Délmagyarország, 1977. április (67. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-10 / 84. szám

Virágos barikádon Juhász Gyula verséről, halála 40. évfordulóján A

költő életében kötetbe nem került. Egyetlen egyszer jelent meg. a Népszava 1926. május 1-i emléklapjában, irodalmi mellékletében, s most. hogy halálának 40. évfordulója volt április 6-án, emlékeztetünk rá. A kritikai kiadás óta az „összes versek" különféle kiadásai természetesen már tartalmazzák. Mégis az a tapasztalatom, hogy nem eléggé ismert, soha nem szavalják, nem hallottam sem rádióban, sem élőszóban előadóművészek, műkedvelők, vetélkedők ajkán. Holott egyike Juhász Gyula legnagyobb és legjellemzőbb verseinek. Munkásvers. Nemcsak a megjelenés helye, a Népszava mutatja ezt, hanem ideje ls, május elseje, s az erre való világos utalás. Juhász Gyula a húszas években sok verset közölt a Népszavában. De nem ezekkel kezdődött költészetében a munkás alakjának, sorsának ábrázolása, hanem jóval előbb. Első verse a Népszavában 1907. karácsonyán jelent meg, Gályarabok címmel; elvontan bár, de a munkásosztály küzdelmei és jövője mellett vall benne. 1910. máju§ 1-én közölte a Népszava a Piros remény című versét: ez már egészen határozott hitvallás a munkásság szabad jövendője mellett. 1911-ben a Világ közli A munkásnak című verset, s 1914ben irta a költő a Sebesült munkás a Rókusban című költeményét, a testvéri szolidaritás versét. A forradalmak hozták meg költészetének ilyen irányú kibontakozását. A Munkásotthon homlokára 1919. nyarán, a Szegeden már hatalomra jutott ellenforradalommal szemben vállalt azonosulás költői bizonysága. S a fehérterror legsúlyosabb esztendeiben, a húszas évek elején születnek sorra a magyar költészetnek József Attila előtt legjelentősebb munkásversei: az Űj vallomás, A munka, A dolgozókhoz ... Ezek sorába illeszkedik a Virágos barikádon. Már a címe is zenét, a két szó magánhangzói hullámzanak fi-á-o-a-i-á-o), mint a dallam a muzsika szárnyán, szinte előre éreztetve a vers mondanivalóját: a tömegek hangjának messzehangzó zenévé olvadását, ennek jelképességét. De olvassuk el együtt az egész verset: VIRÁGOS BARIKÁDON A régi május első hajnalán. Mikor szememből elszállott az álom, S a napnak első aranyára lestem, Távol zenék ujjongó harsogásán Álmodtam ébren a szabad jövőről, S az ablakot széttárva messzenéztem, S az ünneplő népekhez szólni vágytam, Hirdetni az ember-testvériségetl Azóta sok május jött, véres és Virágos és fagyos és közönyös. De egyszer még szeretnék egy zenét, Egy tömeget, ünneplőn és dalolva, Szeretnék egy virágos barikádon Győzelmes és derűs szemekbe nézni, Egy vértelen és könnytelen tavasszal ölelni át a milliók szivét, Hogy égig dobbanjon meg az enyém, S elégjen egy virágos barikádon! A barikád a forradalmak színtere; a francia forradalom óta ismerjük az utcára kihajigált bútorokból, föltépett kockakövekből összehányt utcai torlasz idegen szakkifejezését. Annak idején két r-rel írták, Juhász versében is még így szerepelt, a forradalmi dalban ma is hosszan ejtjük (Barrikádra, barrikádra .. „ ropogtatva a szót. A mai helyesírás és a francia kiejtés azonban röviden kívánja, s ebbe a versbe így még tán jobban illik. A barikád ugyanis korántsem virágos, hanem inkább lőporfüstös, kormos, véres. A főnév és jelzője a vers címében, 13. és 18. sorában szándékolt, föltűnő ellentétben áll. Juhász éppen azt akarja, hogy a forradalmi erő „a virágok hatalmával" diadalmaskodjék: vértelenül és könnytelenül. Az első versszak önéletrajzi emlékből táplálkozik. Gyermekkorában hallhatta tán, hogy a szegedi munkások május elsején az újszegedi ligetbe vonulva daloltak. Amint mentek át a hídon, a tavaszi szél fölkapta a dallamot, s vitte a közeli Ipar utca. 13. számú kis ház ablakára. „Távol zenék ujjongó harsogásán / Álmondtam ébren a szabad jövőről." Csaknem azonos szavakkal mondta a költő néhány hónap múlva, amikor szülőházára csákányt emeltek: „innen néztem a szabad jövőbe" (Egy ház). S ugyanitt írja: „Hány álom ringatott alvón, imitten..." (Ez az elavult szó, amelyet Arany Toldijából még ismernünk kell, ugyancsak azt jelenti: ébren, éberen.) Juhász tehát itt is, mint annyi más versében, megvallja, hogy költészetében, ha nem leegyszerűsítetten is, de jelképesen, a forradalmi átalakulást vélte szolgálni, 1919-ben így vallott: Dalom halkulva szólt és fringatón, De mélyén titkosan Ott zsongott mégis a forradalom. (És mégis ...) Sőt, már előbb, 1919. nyarán: Piros zászlót lengetek hiában: Foradalmas, titkos, régi vágyam. (Vidék) Nem indulókat, nem rohamdalokat, de a maga sorsának és az emberi együttérzésnek költői kifejezésével szolgálta ugyanazokat az eszméket és érzéseket, amelyek a minél nagyobb tömegek boldogsága, a demokratikus és szocialista átalakulás irányába hatottak. De mindig megvolt benne a dolgozókkal való azonosulás mély vágya, az ablaka széttárása, az ünneplő tömeghez szólás óhaja. S a forradalmi időkben erre módja is volt. Beszélt az ifjúságnak a Klauzál téren, a Kossuth-szobornál, szólt a Nemzeti Tanács nevében a Kárászház erkélyéről, előadásokat tartott mozikban, színházban, majd a bukás után a Munkásotthon előadótermében, mint a Munkás Kultúrszövetség elnöke, a leggyakoribb előadó a Munkásotthonban, a Berlini körútiban is, majd amikor onnan távozni kellett, a Maros utcai kiskaszinóban is. Azóta sok május jött... Juhász Gyula kedvelt stíluseszköze a halmozás: igéket, jelzőket szívesen megkettőz rokonértelmú változataikkal, és gyakran ismétli a kötőszókat. Itt egymás után három és kötőszót találunk. Akár tudatosan, akár öntudatlanul használta itt a költői technikának ezt az eszközét, a hatása nyilvánvaló: meglassítja a ver1 set, hangsúlyossá teszi a jelzőket, ünnepélyessé a mondandó1 ját. Leginkább Vörösmarty híres sorára emlékeztet hasonló hatásával: „Most tél van és csend és hó és halál" (Előszó). Vörösmarty a szabadságharc bukása utáni szörnyű csönd halálhangulatát kelti föl az ismétlődő kötőszókkal. Juhász Gyula is történelmet fest: a közelmúlt május elsejéket idézi. A véres háborús májusokat, a virágos 1919-it, a fagyos 1920. évit, s a többieket, amelyek közönyösekké lettek, miután igazi tartalmukat kilúgozták. Nemcsak az és kötőszó ismétlődése, de a 9. és 10. sorban fölhalmozott kilenc s hang is sugall: a történelem hömpölygő folyamatát érzékelteti, amint májusról májusra halad előre, hol reményt nyújtva a jövendő jobb életre, hol kilátástalanul közönyös holnapot vetítve a dolgozók elé. A konszolidáció éveiben vagyunk. Míg a húszas évek elején az ellenforradalmi helyzet is forradalmi helyzetet jelentett, s az elbukott forradalmak hívei a közeli változásban reménykedtek, mostanára már a forradalmi apály közönyössé tette, kifárasztotta a tömegek egy részét. Juhász Gyula is el-elfásult olykor. Költészetének leggyakoribb motívuma ezekben az években, a hajnalvárás, a fölpirkadó nap jöttének hite, egyre ritkul. Egy év múlva, 1927. október 25-én már ezt írja Tardos-Taussig Ármin emlékkönyvébe: „Lassan, de biztosan: ez a haladás útja. Az igaz ember olyan, mint Mózes; ha nem jut is el az ígéret földjére: de lelke szemével látja azt". A húszas évek első felében még hitte, hogy eljut az ígéret földjére, megéri még az ellenforradalmi kurzus végét, a demokratikus és szocialista Magyarország eljövetelét. Még most is reménykedik a demokratikus és szocialista erők győzelmében: ennek a győzelemnek a szinomimája számára a zene, amely a tömegből árad, az ünneplő és daloló népből, a demokratikus és szocialista társadalmat kivívott, győzelmes és derűs népből. A tavasz 1919 után Juhász Gyula költészetében következetesen 1919 forradalmas tavaszát jelenti. Korábban, addig á szerelmet. Annát, a váradl kis színésznőt is egy tavasz, 1909 tavasza sodorta mellé, s „a múltak májusa" sokáig Annát és a szerelmet jelképezte Juhász Gyula költői szókincsében. A forradalmak óta azt az ígéretes jövőt, amely egyéni sorsa és népe jövője szempontjából egyaránt annyi min-, dennel bíztatott 1919 márciusában, áprilisában. Juhász Gyula akkor a szegedi színház élén tervezgetett új műsort, a népnek való művelődéspolitikát, egyetemi katedrát álmodott magának, mint ahogy barátja, Babits meg is kapta a forradalomtól... Most is egy új ilyen tavaszról álmodik: vértelen és könnytelen tavaszról. Hiszen 1919 tavasza is vértelen volt eleinte itt Szegeden. Azért is állhatott tiszta lelkiismerettel a költő a proletárdiktatúra mellé. Ennek megújrázásáért szívesen kiáll ismét: az embertestvériség érzésével ölelné át a milliók szívét; föl is áldozná ezért a virágos barikádért az egyéni sorsát, égő áldozatul adná szívét a milliók boldogságáért. Juhász Gyula 1919 után többször meghirdette a vértelen forradalom győzelmének hitét. 1924, május 1-én például így: Nem bús robot, de boldog munka [kell, Melynél a sziv bízó taktusra ver. Ü) szent szövetség kösse össze [mind Embertestvérek jó reményeit! (Május) Nem mond ez ellent ugyanakkor az uralkodó osztályok elleni harc szükségességének. A szabad jövő lovagjai című versében 1927ben azt is kimondja: A kegyetlennek nincsen kegyelem! Csak az öncélú fanatizmust, a szükségtelen, túlzó kalandorságot ítéli el, a munkásság jogos önvédelmét elismeri. A fönnhangon olvasott vers, szépen, értelmük szerint kiemelt hangsúlyaikkal magától értődővé teszi a verskedvelő olvasó számára, hogy itt a zenének kettős szerep jutott. Egyik az értelmi, ahogyan a tömegből áradó győzelmi dal magának a munkásságnak győzelmét, jövendő boldogságát jelképezi, a másik a hangulati, amely a vers formájából, a hangok egymásutánjából árasztja el az egész költeményt. Juhász Gyula Verlaine-nel együtt a dallamot a rím fölé emeli. Szinte minden méltatója kiemeli verseinek saját zeneiségét. Ennek a költeménynek is ez adja meg legfőbb varázsát, az értelmet fokozó rejtelmes sugallatot. Espersit János naplójából tudjuk véletlenül ennek a versnek a születésnapját is. 1925. október 18-án írta Juhász Gyula Makón. Ugyanazon a napon, amelyen A dolgozókhoz címűt. S milyen érdekes. Majdnem egy évtized múltán, remeteévei közt, a szegedi idegklinikán, utolsó töredékeinek egyikén ugyanezeket a gondolatokat veti papírra: Nem adtam mást, csak amim volt, Egy szivet, mely fájt és dalolt, Életem a boldogságnak Elzokogott vágya volt. Jöjjetek új énekekkel Millióknak.., Péter László Mátyás Ferenc Bimbók kórusa Parti nádasok, falucsönd, vágy vadkacsái; dallamok, csattogjatok föl a magány vackáról, déli szél dalol. Fekete somogyi erdők, elhányt agancsok, — vén [telem, téli köd, oszolj, ne legyek tűz-öledben oly védtelen. Adj hitet, bírjam a lépést, ne inogjanak inaim, elolvadt a hó szívemen s a fű fénylő szuronyain. Sárándi józsef Itt Nem a testtelen ölelkezés érdek-nélküli öröme kell másik csillagon Szíkföldjén öröklött [szomjaimnak Előrángat a cinke, a fürj, kakukk vígan [rámkiált, — a levélkék hóna alatt látom kimúlni a halált. Jégbörtönből csapott tavaszt a fényhírt hozó csöpp levél, az égen kottázó fecskeraj szárnyán csillan meg a [remény. Letérdelek egy zöld bokor előtt, — látom, megérkezett a bimbók, virágok kórusa, hallom, daluk fülembe zeng. egyetlen rohammal vágyom nemünk legyőzetését Érdem a megadás lesz Lélekcserénk érzéki fölmagasztalása. Uitz-emlékkiállítás A Magyar Nemzeti Galériában emlékkiállítást rendeztek Ultz Béla műveiből. Képeinken a kiállítás három darabja: Halászok, önarckép, Katona. <t i t