Délmagyarország, 1977. március (67. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-06 / 55. szám

30 1 Vasárnap, 1977. március 6. AnC'ássy La'os Levelezőlap Jevtusenkónak a „Megint Zima állomáson" című versének olvasása után. Emelem kezem tisztelegve, fegyvertársként — s nem hízelegve előted költő, aki vagy: mert vallomásod tiszta hangú, se dölyf, rátarti, sem az alku nem csúfítja soraidat. Szívemmel egy a szív, mely Irta, mely ilyen férfiszóra bírta ajkaidat, s megköszönöm, hogy külsőségek ellenében a költő fennkölt szellemében lelhettem mégis örömöm. Mert testvér: egy anyától lettünk, s élnünk, ahogyan megszülettünk, tévedve, fájva úgy lehet, feszíthet vad türelmetlenség, dühíthet álszentesség, restség: örök a hazaszereteti Akik papolnak, maszlagolnak, tegnap mai is, akárcsak holnap, mind ugyanazt, nem érthetik: én érzem, mit jelent e szó itt, s tudom, mi az, ha néven szólít a szülőföldje valakit! Szent borzongással hát köszöntsön ha csendes szóval is, de rögtön az a valahol valaki, akivel Helsinkiben egykor kezet fogtál — és aki abbéj nem érezte, hogy Jevtusenko szívében mégis zimai l Polner Zoltán Vásárhelyiek Honnan jöttök sugárzó jegenyék, honnan? A szétrohadt pusztákon Tornyai csontváz-lova fehérlik s a keresztre feszített égbe szitkozódó gémeskutak döfnek. Fullasztó magány. Nemzetnyi sorstalansag. A Nap-koronás Kohán vad mozdulataiban: kifosztott évek, leköpött tanyák dühe. Égnek a múlt felgyújtott göncei. Ráncoktól terhes arcok. Kurucz: tanyákig futó barázdái a homlokokon dobolnak. A megroggyant dűlők dögnehéz árnyait Almási penge-horizontjai elmetszik a földtől. Töprengő évtized. Menni vagy maradni. Szurcsik igéző kaszása gyűrkőzik a nyárral és Kajári vallomásai: konok álmokbői, súlyos fájdalmakból döbbentett gyönyörű parasztfejek Megértett holnapok. Németh vaskos madonnáiban a termékenység ősi tűzöröme virágzik. Egymáshoz békített ország és Szalay népmesékáhítata. melyben a földimádó parasztok, lovak, mezők s a honfoglaló értelem keveredik szabadon, törvényesen. Sima' Mihály Most itt tántorgok enyém ez a pillanat félig-írt vers félig-megálmodott fa árnyéka — fény csak kölykök és csak öregek sütkéreznek alatta szemlélődőm — és ez is győzelem egy üresség szoborral megtelik íme a márvány s márványban a kéz — még tétováz aztán megnyitja ereit már azt hittem nincs senkim [kívülem most Itt tántorgok testeden belül arcátlanul arcommá sminkelem a bőröd íme a színész amint elárvultságából átlényegül tatán kettőződsz talán feleződsz jön egy halott táj s egy [ma-született egy másik időben testeden belül még részeg még hős még minden lehetek. Baka István Temesvár, Dózsa tábora Holnap — szügyig húsunkban gázolnak úri mének. Egy éj — s a virradat tüzes billoggal csontig éget. De ma — ma győztesek vagyunk, jövőtlenek, de bátrak. Hazudj hát még szebben, papunk! Erjedj borrá, gyalázat! Holnapra elvégeztetett: bakó, bilincsek, börtön. Hadd higgyük hát — ma még [lehet országunk volt e földön. Ha győzünk — tán a győzelem fordul majd ellenünk. S ha nem — kitépett nyelvemen dadog tovább hitünk. Ha győzünk — vértől részegen királlyá tesszük Dózsát. S ha nem — hát egy marad velem, holtunkig osztva sorsát. Vetéseket arat a tűz, erdőn karóvá ég a fa.. Egedből nézz le ránk s utolszor hazudj nekünk, Isten Fiai Kopasz Márta: Ex libris Szepesi Attila Egy régi szegedi utcára ez az utca kivész magából lábnyomai már Betlehemben ebei fönn a csillagólban verten vonítanak a holdra akácfái ragyognak a lámpafény-üveg-aranyában ez az utca a tejúton kanyarog történelmi szélben aki itt Juhász Gyula után kószál saját fényébe omlik eljön érte a szirénás kocsi angyallal zsuppfehéren a sínekig-űzött fiúért ha ágál szobrát megutálja vonatra autóbuszra száll éjért borért és ölelésért nappal konzervdoboz papír éledez a csatornaparton verebek szállnak verebek augusztus sivatag-nyarában aki itt él idegen százszor a költözködő évszakokban levelet ír és messze-készül ez az utca kivész magából fönn kanyarog a tejúton Petri Ferenc bóklászik erre kiskocsmák után elbolyongva Petri Csat hő Ferenc Utána rák havának pacsirták szive távolban dobog rég rák hava után zuhan rám halott ég sötétben élek a lámpa holott ég fakó tükörben szép hitem lobog még bár kerít balszerencse amint fát a kéreg g mibe belefognék dolog szerteszéled bor keserű volt kiürült a korsó talmi és lom már ami elébb volt jó fogytán a kedvem s mi van az is forgó napom is immár mind a legutolsó utána rák havának pereg csak mint a lomb és vérzik mint a szó mii az ember kimond. Almási Gyula Béla rajza Bárdos Pál Égig érő nyári eső N

em tudsz bánni a nőkkel, öregem — mondta Csita —, máma nem úgy van már, mint azelőtt. Sok duma, kevés akció, hol van már az a világ' Odavágni és kész. Elmegy a hábéba az ürge, röviden szövegelnek az érzelmi háttér kedvéért, aztán, ha kassa a mirza, jöhet a coitus. Ennyi az egész. — Most boldog vagy? — Mitől lennék boldog? — Hogy oktatgathatsz engemet. — Hülye. Csak azt szeretném, ha megnyugodnál. Az első litert már megitták. Csita hozta, mert neki a haverság szent. Három liter bort vett, termelőtől, mert ott olcsóbb és nincs üvegbetét. Ma beseggelünk — állított be, hóna alatt az aktatáska, tele borosüvegekkel, ma úgy beseggelünk, hogy a kisjézus leszédül az oltárról. Hát ittak. Jobb híján. Eleinte szólt a lemezjátszó, aztán kikapcsolták. Minek az? Meleg volt. — ízlik a bor? — Meglehetős. — Ezt nem pancsolták, öregem, mint a csövidinkát, meg a falmelléki fehéret. A fater is ezi issza, onnan való a házunkból. A szomszédtól vettem. Annak' Pusztamérgesen is van kéglije. Az az élet, öregem. Viszi Pestre a gyümölcsöt, Volgával. Fekete Volgája van. Vén disznó, de nagyon ért a nőkhöz. A fater figyeli az ablakból. Minden héten más mirzával kocsikázik. Aztán bemennek a kéglibe, le a redőnyt, többel a fater se lát, de el lehet képzelni. Ez az élet... Mi csak gürizünk, magoljuk az anatómiát meg a gyógyszertant, meg a többi marhaságot, míg mások ülnek a Volgában, és kefélik a haláli mirzákat. Ezt kell megérteni, és akkor mindent megértesz. Ez' az egyetlen, amit a fatertól megtanultam ... — Unom a faterodat. — Én is. Azért ne vágj föl. A tied se szent. Ha, mondjuk, én kérnék tőle lakást, nekem lenne? Egy frászt! Pedig mi egy szobában lakunk, az is udvari. Nálatok három van. Mért nem ide nősülsz? Na, mért nem? Mert annyira te se vagy idealista... — Sehová se nősülök. — Jobban is teszed. Mindenki a nőkért adja el magát. Meg az a Mari nem is hozzád való... — Miért? — Neked jobbra ferde a szájad. neki balra. Ketten együtt se tudnátok e!fúini egy gyertyát. A kis szeplős igyekezett. Sűrűn töltögette a poharakat. Szerinte ilyenkor a haverság kötelez, a borban viszont a feleités van. Arról igazán nem tehetett, hoev míg az ő poharában fe'ejtés volt, Andráséba emlékeket öntött. Egyre kibirhatatlanabb lett a meleg. — Elég volt — mondta András — Mi volt elég? — A bor. Meg minden. Menj a fenébe. András fölállt, fejébe szállt a bor megszédült tőle. — Nem hallod? Vidd a borodat, a lapos igazságodat, és főleg a maiompofádat Eredi, mert lehánylak. — Berúgtál? — Be. — Akkor jő. Mindjárt könynyebb lesz a szíved. Egyik nő olyan mint a másik. Hányszor lebuktam én már a mirzáknál! De hányszor! A jó dumára hasra esnek, de aztán sehol semmi. Legjobb lenne pofozni őket. Vannak. akiknek ez imponál... Jól ebrugni és odacsapni. A te Marid se szent, azt ne hidd... Az is csak egy spiné... Nem spiné, ahogy a fater mondja, haixm spiné... — Spiné. Spinkó. Világos? — Szevasz. Eredj. — Ne hülyülj, mert úgy maradsz. Fele pia megvan, hova mennék? — Vidd, vidd, vidd, csak eredj már. Nem érted, hogy unlak? — Nofene. Itt a melodráma. Megyek már, ne drámázz — kapta hóna alá Csita az üvegeket. — Az ember jót akar... Mert neked a haverság is csak... Maradj magadnak. Bevágta mérgében az ajtót. Az ablakon valami megkoppant. Aztán megint. Megint. András odaugrott, fölszaladt a redőny, kinyitotta az ablakot. Esik. A poros úton koppanva pattantak szét a esőcseppek. Hirtelen szél indult, nagyot nyögött szemben a nyárfa, és megbókolt a rázuduló erő előtt. Esik. András mélyen beszívta a levegőt. Egyre sűrűbben hullt az eső. Verte a levelekről, az útról, a házról a port. Újabb szélroham, rémülten tértek ki előle az ágak a nyárfán. Esik. Kikönyökölt az ablakon, és arcába fújt a Balti-tenger szele. Mari szaladt a tenger sárgás homokján, kapkodta lábát a hideg víz elől, aztán kát karját lassan a feje fölé emelve megmutatta, hogy nyílnak ki reggel a virágok. Az útszegély kövén is Mari táncolt mezítláb, nevetve egyensúlyozott, és egy öregember hosszan bámult utána. És egyhangúan koppantak a pecsétnyomók, kérem én lakást szeretnék, és kérem szépen én élni szeretnék a magam módján, és értelmiségi házaspár albérletet keres, minden költséget vállalunk, gyermektelen jeligére a Kiadóba. Esik. Csita már befordult a sarkon, nyaka közt a lába. Iszkolt az eső elől. András kiugrbtt az ab'akon. Inge nyitva a nyakán, a víz végigszaladt forró bőrén, az arcán, a mellén, a hátán, a szél meglebegtette ingét, befújt a hóna alá, szemébe vágta a vizet. Patakok indultak az utcán, a csatorna mohón nyelte a habos záport. Egyenes szárú, égig érő nyári eső. Esik. András fölemelte a fejét, hagyta, hogy vég;gfolyjon arcán a víz. Ilaia csaozottra ázott, inge hátára tapadt. Lassan ebndult, sétált a nyári zápor hosszú szárai közt, szemben a széllel. Meg kell próbálni újra. Egyedül. Senki se járt az utcán, mindenki fedél alá menekült. András föltartotta a fejét, fürösztötte a záporban az arcát. Cgv mosdott, mint a füvek meg a fák.