Délmagyarország, 1977. március (67. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-06 / 55. szám

Dér Endre Lakodalom A

táncnak nem volt akadálya a hajdani lakodalmon. Teletüdőből fújta a harmonikás, lárvaarccal bömbölte túl a zsivajt: Rózsa, rózsa, bazsarózsa ,.. Teberán mester, a násznagy méltóságos és mosolygó arccal kínálta az eladó menyaszszonyt, aki magárahagyva epekedő, nagyokat nyeldeső, s a közeledő nászéjszakáról ábrándozó vőlegényét, takarosan ropta a csárdást, rengett a padló belé. A tőle megszokott szemérmetességgel sütötte le szemét Zsofka, fehér lüszter. ruhája csaknem széthasadt a csípeje s a keble táján. Rézszínű haján — ahogyan az dukál az ilyen „makulátlan" leányzóknak — mirtuszkoszorú ragyogott... A bogozi vendégek is nekividultak ekkorára. Az egyik pozsgásképfl, seprűbajszú bácsi egyszeriben leintette a ki tudja hányadszor ismételt „bazsarózsát", s odakurjantott a kemence tájára: — Valami magyarosat is végre, hé! — Szóval? — hajolt felé a vak harmonikás, kísértetiesen meredező szemmel, mintha látná. — Szóval, „akácos út"! Ám hiába emelte fel mutatóujját a jó szándékú öreg, végig már nem ballaghatott az akácos úton. Kivágódott az ajtó. mintha keményen belerúgtak volna, s a nyílásban lógó fejjel, bizonytalan talpakkal, szesztől bamba tekintettel és csúnyán káromkodva megjelent Furmancsok, a szenesember. — Hát ez ki az isten? — meredt Teberán mesterre a vőlegény apja. Furmancsok azonban nem várta meg, amíg bemutatják, készségesen megtette maga is. — így állunk, szuka?! —ordította, s véreres szemmel meredt ránk. — Erre kellett a lóvé, az én keserves keresetem, amit tegnapelőtt kölcsönadtam?! Nem volt elég, hogy megcsaltál a fadepóssal, nem volt elég, hogy felszedtelek a porbul, piszokbul, nem törődtem, hogy a zabi kölyködet agyonverted és elkapartad a kukoricásban, mindent megbocsátottam a bolond jó szívemmel ... Ilyen csúfot, ilyen pofátlanságot mégsem gondoltam, hogy a keserves keresetemen fogsz egy palit.,. Hogy az a magasságos jó atya rogyassza rátok az eget! Felmarkolta a barnapácos, molamköszerű tortát, s Zsofka felé hajította bőszen: — Egyél, szuka! Lakj jól, fulladj meg, hogy az a magasságos atyaúristen akassza meg a torkodon! Képtelen zavar keletkezett. Zsofka nyüszített, visított, mint a vadmacska, s kimeresztett karmokkal rohant ízekre szaggatni a hívatlan vendéget. Mégse kaphatta el a grabancát, mert akkorára már Mancika, a menyasszony nénje, kivágta az udvarra, mint a pacalt. Földön fektében ls szörnyű átkokat szórt Furmancsok, a hideg fényű csillagok felé vicsorogva. Odabent vészjósló nyugalommal szedelőzködtek a parasztok. Figyelembe nem véve a mester megállíthatatlanul sorolt ellenérveit, fogtak be hamarosan, és a kétségbeesett, s a történtek ellenére is erősen epekedő vőlegényt is szekérre rakták. Zsofkát ellenben nem, arról szó sem lehetett, hiába zokogott. S úgy elporoztak az éjszakában, mintha sohsem látták volna a Bakuc-telepet. Az asszonyok sírógörcs etl elől a hűvöe, sötét utcára menekültünk a kornyadozó mesterrel. Közrefogtuk diákclmborámmal, „Surgyélánnal", szinte emeltük magunkkal. Botorkált köztünk szótlanul, sápadt és megviselt arccal, mint valami bakuci Krisztus, akinek nem sikerült a megváltás. Jó messzire ellötyörésztünk az éjszakában. Egyszerre csak a „Vadász" nevű kiskocsma előtt találtuk magunkat. A mester három féldeci köményest rendelt rezignáltán, és ahogyan a második féldecit is eliszogatta volna, szaggatott hangon és hosszan beszélt arról, hogy a szegény embert az ág is húzza, 6 a nyomorúság nem hagyja kiemelkedni a ro6szsorból. Beszélt az emberi gonoszságról, erról az egész keserves világról, mely csakugyan megérett arra. hogy az isten rárogyasszu az eget, ahogy a szenes kívánta ... A vendéglőből visszaballagtunkban aztán megállott egy ismerős ház előtt, elbúcsúzott tőlünk, s fejét lógatva kopogott az ablakon, mely mögött a dohányfüsttől rekedt hangú leányok tanyáztak. Tóth Béla Török malom R

eggel 8 óra előtt jelentkezett Benkő Jánosnál. Benkő még kezében tartotta a telefonkagylót, bizonytalanul intett neki valami köszönésfélét, meg azt ls, hogy foglaljon helyet. — Éppen most beszéltem Lovászi Sándorral — mondta vontatottan. Margit idegességében megszívta az orrát. — Hét nézzük csak... — szétszaladó pillantása a képeket faggatta, hogy most aztán mit is kezdjen Széli Margittal. Váratlanul elmosolyodott, mentőötlete támadt. — Talán Ismerkedjen meg a munkatársaimmal — és már indult az ajtó felé. A külső szobában ketten ültek, de még maradt egy szabad íróasztal. — Széli elvtórsnő nálunk fog dolgozni — mondta hangosan, majdnem harsányan. — Ilonka, ürítse ki neki Vargáné egyik fiókját. Aztán később... majd keresünk helyet valahol. — Hát melegedjenek össze — Benkő keze a kilencsen volt, hogy gyorsan behúzza az ajtót maga után. — Holnap pedig megbeszéljük a tennivalókat. Margit leült az idegen íróasztalhoz. — Szóval Lovászi is ideszólt az érdekében. Majd alkalomadtán meg ls jegyzi csak úgy mellékesen. Beszéltem Benkővel, hogy valami rendes állást csináljon magának. Benkő meg 6 régi ismerősök. Valamikor, tanácstitkár korában, naponta akadt dolga Margittal. Most meg Iderakták púpnak a hátára. Tulajdonképpen Ilonkát is ismeri, meg azt a fakó embert is, akinek a neve sehogy se akar eszébe jutni. Mind úgy csinálnak, mintha a Marsról pottyant volna közéjük. Végre a fakó ember erőt vett magán. — Széli elvtársnő a sajtónál dolgozott? Margit bólintott — Ott is. — Azért olyan Ismerős. — És az elvtárs? Lassan induló, kényszeredett beszélgetés volt. A szavak lökdösték egymást, mint a gyerekek az ültetésnél, egyik se akart első padba kerülni. Ilonka pittyegni kezdett az írógéppel, ebből ls láthatta mindenki, hogy rengeteg dolga van. Margit viszont mímelni se tudta a munkát. Egy üres fiókja volt mindössze, meg az aktatáskája, csomó haszontalan holmival. Turkált benne kiFenákel Judit Széli Margit csit, előszedte jegyzetfüzetét, rágott végű ceruzáját, semmi más nem jutott eszébe. A telefon Ilonka asztalán állt. Szívesen fölhívta volna Nórát: „Itt vagyok az új helyemen, alapjában véve minden rendben." De úgy érzte, nincs joga hozzá. Se a telefonhoz, se a hazugsághoz. Nórának még egyszer sem hazudott. Még annyit se, mint önmagának. Nórának még azt is megmondta, hogy nem tud visszamenni a gyárba. Elfelejtett... dolgozni. Elviselhetetlenül lassan telt az idő. Próbált az otthonlakra gondolni. Az anyjára. Már süti a névnapi kalácsot, kiválasztja a csirkét, aminek holnapra pusztulnia kell. A húga talán reggel megérkezik Pestről, onnan könynyebb a közlekedés. De neki adKopasz Márta: Ex libris dig még hátra van másfél napja. A mai egészen négy óráig, a holnapi csak egyig. Azután vonatra ülhet. Mit fog csinálni másfél napig? Már egy kimutatást is szívesen rubrikázott volna. De Ilonka olyan megközelíthetetlen volt papírjaival és írógépével, hogy annyit se mert kérdezni: segíthetek? Benkő pedig világosan megmondta, holnap megbeszélik a tennivalókat. Nézte az ajtót. Mereven nézte. Hátha Benkő János meggondolja magát, és nem vár holnapig. Hátha eszébe jut, hogy felhasználhat egy volt újságírót, aki többé-kevésbé ért a fogalmazáshoz. Itt bizonyára rengeteg jelentés készül. Meg beszédeket kell írni különböző gyűlésekre. Beszédeket. Egy ilyen beszédnek köszönhette, hogy A

hogy a csősz kalapácsa megütötte a dókát, sietős lett nagyapámnak a dolga. Eresztgetjük lefelé a padlásról a titkokat őrző ládákat. Már az illatok is, amik kiáramlanak belőlük, csuda világ leheletének mutatják magukat. Fáradt olajok, naftalinok nehéz felhője ömlik elő, és ruhákba gondosan betekert szerszámok. Angol vésősorozatok, miket nagyapó még világvándorló legény korában veszegetett össze, mivel valamirevaló iparoslegény hogyan is élhetett volna meg a szerszámok szeretete nélkül. Mint a saját két mindentudó kezének megsokszorozott tudta a szerszámokban. És acélkörzők, ahogy ő mondta mesteri nyelven, cirklik, vinklik, colstokok seregeltek elő, vonókések, behajtós fúrósorok, furdancsok. Hanem, ahogy ásunk a ládafenék kincseiben mélyebbre és mélyebbre, úgy emelkedik a gyönyörűség. Kicsi, kezebeli gyaluk, rókafarkú és illesztőfürészek egész arzenálja sorakozik elő. A szerszámnak van olyan varázsa az iparosra, hogy nem lehet szabadulni tőle. A szép szerszám kívántatja magát. Egy jó kaszanyél, annak a kaccsa jelentett a használónak olyan gondot, mint a csizmavásárkor fölmerülő rengeteg kívánalom. A kaszakaccs is száz kívánságot hurcolász magában. Hogy alulról fölfelé szép ívben hajoljon a fogódzó tenyérbe, s ahogy fölér a hüvelykujj völgyébe, úgy feküdjön benne, mint gyerek az anyja ölében. Ne törjön, lötyögjön, nyikorogjon, visítson... kiemelték a varrólányok közül... A beszédeket elvitték Lovászi Sándornak. Másnap már ott állt Lovászi szőnyeges szobájában, s riadtan hallgatta, hogy a Szovjetunió vezette hatalmas béketáborban ő lesz a béke egyik élharcosa, aki a párt politikáját viszi ki az ifjúsági tömegek közé a béke megvédése és a kulturális forradalom terén. Aztán még azt kérdezték tőle: — Apja neve? — Széli András volt. Meghalt. — Foglalkozása? — Kubikos. — Föld? — Semmi. — Akkor jó. Az elvtársnó az ifjúsági mozgalomban fog dolgozni. ... kezébe adták a jegyzetfüzetet, és elküldték ifjúsági nagygyűlést szervezni a költélgyárba. Két szoba volt a városi bizottság. Két szoba, egy írógép meg a telefon. És Nóra ült az írógépnél. Egyidősek voltak. — Ez így nem lesz jó — csavarta ki a papírt a gépből. — Már vagy 20 sort leirtunk, és még mindig csak a beyezetésnél tartunk. Azt mondták, te írd meg a beszédet? Akkor már ötödszörre fogalmazta át, hogy kedves elvtársak, elvtársnők, kedves vendégeink, ma délután 3 órákkor olyan nemzetközi helyzetben kezdjük meg a gyűlésünket... — Ne bőgj! — Nóra elvette tőle a papírt, és kihúzgálta a fölösleges sorokat. Aztán ceruzájával rábökött az órakor szóra. Egy k — mondta — órakor, egy k-val írjuk. Különben az egész fölösleges. Az egész: ma délután 3 órakor. Sokat sírt eleinte. Alig múlt el nap sirás nélkül. Cseréljünk helyet — zokogta az írógépre borulva. — Én inkább megtanulok gépelni. — Az elvtársnőt a párt állította erre a helyre — oktatta a titkár, — Az elvtársnő nem cserélhet helyet senkivel. És ne terjessze az anarchiát a mozgalomban! Margit nem tudta, mi az az anarchia. Lehel István rajza Nem vártam én a ládái kincsekből magamnak semmit. Nem szoktattak efféle ajándékozgatúsokhoz. Ha karácsonyra kaphatott a kölcsöngyerek egy pár fejelésbakancsot, amiben az egész család erőfeszítései belecsurrantak, hát a bivalyfürösztő tó befagyott jegén táborozó gyerekek között én voltam tón a legboldogabbik. Lehetett a fejelésbakancsra fakorcsolyát madzagolni. A fakorcsolyát vezérdróttal megvasalni, s korcsolyázni olyan kacskaringósakat, csak úgy fél lábon, hogy annak a cifrázatát nem bírta a jégre rajzolni utánunk még Puskás Géza se, aki a faluból járt nikkelkorcsolyáival a bivalyfürösztő tó jegére. Mit vártam volna nagyapámtól így nyárvíz idején, mikor ládáit arra készíti össze, hogy majd költözik, de hamarost, mivelhogy teljesen keresztbe állt torkában az uradalom. Költöző cselédnek sok ajándékozni valója nincs. Hanem, mikor a hajóláda fenekén matat már a keze, hallom kemény körmének koppanásairól, hogy egy levesestálnyi kerek bőrszütyöt emel elő, és tesz az asztalra. Szava csak ennek révén tör elő: — No, gyerök, neköd adom! Én is nagyapámtól kaptam, mikor költözködött. Ekkor mondta, hogy ő is a nagyapjától kapta. Jónak nem jó semmire, de annyi bizonyos, hogy régi portéka. És szép. Följebb való ősapáink kezenyoma rajta, azt el ne felejtsd! A bőrszütyőből előbújt egy gyönyörűségesen szép fekete fából való fogaskerék. De olyan szabályos ébenfa kerék, mintha épp most pottyant volna ki valamelyik óriási toronyórából. — Jaj, nagyapám, mit adjak én ezért?! — Csak az Ígéretet. Hogy te is őrzöd. — ígérhetem. — Nahát! — Aztán milyen szolgálatra készülhetett ez? — kérdem nagyapámtól. — Ez gyerekem, egy régi szegedi vízimalom gyorspergőjéhez való. Ahogy a vizikerék tengelye bevitte a malomba az erőt, ez a kerék vette föl és adta tovább a szitarostának. De hát sohasem használták. Nyoma sincs a fogakon a kopásnak. — Kemény ez, mint a vas — mondom neki. — Hát ébenfa. Kemény. Akár a csont. De azért látszana rajta, ha hajtotta volna a malmot. — Hát nagyapám, annyira köszönöm, hogy egy csorda vaklóért nem adnám. — Na látod, milyen kevésnek ls tud örülni az ember gyereke. — Hohó, nagyapó, hanem ennek az egyik oldalára cirádák vannak óm vésve, de olyan szabályos koszorúkba, mintha körzővel húzták volna meg a sorát. — Írós az, te, nem ciráda. Igaz is, majd elfelejtettem mondani. Tizenkilencig egy öregapám se tudta, mi leledzik ebben a vésetben, ami ráíródott a kerék lapjóra. Éppen tizenkét gyerekemmel itt csücsültünk az uradalomban a román impérium idején, egyszercsak török zarándokok érkeztek. Jöttek árkon-bokron ót. Világostól egyenest ide, hozzánk, az Urbán-majorba. Itt kértek éjszakai szállást Budára mentükben. Mentek Gül Baba sírjához. Mivel az nekik nagy valakijük. Na, megpihentek a bikaistállóban, pár napig eltámolyogtak a jámborok, míg meg nem kapták továbbmenésükhöz az útilaput. Bejöttek hozzánk ls. Akkor a sublót tetején díszelgett a kerék. Egyébre úgy se jó, de dísznek alkalmatos, mivelhogy szép. Na, nézegeti az egyik hólyagos szemű, rövidlátó török a fekete kereket. Egyre mondogatta a maga nyelvén kara szene, kara szene. — Fekete nap, fekete nap. Fene, mondom neki, malomkerék ez, te! Rá is bólintott, akkorát, a turbán is megcsúszott a fején. Azt mondja: dejirmen, csarhi, ami annyit tesz törökül: malomkerék. Kérdi, hogy kezébe veheti-e? Mondom neki, nézzed! Nézi aztán, szeme a gödribul majd kiguvad, az ablakhoz ment, tapogatja, egyszer csak elkezd rajta rözögni a teveszőr csuha, megpuszilja, feje fölé emeli, mellére szorítja a bolondja. Csei? — kérdem tőle románul, mert mondom, valamennyire vatyogott ő is ezen a nyelven. Mondja aztán, hogy a kerék 1555-ben készült, Szegedin városában, a szegény Deli molnár keze által, és a koszorúirat további értelmezése ez: Nagy malom az élet, utoljára valamennyiünket lisztté őröl! Azt hittem, a bőrömből is kibújok örömömben. Vacsorázni is alig bírtam, kaptam ágyamba a kereket, de alig ejtettem párnára a fejem, mindjárt el is aludtam. Álmomban érzem, mocorog a kerék, legurul, még a koppanósót is hallom, szaladok utána. Hisz alig volt az enyém, már elgurulna tőlem? Sebesen járó ember sietségével megy ki szobából, konyhából, éjfél utáni, szarvára fogyott hold fényében a műhely előtt tétováz kicsit, aztán útjára lelve, az uradalmi bivalyhajtó úton gördül fölfelé a falunak. Fogai szapora kopogása már jó öreg iskolánk előtt hangzik, ahogy a járdán lépeget. Lelassul, kicsit eldévánkozik, megy tovább, ismeretlen, álmukba merült falukon át, míg egy nagyobb községben, mint kutya, ha helyét találja a szalmahordó kasban, karikába vágódva lefekszik egy kiskapu előtt. Goór Imre fametszete