Délmagyarország, 1977. március (67. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-06 / 55. szám

6 UK DM MAGAZIN 1 Vasárnap, 1977. március 6. Lődl Ferenc Sirató Szegény anyám, sok verset visszafogtam fiókom alján, nehogy kibetűzzed sírásaim és káromlásomat. Mégis most itt vagy némán, kiterítve, csukott szemekkel, kihűlő romokban. Szidj meg, csak szólj! A csönd engem megöl! Kínálhatnál az esti maradékkal. Látom, derelyét főztél, melegítsd meg s én rád adom az ünneplőd az útra cs elszökünk a siratok elől. Kivágattam már fél erdő fenyőt s éneklő lovak visznek feketében. Ott állnak meg, hol mindig is akartad, néhai Csonka János nagyapám s néhai Csonka Jánosné előtt. Göröngyös útjuk törhetted utánuk; tőlük vétettél s megtérsz. Takarózz be porukkal, szegény. Meg ne fázz, hidegszik. Itt van november, húz a vadliba s rád rázzák sírva tollhullató szárnyuk. Hová nem bódít szép, kegyetlen jóság? Jaj, látomások lidérc-fénye kábít, míg elkínlódtam nlncs-többé anyámig. Hallod, te oldott test! Hát csönddé forrsz át? Süket agyagba visznek vízerek. Mossák, taszítják legszebb kincsemet. Szegényebb vagyok Peer Gyntnél is, látom. Velük repült a szán a csodalóval, s hogy föltűntek az égi láthatáron, szaladt Péter a pohár finom borral. Nekem csak jó hal csapkodott a horgon s mire pirosra sült, te egyre hűltél. Maradt a torra s téged kell okolnom, hogy Itthagytál: mert fiad egyedül fél. Mocsár Gábor Sziklából víz B

ajos-Káré Kelemen takaros tanyája szerencsére a hazafelé vezető út mentén feküdt, könnyű volt megtalálni. Az út közelsége lehetővé tette, hogy Bajos-Káró Kelemen bevezettesse tanyájába a villanyt, és ebből egy másik előny keletkezett: rá lehetett a hálózatra kapcsolni a kép- és hangfelvevő masinákat. Nem kellett az akuval vacakolni. A tanya gazdája a tornácon állva várta, nem kis érdeklődéssel, a tanya udvarába beforduló bu6zt. A gazda mellett ott állt a felesége is, takaros kis gömböc asszonyka. A gazda szeme felragyogott, amikor a buszból kiáramlók között felismerte Fülöpöt, a rendezőt, ök ketten mér találkoztak. — Megjöttek a tévések — mondta a feleségének. Annak az arca is ragyogott. Végre! — Megismer, kedves bátyám? — kérdezte Fülöp Bajos-Káró Kelementől. — Hogyne, hogyne, nagyon is emlékszem, a tévétől jöttek az urak. Filmet csinálni. — Végre, hogy megjöttek — szólalt meg az örömtől sugárzó feleség —, már azt hittem, sose jönnek ki. — Ennyire vártak bennünket? — Hogy a csudába ne, amikor már harmadik hete hallgat az a A

z Idevaló népség isten madárkáinak tiszteli a fecskéket, mivelhogy nemigen vigyáz azokra, csak a magasságos ég. Apró. puha kis madárkák, és otthontalanok. Ha Ő6Z utolján elhidegül az Idő, szárnyat bontanak, 6 mennek, mennek a hontalanok. De tavaszodván ismét visszajönnek, ficserkélésükkel felverik a házat. Mert a fecske az olyan madár, nem élne meg, ha egyszer is elmaradna az itteni világtól. Megfojtaná az idegenség. Így meg elvan velük az ember, odaengedi az ereszek alá, az istállóba, ne árváskodjanak szegények. Most. hogy a szüret ideje is eljött, s hulló levelekkel köszönt ránk a reggel, elmennek a fecskék. A gazda kiáll az ajtó elé, onnan figyeli készülődésüket. Szomorúság ül a tanyákra. Béni János búcsúztatja övéit: — Kitelt nektek ls, madárkáim. Költözhetünk Innen — szól utánuk. Mert elbontják a tanyát. A közös hozzájárult a faluban való építkezéshez, s egész utcasorokat kitesznek az új szövetkezeti házak. Odatelepülnek Béniék. Csakhogy a költözés nem megy olyan könnyen. Pitymallatkor mocorogni kezd az ember, majd 6ZÓ1 asszonyának. — Körüljárom a tanyát Nem jut tovább, csak a kútig. Innen, a kúttól belefér szemébe az egész birtok. — Milyen akkurátus — motyogja —, hanem mintha összement volna. öreg tanya már ez. Nádfedelét az idő megmarta, most úgy mutatja magát mint kopaszodó fejen a ritkás gyér hajzat. Oldalad megrepedeztek, megpihenhet benne a szél, valahogy meg ls görbültek, mint munkás, öreg cselédek. Mikor aztán elunja a nézelődést, odalép a kúthoz. Felhúz egy vödörrel, nekitámasztja a kávának, szétterpeszkedik, és nyakát lehajtva, nagy kortyokban nyeli a vizet. A maradékot kilöttyenti, leszereli a vödröt, majd a kútostort is. Magasba lendül a kút, gém, s onnan figyel a világba. — El kell Innen menni. Kis ideig rolt marad a tanya helyén, de a fű előbb-utóbb benövi, takarót borít rá, a traktorok felhasítják, hogy életet teremjen. Nézi a bekötő utat, azon tűi az őszbe fordult földeket. Hatalmas táblák köröskörül Jó, hogy szét nem nyomták eddig a kis tanyát. Sz. Lukács Imre Elmennek a fecskék — Az utakat felszántják majd. Könnyen meglehet, hogy mire legközelebb erre vetődik, már zöldell a vetés a bekötő út helyén. Pusztul az itteni világ. A fecskék elmentek, mo6t a tanyákon a sor. Béni János csak nézi. egyre nézi ütött-kopott birtokát. Ugy áll a kora reggelben, szembefordulva a házzal, mint tavasszal a tábla véginél, amelyből kimosta az életet a víz. Kis tanya az övé, ott mindjárt, a tízes dűlőben. Valamikor zsindelyes volt még az óvilágban, de átalakították nádtetősre. Szoba, konyha, kamra, ennyi az egész. Akácfák nőnek körülötte. Kijön az asszony. Ágyterítőbe csavart batyut húz magával. — Talán kezdhetnénk, János. Szétszedik az ágyat. Széket, asztalt, kanapét, kannát kivisznek az ajtó elé. A falba vert szögekről leakasztják a képet, ami még a császári és királyi hadsereg szolgálatában örökítette meg a gazdát egy pej lovon, valamint az egybekelésről tanúskodó fotográfiákat. Fordul a kocsi odakint, megérkezett a segítség. — Hát vigyük, János? — Vigyük! Több szó nem ls igen esik. A lapos kocsi lassan megtelik. Munkához lát a brigád. Két fiatalabb legény fent óvatoskodik a tetőn. A tanyai emberek még állnak mereven. Nézik a bontást. Béni János csendben megemeli kalapját, lecsúsztatja combja mellé. — Áldás volt rajta, megéltünk benne. Aztán mér hull a nád. Tűzre dobják. Elkorhadt, meggyengült szálak, moha lepte tető, mire lenne jó» — Aztán boldogulj odabenn, János! — Tarts meg jó emlékezetedben bennünket! Béni János felkuporodik az ülésre. Eszében járnak Itt töltött évei. Tanyázgatások télen, disznótorok, mulatságok. Sorra futnak el szeme előtt a képek. — Ne lógasd az orrod, mert még leesik! — vidámkodik a kocsis. Mintha a határnak beszélne. Füstölnek. Hosszú az út a városig. — Késnek az őszi esők. — Se villany, se televízió, az ember úgy él, akár a remete. Béni János figyel. MKndjárt célhoz érnek. Szeme előtt kirajzolódik az itteni ház. Takaros épület. Nagy ablakok vannak rajta, tetejét meg palából rakták. A tanyához hasonlítva kastélynak beillő. Megállnak. Nyitni kell a kaput. Aztán már — úgy hozza az Illem is — koccintani lehet. Az új házra, János! Belül tisztaság, rend. A falak kipiktorolva. fényesre kefélve a padló. Hordják, rendezik a bútorokat. Lassacskán helyére talál minden. Igaz, nem új darabok, még a tanyai életből valók. — A költözésre. Minden furcsának, ismeretlennek tűnik. Járkálnak félszegen, mintha nem is a magukéban volnának. Hangjukat halkabbra fogják. Később, vacsora után begyújtanak a fürdőszoba kályhájába. Meleg vizet engednek a kádba. Az elsőség Jánosé. Az ajtón áthallik, hogy lubickol, mint egy gyerek. Repedezett tenyerét most puhára áztatja a víz, ujjai hegyén a bőrt ráncba szalasztja. Mielőtt eloltaná a villanyt, odaszól asszonyának. — Na, számold meg a gerendákat, s igaz lesz az álmod. — De hiszen nincsenek. — Zljrm lakásban minek is lennének? Forgolódnak. Kerüli őket az álom. — Te, János — suttogja később az asszony —, ugye visszajönnek a fecskék. — Aligha. Ámbár tavasszal idetévedhet egynéhányuk... büdös készülék. Pedig úgy Imádjuk nézni az urammal együtt. — Hogyhogy hallgat? — kérdezte Fülöp. — Ügy, hogy bedöglött. Se kép, se hang, semmi. — Vagy, úgy. — Fülöp megértette, miről van szó. — Sajnos, mi nem azért jöttünk, hogy a készüléket megjavítsuk. — Hát nem a tévétől jöttek? Azt mondták, filmet csinálni jöttek. — Filmet csinálni jöttünk, de nem a tévétől, s főképp nem a szerviztől, hanem a Panoráma stúdiótól. Óriási a különbség. Az asszonyka nem értette, mi a különbség. Tovább erőltette a dolgot. — Nem kívánjuk ám ingyen. Megfizetnénk, amit kérnek, mert úgy Imádjuk nézni azt a tévét... Míg ez az oktalan vita zajlott, a stáb — csakhogy minél hamarabb túlessenek a dolgon — rekordidő alatt felállították az állványokat, kihúzták a kábeleket, kicentlzték a távolságot, bemérték a fényt, és munkára, felvételre készen várták az eperfa alatt a rendező vezényszavát. Nagy időbe telt, amíg Bajos-Káró Kelemenné megértette, hogy ezek itt nem fogják megjavítani az ő bedöglött készülékét. — Na, kedves Kelemen szomszéd — Carló bácsi gyengéden karon fogta aa alanyt, és a kiszemelt helyszínre, az eperfa alá vezette — legyen szíves itt megállni, és nem mozogni ide-oda. Csinálunk egy felvételt magáról, a mozi számára, hiszen érti. — Értem, kérem, hiszen ezt mi már megbeszéltük. Anyja — kiáltott a feleségének —. hozzál csak egy fésűt 1 A feleség beszaladt egy fésűért. — De tükröt is hozzál! Hozta a tükröt is a gondos feleség. S amíg a férje megfésülködött, újra szóba hozta a dolgot. — Az a színtiszta igazság, hogy egy malac valahogy beszabadult a lakásba, mindent felborogatott, és megette a garanciapapírt, de ettől függetlenül én megfizetem a teljes összeget, amit kérnek, mert úgy imádjuk nézni azt a tévét, az urammal együtt... — Fiókáim — Carló bácsi körülhordozta tekintetét a stábon —, valaki vegye kezelésbe azt az átok készüléket, legalább addig, amíg lezajlik a forgatás, mert így nem megyünk semmire. A Jó munkához nyugalom kell! A fényosztály egyik tagja — minthogy itt neki nem akadt munkája — vállalkozott rá, hogy kezelésbe veszi a készüléket, ilyen módon eltávolítja a helyszínről a nyugodt munka érdekében BajosKáró Kelemennét. Bementek a házba. Kezdődhet a felvétel. — Akkor, ahogy megbeszéltük, elmondom a Mogyorós Erzsi lakodalmát, a kolompolással együtt. — Most egvelőre másról lesz szó — Jelezte Carló bácsi, s ezzel mintegy azt is, hogy átvette a felvétel irányítását. — De elmondhatok egyebet ls. Például, ha nem tudnák, ma délelőtt a rendőrség elvitte a főkönyvelő-helyettest, azt a bizonyos Salátás-Bárczi Benőt, aki... — Nem, nem. Az sem kell., 1 — Pedig most már... — Hogy érti azt, hogy most már! — Most már az ember el tudna róla mondani egyet-mást. Nem félne attól, hogy megüti érte a bokáját... De elmondhatom azt ls, amikor a bika felkergetett az eperfára, egy álló nap meg egy álló éjjel ültem az eperfán, mert a bika nem volt hajlandó elmenni a fa alól... — Na, fiókáim, most már, ha mindenki készen van, elkezdhetjük. — Carló bácsi körülnézett: mindenki a helyén. A hangosztály a magnókészülék előtt kuporog, a mikrofon pontosan ott lóg, ahol kell, minden oké. És csak ekkor világosította fel Bajos-Káró Kelement, hogy miről van szó tulajdonképpen. — Eljutott hozzánk a híre, hogy maga kiválóan tudja utánozni az állathangokat. Erről van szó. Ezt fogjuk most megörökíteni. Ezt a globális tehetségét. Felvétel indul. — Szóval erről van szó! Na, hogy ezt a szép napot is megértem! S összeszedve minden globális képességét, megkezdte sokszor végiggondolt és megszámlálhatatlan alkalmakkor végigpróbált műsorát. Halk malacröfögéssel indult, tyúkkotkodácsolással folytatódott, de ebbe már beleszólt az udvar hetyke kakasa, hűségesen felelt párja hívására, amikor pedig a kutyaugatás került sorra, szinte karmesteri intésre felzendültek a szomszédos tanyák, a kutyakórus minden zsűrinél lelkiismeretesebben Igazolta, hogy Bajos-Káró Kelemen produkciója élethű és pontos, ugyanerre utalt az is, hogy a tehénbőgésre az Istállóból két hang is felelt, a lónyerítésre azonban nem jött válasz. nem azért, mintha a nyerítés nem lett volna igazi, hanem, mert a lovak köztudottan elfogytak a mezőgazdaságból. Így haladt végig Bajos-Káró Kelemen az általa ismert állathangokon, hogy a végén olyan vad és érzelmes macskanyávogást kanyarítson ki, amely a legszerelmesebb kandúrnak is becsületére vált volna. Befejezte. — Na, fiókáim, ugye mondtam, hogy nem megyünk haza üres kézzel. Felvétel kész. Csomagolhattok, fiókáim. Papp La/os Versek irónnaf Elöljáróban A saját hazájában (így mondta egyszer Náhum) nem lesz próféta senki. Mert népe hamar ráun. Nem vagyok költő-vátesz, Delfi s Dodonna módján inogva többértelmű jóslatok rejtjel-kódjén. Érzem a szavak ízét. Titkom ha van, csak: ennyi. S nem óhajtottam sohasem vakon világgá menni. Ha víg. vagy csúfondáros zene szólal meg bennem, útját nem állom: bízom az erto türelemben. Mint kötélen a táncos: lépked, hátra-előre. Mígnem leesik s meghal. Bármi vastag a bőre. • Részlet esy dalciklusból