Délmagyarország, 1977. február (67. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-20 / 43. szám

29 Vasárnap, 1977. február 20.' MAGAZIN TÓTH RÓZSA: EGRI LEÁNYKA Tégfásy Imre A kardnyelő szemérme mi lett belőlem publikum bűn vagy netán erény kinok kardjában járok mellemben ím a fém ha nyelvemet kioltom a penge vége az hiába tépem rágom azért csak ott a vas lángot talán ha fújnék bűnöm megégne bennem kardom hüvelybe dugnám torkomban lenne nyelvem Nádasdi Éva Szegényen Olyan szegényen, olyan fáradtan alszom el, és álmaimban múlik el minden kaland. A nappalt tanulni kell. Ez maradt még hátra. Már értelek, s veled leszek nemsokára. Toldalagi Pál Ősi ima tgy búcsúzom el tőletek, szeretnék csillagkönnyeke hullatni, de egy roncs, örc ember a sok-sok ütközet után kiszáradt, kútszerű szemeit inkább lesüti, nem lángol és nem képzele ezért tehát letérdelek s elmormolom az ős-imát: Ne feledj engem el világ. D rága fiam, szépséges uno­kám, messzire szakadt szí. vem! Megörültem utazá­saidnak, világlátó szenvedélyeid­nek, mint szoptatásodkor az édes anyatejnek, amivel pelenkás gó­liáttá, mosolygós almaarcúvá nö­vesztettelek, értelmes, okos kö­lyökké, reményeim csodájává. Csócsáltam a falatokat, bölcsődet ringattam éjszakánként, és boldo­gan gőgicséltél életem legszebb esztendeiben. Elfog az emlók, a visszatérő öröm rámsüt azokból a hónapok­ból, amikor plsis, akaratos ki­zsákmányolom voltál. Se éjsza­kám, se nappalom nem lehetett, elkapattalak szeretetemmel, mo­solyogtam rád, mint a Nap. Ka­romat húzta tíz kilód, csuklóm megdagadt cipelésedtől, az éjsza­kai mosásoktól, korunk Napóle­onja csapnivalóan pocsék alvó voltál, elviselhetetlen sírással, céklavöröe képpel, kékre váló dühösséggel, karomba kaptalak, sajnáltam felzavarni fáradt apá­dat, testvéreidet, akiknek iskola akaszkodott a hátukra. Mosolyod meggyógyított. Elűzte haragjaimat, szenvedéseimet, ál­dozataimat. A konyha és bölcső foglya lettem. Telt arcodon szét­gurult a nevetés, 6 napsugaras boldogság fogott meg. Tudtad, hogy rendkívül szeretlek, ragasz­kodtál, a cicit szádba szorítottad, szoptál pár kortyot, kilökted a duzzadt bimbót sötét mély sze­meddel sandítottál, hirtelen visz­szakaptad a csecst, és elteltél ele­séggel, boldogsággal. Gömbölyöd­tél csodálnivalóan. Szépséged és értelmed erősített, reméltem, megváltóm vagy, akiben kitelje­sedhetek, diplomát hódíthatok, hatalmas, messzi földeket, koro­kat megismerhetek, fényességed­ből bőség hull öreg napjaimra. Hajamat cibáltad, fülembe csimpaszkodtál, rizsszem fogaidat erősítgetted államon, mellemen, felébresztettél fekete éjszakák­ban, dünnyögtél kitartóan, rúg­dostad bölcsőd oldalát akarato­son. Elverted kimerültségemet, álmomat, magam mellé vettelek, a szeretet és végeérhetetlen ki­tartás parányi játékaival szóra­koztunk. Fogékony, kedveskedő kutyám, hajtogattam gyönyörű ujjaidat; egy, kettő, három, négy őt... számolni tanultál. Vad ele­venséggel kapkodtál, örökmozgó­ként, életrevalóan, csücsörítet­tem a számat, szolgáltál kedves­kedéssel, hajlítgattad kövér uj­jaidat, nyálaskodtál a száddal, brúgattál, szivem szép gyönyörű­ségére. Ringatóztam veled, jár­káltam a szoba-konyhás sze­génységben, dúdoltam eszeveszet­ten. A szádból ismerted meg az éle­tet. Megkóstoltál mindent, harap­tad, lakmároztad. Kövérséged kezemet zsibbasztotta, álmatlan­ságod erőmet. Senki sem szeret­het úgy téged, kár, hogy az idő sohasem ismétli önmagát, csodá­latos vigaszom voltál, a világ eltörpült melletted, hozzád me­nekültem mindennapi gondjaim­ból, kacagásod elfeledtette a nincstelenséget, nélkülözéseinket. Szépség virágzott árendás hajlé­kunkban. Hová tűnt az a boldogságom? Visszahoznám azokat az éveket, hogy kiszolgáltatottságomban a tiétek maradhassak. Messziről küldjük szeretetünket, látogatá­saim sem sikerülnek. Megzavart más életetek, feszélyez tanultsá­god, hiába tudom, hogy szeretsz, már nem vagy rámutalva. Utaz­tatom szegényes csomagjaimat, tőlem csak ez telik, hiába írod; élvezzem magam, pótolni szeret­ném, ami az irgalmatlan keserű­ségek esztendeiben nem jutott. Pucccskodjak, garasoskodjak? Rövid a holnap, hamar odaérek. Veletek boldog vagyok. Ne hidd, hogy az öregség csak szo­morúság, s meghalni oly nehéz. Értelmes, érdemes élet jutott ré­szemül. értetek szolgáltam. Érte­tek újra kezdeném kőnehéz sze­génységünket, megállás nélküli munkáimat, az ezeréves ruhák viselését, a mozi, színház nélküli évtizedeket, a reménytelennek Szülike levele látszó küzdelmeket. Pedig ma­gamra maradtam. Az írott, ku­pertába küldött szavak menedé­kébe fogódzkodok, az ünnepi le­velekbe; veletek álmodok, reggel kocogok a postás elébe, hozza megemlékezéseteket, fénylik tő­le a napom. A gyerekekért nem járt kitün­tetés, jutalom, a mi korunkban nem nyújtottak ezt-amazt. Na­gyobb karéja maradt a gondnak, mint az örömnek. Örökö6 aggódás az anyasors, tizenegy gyereket világrahozni, lemondások lemon­dása, kenyérből se elég nappa­lok, pelenkás, rövid éjszakák. -Mi maradt meg nekem az életetek­ből? Az emlék boldogsága, haj­danvolt küzdéseim. Kifosztottá árvultam, mégsem céltalanná, reménytelenné. Gyönyörű unoká­imban, a rájuk szóródó szeretet­ben van hűségjutalmam, törleszt­hetetlen bérem. Panaszkodok? Nincs fájdal­mam. Soknak vastagra sikerült, kastélyokat, palotákat halmoz­tak, funkciókat, egy a vége, két­méteres odu a föld alatt. Nehe­zen halnak meg, mert kétszer pusztulnak, fáj itthagyniuk a tollasodást. Én folytatódom, ahá­nyan megmaradtatok a cseléd­házi kálváriákból, annyi életem él, szétosztódik, mint az irgalom. Ha nem gondolnátok rám soha többé, ajtómat nem nyitogatná­tok, akkor is köszönöm, hogy megszülhettelek, életrehozhatta­lak titeket. Enni se tudtam nél­kületek, ölembe ültetek, fél kéz­zel farigcsáltam falatjaimat, láncra kötve csüngtetek a szíve­men, félelmetesen rossz, elkapa­tott kölykök virultatok csodaszé­pen és értelmesen. Kedvenceim, cselédházi krisztusok, boldoggá tettetek, a szeretet és önfeláldo­zás vérpadjain. Vézna vénsé­gemben falra szegeit fényképeite­ket figyelem. Vigaszaim. Velem maradtok így, a búcsúzás és megtöretés sötét perceiben, a könnyű, gyors halál reményé­ben, tudom, hogy meghallom majd a sírásotok. A szeretetemet hagyom rátok. Ne szaladjatok a síromtól, rit­kán találkoztok, kevésszer ünne­peltek együtt, legyetek egyek leg­alább a fájdalomban. Megbékél­ve távozom. A bővebb fogásokat, a teritett asztalok gazdagságát lekéstem. Ingyen mért orvosi receptek gyógyítanak. Tisztességes a meg­szolgált, megérdemelt nyugdíj. Rakosgatom a pénzecskémet, tyúkok tojják jókedvemet, bank­betétet őrizgetek, legyen miből temessetek, ne hirtelenkedjetek, ne kapkodjátok el. gond ne nőjön a szem fedőmön. Nem dúskálok az öregség javaiban, becsülöm a kicsit, küldözgetem, adogatom krajcárjaimat, unokáimnak, déd­unokáimnak. A magány és vén­ség keresztje könnyebb így. Az a.itóm tárva. Sezlont, szőnyeget, függönyt vásárol­gattam az öreg házba, tud­jatok pihenni, ne vigyen vonat, autó azonnal vissza a városokba, a kemény messziségbe. Idegesen rohangásztok, hajszol­játok a módosságot, tehetősséget, faljátok a tudományt, panaszkod­tok betegségeitekre, sérült a szi­vetek, a fejetek fáj, fáradékonyán hevertek az ünnepi ebédek után. Kipusztult a szegénység szívós­sága? A törtetés soványra fo­gyasztja életgyökereteket, nyug­tatókat, csillaDÍtókat habzsoltok, mélyre merültök a mámorban, elszórakozzatok az életeteket. A múlt mézeskalácsaiból morzsák hullottak kötőmbe, de kitartot­tam haragos apátok oldalán, tú­lontúl sohasem szerettem. Szóra­kozásnak, menekülésnek a mun­ka kínálkozott. Egyedül bolyong­tam a család közösségében, ka­paszkodtatok a szoknyámba, rán­cigáltatok, fogyasztottatok tizen­egyen. Fekete szomorúságomra csak ötötöket vezettem a kenyé­rig. Megzabálta testvéreiteket a szegénység, a szegénységünkön tobzódó butaság, a cselédház, árendás ház, bérelt ház, saját ház hajléktalansága. Mit számított akkor a vágy? A messzi tájak utáni sóvárgás, a napsütötte boldog földek hiá­nya? Élni kellett. Megtartani ti­teket a jövendőnek. Apátoktól féltem, hamarjárós keze alázat­ba tört, a rettegés megőrölte sze­relmemet. Loptam a háta mö­gött, piacra adogattam silánysá­gainkat, több zsírtBkenyér, sú­lyosabb lekváros cipó dagadjon hasatokban, ne eressze le a tor­kán sorsotokat, szeszek kótya­gosságaiban ne öldököljön ha­lomra. Sohasem sikeredhetett di­vatos holmikban járnom. Bőven jut már ajándékaitokból, ha mind el kéne viselnem a cafrangce. cifra, alig használt, vadonatúj ru­hákat, lábbeliket, örökéletű ma­radnék. Emlékezzetek; panaszkodáso­mat mégsem hallottátok! Minden élet nehéz, emberhez 6zabott. Féltetek az öregtől. Hamar, hirtelen elhagytátok a szenvedés és remény fészkét, félévenként, esztendőnként veri lépésetek a port. A megtörténteket már jóvá csak az idő és a feledés teheti. Miért duzzognátok? A régen szer­zett sebekkel együtt jártuk a nincstelenség golgotáit, s a lak­tatósabb levegőt is egyszerre lé­legeztük. Emlékeztek-e még a kerek vaskályhára? Pattogva lángoltat­ta a gallyakat. Hű társul szegő­dött életünkhöz akácfa, diófa, gyümölcsfa, bölcsőtől koporsón­king kísért. A természet utazta­tott minket, meleg mezők, sárga nyarak, mocskos őszutók. Mesék, ábrándozások szépségeivel, hamu­ba sült pogácsákkal, csodakraj­cárokkal másztuk a világot, jók lehettünk, igazságosok, irgalma­sok és boldogok. Kedveseim! A fákat szerettem. Árnyakukban pihentünk, felöl­töztették a határt, ölünkbe hul­lattak poros szilvájukat, sava­nyú, zöld almájukat, mézédes eprüket, otthont adtak a gólyák­nak, és alig vettük észre, hogy öregednek. Igénytelenségünk vi­rágzott velük. Soha nem voltam boldogabb, mint akkoriban ve­letek, és soha nem leszek már szomorúbb, mint amilyen vagyok, nélkületek. A kicsi elég, szerete­tetek, törődésetek forgácsai; ké­peslapok a tengerektől, nyaralá­sokból, írjatok csak egy sort; jól vagyunk, az a kék boldogság, vidul töle a napom, és éjszaká­imban szép álmok emelnek, fia­talító gyógyulások, nem kínoz köszvény, fájás, reuma, asztma se fojtogat, könnyen birkózgatok lé­temmel. A lebbencslevesekből, kavart galuskákból aprókat esze­getek, zsugorodok, mint a jöven­dőm, Rémüldöztök? Mi bajom le­hetne? Ami van, nem rakhatom a kapunk elé, csodakrajcáraimon nem vehetek fiatalságot. Futná már időm a jókra, csak csontjaim makacskodnak, nem jönnek házon kívülre, hánytor­gatják a tömérdek munkát. Dol­goztam isten ökreiként, nem ve­hettem észre a világot. Orgona­sövények szagosodtak a keríté­sünk körül, csokorravalót sem érkeztem tépni. Halljátok? Vinne a téesz üdül­ni, jó, büdös, forró vizekhez, ve­szedelmes, messzi útra. Erőm sincs, meg bátorságom, hogy ne­kivágjak, s élvezhessem a sem­mittevő kényelem szobáit, a díj­talan, ingyenes örömöt. Nem ju­tok el odáig. Menjetek, utazzatok, lássatok! Járjátok a világot, legyen az ott­honotok, gyarapítsa a tudásoto­kat, boldogságotokat Véletek örülök, gondolatban megoszto­zunk szerencsénken, eltelünk jó sorsunkkal, amit felemelt az Idő. Vigyázzatok rám! Koros cseléd­nek legjobb gyógyszer a szeretet öröme. Kedveseim! Még sokáig élni akarok. SZ. LUKÁCSI IMRE

Next

/
Thumbnails
Contents