Délmagyarország, 1977. március (67. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-13 / 61. szám

76 1 Vasárnap, 1977. március 6. Kislány bundában K

árnom kell az ebédre, pontosan tizenkét órakor nyitják a szálloda éttermét. A több százezres költséggel, fényűzően berendezett hallban a pálmák alatt néhány olvashatatlan prospektus az asztalon — a belbecsre keveset adunk. Szállingózik a hó, a városka főtere szinte üres már; úgy látszik, e helyt a legfontosabb közügyek rangsorába tartozik, hogy el ne hűljön a vasárnapi ebéd. A szálloda főbejárata előtt csincsilla bundás kislány ácsorog. Itt andalgott már az előbb is, most nézem meg jobban. Elegáns, mintha egy gyermekruhaszalon kirakatából lépett volna le az utcára: ezüstös prémkucsma, ezüstös bunda, rövid szárú piros csizmácska, valódi bőrből — a csizmácska orrocskája éppen szeszélyes ábrákat rajzol a lépcsőt befátyolozó vékony hórétegre; unatkozik a kislány. Karórája is van, félpercenként megnézi, amióta figyelem. Minden alkalommal összehasonlítja a szállodai villanyórával, amelyre a nagy üvegajtón át éppen odalát. Aztán a hóesésbe felejtkezik megint, vagy túrkálja a csizmácska orrával a havat. Tízéves lehet. Vagy nem sok híján tiz. „Randevú a mamával" — gondolom, s elmerülök a légitársa' ság prospektusában. Jó negyedóráig nincs eszemben a kislány, és még akkor sem 6 jut az eszembe, amikor, már az étteremben, az étlapról felpillantva, egy kislányt látok üldögélni a kirakati fronton, tízéves formát, egyedül az asztalnál. Csak a piros csizmácska azonos. Mintha nem is az a kislány volna: a bunda nélküli még több benne a felnőttes vonás. Lehet, hogy komolyabb, így az ezüstszürke bunda nélkül, bár ha emlékezetem nem csal, az előbb sem láttam mosolyogni. Most önti ki a tányérjába a pincér a levest. Épp olyan gyakorlott udvariassággal szolgálja ki, mintha felnőtt vendég lenne, szótlanul viszi el az üres csészét a tálcán. Nyilván nem most találkoztak először. Szemmel tartom most már a kislányt. Ilyen sokat késne a mama? A lengőajtó tükrében súlytalan neonfények cikáznak, egy pillanatra sem nyugszik meg a tükör, benépesül lassan az étterem. Mellém egy család telepszik, négyen három székre, mert a kisebbik gyerek — talán kisfiú, ha annyiból jól ítélek, amenynyi a paplanvarrásos zöld mackóból kilátszik — még csak az anyukája öléből éri fel az asztalt. Leülteti később az anyukája az üres székre, rá is parancsol, de a kisöreg nem bírja elviselni a széken a magányt, lemászik és viszszaküszködi magát r mama ölébe. Három adagot esznek négyen, a napi menüt; mostanában tpült a szálloda, luxus kivitelben, a város egyéb viszonyaihoz képest némi rongyrázással, viszont a konyhája kitűnő és olcsó; a köznapi előfizetésesek vasárnap is sokan ebédelnek itt. A kislány errefelé tekintget. Várja a következő fogást, harangozik a csizmácskáival, s azt figyeli, sikerül-e a zöld mackónak a mama térdére felkapaszkodni. Nem különösebb érdeklődéssel figyel, inkább csak szemlélődik, mint ahogyan a bejáratnál az előbb a hópelyhek szállongását bámulta. Tűnődőn komoly arckifejezése akkor sem változik, amikor a pincér eléje tálalja a következő fogást. Késsel-villával kezdi, azután csak villával folytatja, étvágy nélkül túrkál a tányéron. Megint errefelé nézeget. Megáll a kezében a villa, s észrevehetően elmosolyodik — a mackós kisfiú marékkal nyúlt bele az apja tányérjába. A pincér letakarítja az asztalomat. — Az a kislány — kérdezem — törzsvendég? — Igen, hogyne. Mindennap itt ebédel, vasárnap is. — Késik a mama? — A... egyedül. Előre egy hónapra befizetik az ebédjét, mindig egyedül jön. Valami zűr. Előttem notesz és golyóstoll. Odapillant a pincér, más hangon folytatja: — ... Nem, ez nagyon rendes kislány, nagyon rendesen gondját viselik. Rá kell csak nézni, milyen szépen járatják, kérem, ennek mindene megvan. Es egészen önálló. Es nagyon rendes. Most halad el mellettünk a kislány. Komolyan, csinosan, divatos formájú piros cstzmácskáiban. A lengő üvegajtó túloldalán megáll egy hosszú pillanatra, míg a tekintete az izgő-mozgó zöld mackóra az új szemszögből is rátalál. Kiváltja a ruhatárban az ezüsthamvas csincsilla bundát. Ráérősen öltözik. Andalogva megy át az utcán, szemben a sarkon megáll — háttal a játéküzlet kirakatának —, s fölfelé, a libegő hópelyhek felé tartja az arcát. Csak menetközben, futólag pillant oda a játékokkal zsúfolt kirakatra, amikor tovább indul. Sokszor láthatta már. Vagy megvan csakugyan mindene, amit megkíván, mindene megvan? Mindene? FEKETE GYULA M

ostanában sűrűn eszembe jut az a jó pár évvel ezelőtti „búcsúzkodás". Ahányszor beugrik az emlék, annyiszor támad rám ugyanolyan erős hiányérzet, mint amilyen ott lepett meg, a zajos, forgalmas piactéren. A placc közepén vágott át a széles, macskaköves járda, toronyiránt haladt, a legrövidebb távolságot hidalva át a két, piaccal elválasztott utca között. Minden reggel nagyjából ugyanabban az Időpontban haladtunk át rajta. A paciszomszédommal együtt mentünk az iskolába. Legelőször a „nőkkel" találkoztunk, majdnem mindig a kötöttárus bódéjánál. Barátnők lehettek és nyilván egy helyen dolgoztak, az idősebbeknek látszó volt a csinosabb. Mit csinosabb! Nem látam addig olyan választékosan. mégis valami lezser eleganciával öltöző, és rendületlenül ilyen nőt. Sohasem lépkedtek szótlanul. Valamelyikük mindig éppen beszélt, amikor elhaladtunk mellettük a fiatalabb a szabad kezével folyton szenvedélyesen gesztikulált. A zöld retiküljüknek teljesen egyforma volt a fazonja. A virágárus standjánál jött a gyerekes házaspár, azaszszony hol egy húszast adott át a kis srác feje fölött a férjének, hol a bevásárlószatyrot, egy zsebkendőt, gyerekkesztyűt, fésűt, mandzsettagombot, egyszer még kispárnát is. talán az óvodában kellett Kapkodtak, de nem látszottak túl idegesnek. A másik házaspár következett a bazárnál. Mindig karonfogva jöttek, lassan, nézelődve, a férfi komoly irattáskát vitt, a nő a szemüvegét. Ügy tudta hordani az aranykeretes pápaszemet, hogy az volt a legfeltűnőbb rajAgóra ta. Csak nagyon ritkán beszélgettek. A billegő járású bácsival a nagyszájú, káromkodós zöldségeskofa előtt találkoztunk. Agyonhasznált aktatáskájának egyik csücskéből rendesen kilógott valami, újság, kenyérszelet, ruhadarab, ez-az. Minden áldott reggel odaszólt a kofának: „Csöndesebben!" Elnevette magát és meggyorsította döccenő lépteit, mintha újra és újra megijedt volna az utánakúszó, válogatott szókincsű replikától. Ennyien voltak. Már háromnégy hónapja jártunk a leánygimnázium „egyeff" osztályába, amikor egy hóesésben a kisóvodás váratlanul ránkmutatott és felüvöltött: „Hójembejek!" Mi nevettünk, a szülők msolyogtak. Másnap a férfi valami bólintásfélét művelt, észrevettük, de úgy tettünk, mintha nem ... Aztán a „csöndesebben-bácsival" keveredtünk közös bűnbe, a nagyszájú kofa meglátta, hogy felvihogtunk valamely tirádájának nemesebb testrészekről szóló fejezeténél, bennünket is oda küldött, ahová a bácsit. A kart karba öltve közlekedő házaspáral kerültünk legkésőbb „köszönő viszonyba." Harmadikosok lehettünk. A végül nagyon szívélyes és természetesen kikívánkozó köszönéseknél sokkal többre egyikükkel sem vittük. Szeptemberben a „megkezdődött?" járta, aztán a „pocsék idő", a „vénasszonyok nyara", vagy egyszerűen a „brrr!", majd az „itt a hó" stb., stb. Néha becsúszott egy-egy „nehéz nap lesz?", vagy: , .hányas?", „hol a diáksapka?" (az is volt akkoriban, sötétkék, aranysárga zsinórokkal) — ilyenek. Amolyan ráérős, lógós nap volt már ez, érettségin, mindenen túl voltunk, csak „valamiért" kellett bemenni az iskolába. Egész délelőtt azt meséltük egymásnak és a többieknek milyenek a „piacosok". Ml a nevük, milyen a lakásuk, hol dolgoznak mikor szoktak vacsorázni, kivel barátkoznak, szeretik-e a császármorzsát, van-e törpepapagájuk, stoppolnak-e zoknit; vajon jól tűrik-e a fájdalmat? Sohasem tudom meg. Mostanában sűrűn felidéződik az a jó pár évvel ezelőtti hiányérzet. Aggasztóan szaporodnak a „köszönőviszonyaim,,. Ráadásul most olvasom hogy némely országokban a régi görög városok piactereiről agórának nevezett „közösségi-művelődési centrumokat" építenek. Művelődést szolgáló speciális helyiségek mellett van ezekben egy tágas tér, „zsibongó" is, ami a leírás szerint éppen megfelelne nekem arra, hogy fenti, és a többi kérdéseimet feltehetném ... Mondjuk az ABC elárusítónőjének, az illetőnek, aki a szemközti ház ötödik emeletén mindig olyan későn oltja el a lámpát, mint én, a villamosvezetőnek, a szomszéd lépcsőház rendszeresen velem egyidőben utcára lépő házaspárjának, a körzeti orvosnak, az újságárusnak, a 300 méterre lakó „egyszer együtt jártunk tanfolyamra"-ismerősömnek, a bisztró szakácsának stb., stb. És legközelebbi hozzámtartozómról is szeretném végre megtudni, kedveli-e a császármorzsát? Vajon? SULYOK ERZSÉBET PAPP GYÖRGY: KENDERGYÜJTÖK A kolonc E

lönt az ámulat, ha szép nyelvünk veretes szép szavaival találkozom. Lélek lakik mindegyikben, azt hiszem, ez a 6zép benne. Elborít az aggodalom azonban, ha újsütetű neveink áradatának valamelyik ágába-bogába botlom. Elapadtak volna szóalkotó mirigyeink? Ha egy vállalat nevét teljes hosszában ki akarjuk írni, előre tudjuk, lesz olyan hoszszú, mint egy közepes tudósítás protokoll-listája. Agyoncsavarodott nevű vállalataink úgy segítenek magukon, hogy elcsípnek egy-két szótagot vagy betűt innen is, onnan is, kalapba rázzák, összeragasztják, amíg ilyen „újmagyar" csuda nem lesz belőle hökkentőnek: BUBIV. FOBUHA, CSOMEGA, MEK, FÖTAXI. Ha FÖBUHA és FöTAXI van, a magyar nyelv belső logikája szerint albuhának és altaxinak is lennie kellene, de ilyen nem lehet. Hogy is jönne ki, hogy beültem egy altaxiba és elaltaxiztam minden pénzemet? Nem a nyelv logikája dolgozik itt tehát. Ezen való rágódásom közben elképzeltem, mi lenne, ha nem lenne meg kolonc szavunk. Névelőkészitő bizottságot hoznánk létre a fönti nevek' jó keresztszülőiből, főbizottságot persze, sok albizottsággal, és plenáris ülést hirdetnénk. Előterjesztené az elöl ülő elnök' köszöntő szavai ütán az egyik kiküldött albizottság főtitkára, hogy nyelvünk állományában óriási gyarapodás áll elő. Nyilván történelmi áttekintéssel kezdené, és Árpád kódorgó népét jól lehordaná, hogy tehette át a lábát Vereck'én kolonc nélkül. Arra hivatott a mostani igen tisztelt gyülekezet — mondaná a főtitkár —, hogy pótolja szomorú múltunk mostoha mulasztását, hogy szót alkosson és szót értsen. Körülírná tudományosan, miről is van szó, és javaslatba tenné, legyen a neve: kútgémvég. A magamfajta naiv lelkek hiszik csak, hogy ez ilyen egyszerű lehet. Amióta kút van, kolonc is van — gondolom —, ha kolonc szavunk nincs, kútgém se lehet. Jó mélyre kell ásnunk először agyunk rétegeibe, és a kútra kell először kitalálnunk valamit Mi a kút? Luk a földben. És mi a luk? A föld mesterségesen előidézett, mélybe ágyazott, hengerded alakú folytonossági hiánya. Előállnának a komputeragyú emberek és a víziluk fogalmára valami mutatós kis nevet eszkábálnának össze belőle. És ml a gém? Tisztázni rendeltetnék, biológusok által, hogy természete szerint nem szürke, nem kanalas és nem röpül, tehát nem is lehet gém. Megállapítaná az elnök, hogy nem megyünk semmire, amíg szerkesztő bizottságot nem küldünk ki. Tizenöt mérnök tenne kísérletet, hogy megszerkessze a kútgémet, ha lenne már kút és lenne gém. Rajzolniuk kellene tehát egy víznyerés szempontjából mesterségesen előidézett, mélybe ágyazott földbéli folytonossági hiányt alsó, fölső és oldalsó nézetben. Ha ezt a szerkesztő bizottság elfogadja, akkor l:50-es méretarány szerint megrajzolják mellé a víziluk ágasfáját, ráírva a gyöngébbek kedvéért, hogy az egy élettelen lombos növény csonkított nyúlványokkal egyvégben meghagyott, ácsilag kifaragott főtörzse, amelynek vastagabb végét a föld nem víznyerési szempontból mesterségesen előidézett kisebbecske folytonossági hiányába ültették, és jól ledöngölték'. Megvan végre az ógasfa, jöhetne a gém, de előbb elnapolnák az ülést, amíg a forgatónyomatékot hitelesítő különbizottság, amely csak az eJnöknekN tartozik felelősséggel, el nem végezné méréseit. Másnap mindenki megkapná a sokszorosított mérnöki tervrajzot, és végre megtudnák — mert hatalmas nyilak oda mutatnának —, hol van az a valami, aminek neve nincsen. Az „érdemi" munka csak most kezdődne. Huszonöt gépelt oldalról fölolvasná valaki a tudományos indoklásokat és bemutatná a két teherautó rakományt kitevő a körülírásokat igazoló és alátámasztó lexikonok, kútfők és forrásmunkák halmazát. Az első két oldal minden harmadik bekezdésének első szavát írná föl magának a másik albizottság álmosabb, ritkán ágaskodó főtitkára, ilyen sorrendben: köldöknéző, operatív, lenmagpogácsa, okmánybélyeg, natúrszelet és cafrang. Tanulmányi kirándulás következne ezek után különjáratú autóbusszal. Elhamarkodni az ilyen fontos kérdéseket nem lehet, föltekintenék tehát országunk legszebb tájain a kútgémekeu Az autóbuszra tábla kell, nehogy fölszálljon rá a tópnj nép. Kiírja tehát a ritkán ágaskodó főtitkár a fejében épen maradt bekezdések kezdőbetűiből az útbaigazító táblát: KOLONC-alkotó főbizottság. Nem jó, mert hoszszú. Másik táblát rendelne: KOLONC-bizottság. Megfúrnák ezt ls, mert támadhat kelekótya, fejben gyönge ember, aki azt hiszi, hogy a bizottság a kolonc az emberiség nyakán. Döntés születne takarékossági szempontból újabb tábla előállíttatásának mellőzésére, és a meglevő kettéfűrészelésére. Hfrül adná a napi sajtó szemfüles riportere, hogy a KOLONC ott állt a pusztán, a kútgém végénél, és bólogatott fejével, amikor a vizet húzták. Ebből lett egybehangzó szavazattal a kolonc. Éljen! Máig nem tudom kitalálni, mennyit kínlódhattak ősapáink, amíg teleszerkesztették mindenféle szavakkal az értelmező szótár hét kötetét. HORVÁTH DEZSŐ