Délmagyarország, 1977. február (67. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-20 / 43. szám

Vasárnap, 1977. február 20. MAGAZIN Az együttlét •• •• oromé A

3 emberi lét legnagyobb öröme, hogy vagyunk, és az, hogy nem egyedül Vagyunk. Bolond példa jutott az eszembe. Sokszor gondolom mostanában, azokkal lenne jó együtt lenni még egyszer, akikkel bocskort kötöttünk a szalmán porzsolt disznó lábára, és lekapkodtuk a körmét. Ha elmondanám valakinek, legyintene rá: korszerűtlen vagyok. A szalmás pörzsölés fölött eljárt az idő. Különben pedig, ha annyira megkívántam, menjek el a vágóhídra, biztosan adnának a körömből két zsákkal is. A példa, ha bolond is. nem jön magától. Azokkal is jó lenne együtt lenni — vétkeink azóta elévültek talán —, akikkel esténként együtt loptuk a lépcsők alá sorakoztatott hordokból a menza savanyú uborkáját. Az előző felelő erre is azt mondaná, korszerűtlen vagyok. Menjek be a boltba, mérik az uborkát, minek ide a lépcsők alja? Ennél nagyobb bolondságok is beleférnek az emberbe, és bolondabb válaszok is születnek. Azt is mondhatná a felelgető ember, miután megérzi, hogy nem körömről és nem uborkáról van szó, mit sóvárgok én tíz ember után, húsz után? Üljek be egy színházba, ott sokkal többen vannak. Merjem kimondani ilyen beveoetö után, hogy közművelődésünk fájdalmas gondjára akarom terelni a szót? Nem a porzsolt disznó körmét, és nem a savanyú uborkát akarom vagánykodó szentségtörőként együtt említeni a művelődési házakkal, azokról beszelnék csak, akikkel jó együtt lenni. Tudja mindenki, azért épültek e házak, hogy más is, mi is okosabbak legyünk. Hogy halljuk a szép szót, és gyarapodjunk általa. Arra is választ kellene azonban adni, miért járnak olyan kevesen ezekbe a házakba. Amióta szabadművelődés, népmüvelés és közművelődés neveket említünk egy gyönyörű föladat és nagyszerű folyamat jelölésére, a közösség szó el nem maradhat mellőlük. Megkérdezek valakit, hatvan felé jár már, mit szeretne most legjobban. Azt mondja, összehívni a régi bandát, fölállni a színpadra, és eljátszani a János vitézt. Itt a nagy színpad, nézze meg ott. Azt mondja, nem értek én ehhez. Gondoljam hozzá, hogy a muraközis kocsis játszotta a királyt, a boltos Juci meg a francia királylányt, a boszorkány meg, szegény, azóta meg is halt. Nem is játszani, együtt lenni lenne jó. Énekkarnak, tánccsoportnak, zenekarnak kell a taps, anélkül kiszikkadna belőlük a lelkesedés, de legjobban az egymáshoz tartozás kell. Tíz éve együtt volt klub tagjai is azt mondják, együtt lenni lenne jó. Közművelődésünk, ha kacsalábon forog is a háza, ennél többet nem adhat. A többi legtöbbször ebből születik. Tartoznunk kell valakihez. Aki csak teng-leng, élni se tud, dolgozni se. Kisodródik valahová a hullám szélére, a part alá, amíg il nem perceg feje fölött az idő. Behúzódik szobájába, és azt is a •ádiótól tudja meg, hogy esik az só. Nem győzünk panaszkodni, mi lesz, mi lenne velünk, ha eleresztenénk egymás kezét. Atomizálódik a társadalom — így mondják az okosok —, és elidegenedünk egymástól. Meghal a lépcsőházban valaki, akkor tudjuk meg. hogy nem is ismertük — így panaszkodott valaki nemrégen az újságban. Dermesztő perspektíva. Olvasom az Élet és Irodalomban Beke Pál szép könyörgését közösségért. Nem lep meg. Tizenhét évvel ezelőtt jártam olvasókörben — már akkor is viselte a hajdani elönevet —, és akkor is azt mondták a hivatalos emberek, eljárt fölötte az idő. — Tudunk helyette jobbat? — Nem korszerű. Olyan varázsszó lett nálunk a korszerűség, még az ésszerűt is képes letörölni. Prófétai hevülettel áll elő némely népművelőnk — amíg meg nem unja —, és túrdeti az igét: jöjjetek hozzám, áldott lelkek, majd én megművellek benneteket! Van ilyen rendezvény, van olyan rendezvény, mind értetek van, tessék választani. Fél év múlva fölszakad belőle a panasz: az istennek se jönnek. Behergeli magát, még ilyet is mond: ezeknek, kultúra? Ha meditálni is szeret, elméletet is gyárt: most olyan korban élünk, hogy közömbösek az emberek, elmosódnak a nagy, hősi célok, nincsenek lelkesítő távlatok. Valami valóban elmosódott. Jól emlékszem a népművelésnek arra a korszakára, amikor újra fölfedezte, hogy a közösségek nélkül moccani se tud. Klubok alakultak sorba, amíg meg nem jelent ennek a mozgalomnak is a kórokozója, a „klubosítás". Akkor mindenből klub lett. Ha a bölcs és megingathatatlan előadó nem állva, hanem fotelben ülve mondta el vagy olvasta föl ugyanolyan unalmas és megemészthetetlen előadását, már klubszerűségről beszéltünk. Tudok olyan hajdanvolt nagyon jó klubról, ahová valóban az összetartozás vitte el az embereket. Rájuk fejelt a művelődési ház, és azt mondta: itt az előadó, de nincs közönsége, és itt vagytok ti, éppen rátok fér. Tiltakoztak, hogy őket ez nem érdekli, rájuk ripakodott: ezért fűtök én nektek, ezért világítok? Fölsőbb segédlettel ez a klub is megszűnt. A közösségből megint közönséget akartunk csinálni. Mert azt az előadói jelentőlapra is föl lehet írni, láthatja tehát ország-világ, hogy jól dolgoztunk. Nem vétett többet a hivatal a tanyai olvasókörökkel sem, csak elfelejtette, hogy ezek közösségek. Ha elvisszük őket álomszép előadásra, és töltjük beléjük a jobbító szózatot, erejüktől megfosztva hallgatják. Közösségből közönség lesznek. Jól tudom, millió és egy gondot vetettek föl. Ki tetejezze be az olvasókört, ha beesik az eső? Ki nyissa, kis csukja? Pénzt adjanak erre is, amikor művelődési házaink is szegények? Ha elaprózzuk a falatot, mindenki éhes marad. Mégis föl kell tennünk a kérdést: szabad-e mesterségesen megszüntetnünk azt, ami a fejlődés természetes folyamataként alakult, és ott mostanáig jobb nincsen? Ha ezt elkérdezem, az olvasóköröktől is eljutok egy régi sóhajomhoz, a tanyai iskolákhoz. Kínáljuk őke boldognak-boldogtalannak, raktárnak, magtárnak. A környék népe mindig arra fordította fejét, ha világosság gyúlt ablakában esténként. Most? Nem tud hová fordulni. Mit akarsz velük? Nem érted, hogy nincs rájuk igény? — hallom mindig, ha elsiratom őket. Persze, hogy nem értem, mert aki bizonyítani akarja, nem jön oda velem, megkérdezni a kinn maradókat. Csak azt mondja, megszűnt az iskola, mert a gyerekek jobb helyen tanulhatnak. Olyan igaz ez, vitatni se lehet, de nemcsak ebből áll a világ. Nem jön el velem, példát venni a zákányszéki tanyai „fapados" népművelésről sem, pedig azt nem is iskolában, hanem elhagyott tanyában csinálják. Aki kormányozza az egészet, parasztasszony. Akik odamennek, összetartoznak. Kikupálódtunk ágról szakadt szegénységünkből. Harminc év előtti mércénkhez ha odaállunk, gazdagnak mondhatjuk magunkat. De ha elveszítjük egymást, idegtépő rohanásunk csak sivatag-gazdagságot teremne. Boldog csak az lehet, aki tartozik valakihez-valakikhez. Művelődési házaink munkatársai panaszkodnak, rendezvényeikre alig tudnak közönséget szervezni. Az egyik igy buggyant ki: Aranyszájú Szent Jánost idehoznám, csak jönnének. Valószínű, nincs más orvosság, közönség helyett megint közösséget kell szerveznünk. Ahol pedig van, ott mindenáron megtartani. A kettő között nem egy hang a különbség: egy világ. HORVÁTH DEZSŐ LIPTAI TAMÁS: KIRÁLYI PÁR Tudomány — születőben Amitől olyan sokat várunk: a szervezés K

i ne bosszankodott volna már — korgó gyomorral — tébláboló pincérek láttán, idő koldusaként eladópult és postai kisablak előtt sorban állva, vagy hivatalos papírokkal a kezében kilincselésre ítélve. Az időhúzás idegeket öl és pénzt eszik. Sok pénzt, különösen akkor, ha egy egész szervezet, intézmény „rendezkedik be" erre, a minden percet célszerűen, hasznosan kitöltő munka helyett. Egyre többet beszélünk Magyarországon is a szervezés fontosságáról, gazdasági eredményeinket, a munkaerő-gazdálkodást is befolyásoló hatásáról. Az egészségügyi ellátás ésszerűsítésének éppen tanúi vagyunk, sürgető az államigazgatási munkában is az ügyvitel egyszerűsítése, s az iparágak közül az építőiparral kapcsolatban hangzik el egyre türelmetlenebbül a jó szervezés igénye. Tudomásunk van róla, hogy például a zalaegerszegi ruhagyár svájci szervezési szakembereket szerződtetett, nem kis gázsiért. A fájó szívek hamar megenyhültek, az eredmények feledtették az időlegesen lesoványodott pénztárcát: egy év alatt egynegyedével több terméket tudott a gyár előállitani, mint az előző esztendőben. Csak azért, mert az eszükkel, energiájukkal, idejükkel jobban gazdálkodtak az ott dolgozók. Vajon minderre mi magunk miért nem vagyunk képesek? Azért, mert nincs szervezésben jártas, jól képzett szakemberünk, vagy mert a magyar mentalitás miatt eleve nem vehetjük föl a versenyt a japánok, a svájciak, a svédek és a németek legendás precízségével? Mi az a szervezéstudomány, művelésébe bekapcsolódott-e már hazánk, s ha igen, még mindig gyerekcipőben igyekszünk eligazodni rejtelmeiben, vagy már felnőttként jártasságot is szereztünk benne? Ezekre a kérdésekre dr. Szentpéteri Istvántól, a JATE államés jogtudományi karának egyetemi tanárától kaptunk választ. Szervezésről azóta esik szó, amióta létrejöttek az első összetett munkát végző szervezetek, a nagy intézmények, üzemek. Akkor született a felismerés: csupán néhány ember is képes sokirányú tevékenységre, ha a csoporton belül kialakul a megfelelő munkamegosztás. A munkafolyamatot részelemekre bontották, ki-ki megkapta a maga „szerepét". Az egységes „előadáshoz" azonban elengedhetetlen a szervező, irányító rendező mindent összefogó koncepciója. A századfordulótól kezdve lett egyre bonyolultabb a termelés rendszere világszerte, s nyomában életre kelt a szervezés igénye. A szocialista országokban is, hiszen a termelési eszközök társadalmi tulajdona mellett egyre összetettebb szervezeteket kellett létrehozni. Hogyan derül ki, hogy lejárt az idő a régi forma felett? Ügy, hogy működési normái már nem elegendők, azok a módszerek nem hatékonyak többé. Vagy, mint nálunk az 1960-as évek közepén, kiderül, hogy az ország egész munkaerő-tartalékát fölhasználtuk. Az üzemek régi szervezési módszere használhatatlanná vált: a megnövekedett feladatokhoz nem volt honnan alkalmazni új munkásokat. Belülről, ugyanannyi emberrel, de a munkavégzés ésszerűsítésével kellett a megnövekedett feladatokkal megbirkózni. A különleges szituációk, a háborúk, a forradalmak is a szervezés felé fordítják a figyelmet. Legújabban a gazdasági pangás is ilyen helyzetet teremtett a fejlett nyugati államokban. Ez kisugárzott hozzánk is, a 60-as évek közepén, s hatása különösen a gyárak falai között volt érezhető: a mozgatóerő a produktivitás növelésének szándéka volt. De az igazgatást; államigazgatást, vállalatigazgatást is ésszerűsíteni kell, amikor nincs elég munkaerő. A létszámnöveléssel nem lehet a végletekig „operálni". Ez indokolta a létszámstoppot is. Felvetődött az iskolák belső szervezetének korszerűsítése és a tudomány struktúrájának szervezése is. De hogy maga a szervezés tudománnyá váljék, ahhoz türelmetlenül követelőző társadalmi szükséglet kell. Szervezéstudomány bizonyos értelemben a századforduló óta létezik, s nem véletlen, az üzemszervezés vált azzá Amerikában, taylorizmus néven. Taylor a hatékonyságnövelésnek új eljárását dolgozta ki: a munkát elemekre bontotta, s az egyes elemeket normázhatóvá tette. Az ember és a munkaeszköz szervezésével foglalkozott. Az 6 módszerén alapul a teljesítménybérezés. Ez az úgynevezett technicista szervezés nem sokat törődött az emberrel, fiziológiai gépnek tekintette. Érthető ellenszenvet is váltott ki a munkásokból, s talán nem is volt véletlen ez idö tájt a normások igen gyakorta előforduló „véletlen" üzemi balesete ... Keletkeztek aztán olyan szervezési irányok — ellenreakcióként —, amelyek az emberi viszonyokat akarták jobbá tenni az üzemben: vizsgálták az ember munka közbeni érzéseit, reakcióit. A szocializmusban ez a kérdés egészen másként vetődött föl: a szervezeti alapegységnek a kollektívákat tekintik, melynek tagjai maguk között osztják föl a feladatokat, a béreket pedig ki-ki a végzett munka arányában kapja. A tapasztalat szerint, ha valamilyen feladatot nem lehet kis részelemekre bontani, nem lehet „normázni", akkor a brigád a legjobb szervezési forma erre a munkára. (Nálunk a szocialista brigád a termelői kollektívák önigazgatási egysége.^ Beszélhetünk-e hazai szervezéstudományról? Művelése a 60as években indult meg, s elsősorban Erdei Ferenc érdeme, hogy az MTA annak idején ilyen tudomány fejlesztésének szükségességét elismerte. Azóta művelik nálunk a különböző ágazatait: az üzemszervezést (munkaszervezés), vállalatszervezést, s kezd kialakulni az államigazgatási szervezés, az iskola- és a tudományszervezés tudománya. Ezek azonban csak részei lehetnek az általános értelemben vett szervezéstudománynak. Ilyen létezik-e? Az általános elmélet születőben van. Erdei Ferenc szerint is az ágazati tudományok egy idő után megrekednek, ha nem lehet közös jellemzőiket, törvényeiket egy rendszerbe illeszteni. Éppen ennek megteremtése a célja az államjogi tanszéken működő csoportnak. Felvetődik a kérdés, kik művelik akkor a még gyerekcipóben járó tudomány ágazatait, hol lehet megtanulni ezeket az ismereteket? Az ország egyetemein és főiskoláin körülbelül ötven oktató terjeszti a szervezéssel kapcsolatos tudnivalókat Ak Oktatásügyi Minisztérium az 1971es üzem- és vállalati szervezésről szóló párthatározat alapján utasításban elrendelte, hogy minden felsőoktatási intézményben be • kell vezetni a szervezési ismeretek oktatását. A JATE úttörőmunkát végzett: 1964 óta oktatnak a jogi karon szervezéstant, a TTK-sok és a bölcsészek 1974 óta hallgatják ezeket az előadásokat. Szakképesítést azonban csak a Közgazdasági Egyetemen és a műszaki egyetemeken lehet szerezni. Ezért sajnos a szervezéstudomány is küzd a dilettantizmussal, sokan vélik úgy, hogy értenek hozzá, komoly felkészültség nélkül. S hogy a vállalatok, intézmények kérnek-e jó tanácsot a jól képzett szakemberektől? A szegediek baráti beszélgetésen kívül a javítás komoly szándékával nem érdeklődnek, noha egyik-másik üzem alkalmaz szervezőt, aki kaphatna jó tanácsot az egyetemtől. Az elmélet és a gyakorlat a szervezéstudományban tehát még nem talált egymásra. A tanszék természetesen többféle megbízáson dolgozik, „nagyban". Készítettek például javaslatot a felsőoktatási intézmények belső szervezetének átalakítására, napirenden van az oktatásügyi igazgatás — különösen az iskolairányítás — szervezéstani vizsgálata. „A közigazgatás fejlesztésének tudományos megalapozása" címmel foglalkoznak az ágazati és funkcionális szervek kapcsolatával, együttműködésük lehetőségeivel — az országosan kiemelt kutatási főirány keretében. Mindez egyelőre megint csak elmélet. Mi kell ahhoz, hogy egy népből jó szervező legyen, akár belőlünk, magyarokból is? Nem kell feltétlenül ilyennek születnünk. A nyílt társadalmi struktúra, az emberek mozgathatósága, mozdíthatósága az egyik feltétel. Ha a hagyományos röghöz kötöttséget fel tudnánk számolni, s vállalná ki-ki, hogy oda menjen dolgozni, ahol rá a legnagyobb szükség van, egy lépéssel közelebb kerülnénk a példaképekhez. A szervezés gyakorlatának legfőbb feltétele — vizsgálatok bizonyították — a magas általános műveltségű, szakmailag jól képzett emberek tömege, CHIKÁN ÁGNES i v 1