Délmagyarország, 1976. december (66. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-25 / 305. szám
MAGYAR S Z O C I A Ll S T A M U N K Á S P ÁRT LAP JA VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! DELUAGYARORSZA 66. évfolyam 305. szám 1976. december 25., szombat Ára: 1,20 forint Hol a boldogság mostanában ? M ost két napra behúzódunk a családi kuckóba, játszunk a gyerekekkel, fölpróbáljuk az ajándék pulóvert, belekezdünk a fenyő alatt talált könyv olvasásába, szaglásszuk a konyha felől gőzölgő illatokát. A karácsony az örömszerzés ideje. A hozzánk közelállók arcát lessük: sikerült-e rácsalni a boldogság apró mosolyait? S ilyenkor, míg egy kávét megkavarunk, megterem fejünkben néhány gondolatfoszlány a boldogságról, ami tán nem is a miénk, csak most éppen előjön. S mi ugrik elsőnek a spekuláció rugóján? Boldog vagy-e, te ember? S egyáltalán; hol a boldogság mostanában? Karácsonykor könnyebb felelni, mert a lélek ezen a hullámhosszon áll. Kis válogatás után meg is jelenik a kép a gondolatok hívótálában: sose lesz boldog, aki magának él. Turkálhat a jóban, számolgathatja a pénzét, mehet világot járni — mégse lesz boldog. Csinálhat magának filozófiát, az is csak dekadens lehet. Mert a boldogsághoz emberek kellenek. Család, munkatársak, barátok, kisebb és nagyobb közösségek, amelyekben ez az érzés tükröződik. Csak emberi viszonylatokban van értelme, tartalma és fedezete az örömnek is, a boldogságnak Hí. Sokan keresik, kérdezgetik az élet értelmét, célját, de ha megfontoljuk — annyi bölcs és klasszikus válasz után — mindez merő unaloműzés. Nem láttam még anyát, aki azt firtatta volna, mi dolga a világon; nem hallottam még emberszeretettel deka., denciát, a munka tisztességével céltalanságot. á közösségi érzéssel elidegenedést párosítani. Ezek emberi viszonylatok, pontosabban embernek emberhez való viszonyai. S nekem mindig ez a végső mérce, amikor társadalmakat tesznek egymás mellé. Melyik teszi közepébe az embert! Hiszen a boldogság eleje mégis csak itt van: fontosak vagyunk-e embermiftő-' ségünkben? Ki lakatos, ki' mérnök, ki szövőnő, ki hídépítő, ki katona, ki hivatalnok — emberként akarja magát megvalósítani mindegyik, munkában, családban, közéletben. Akkor pedig, a szocializmus milliók önmegvalósítása. Az ember itt, vagyis ebben a társadalomban érzi igazán és tömegesen a maga fontosságát, hovatartozását, itt leli fel boldogságának hiteles mértékegységeit. Azt hiszem, sosem felejti el az érzést az a hídépítő brigádvezető, aki kedden elvágta a rókusi felüljárón a szalagot; bizonyára ma is arról mesél gyerekének a kombájnos, hogy mekkora öröm volt, amikor végzett az aratással. A boldogság foglalata ugyanis az emberi hasznosság fölismerése és tudata. Annak átérzése, annak a pillanatnak a megragadása, hogy bármit csinálok, ha pontosan, szépen, s jól teszem, ember vagyok, emberi célokért fáradozom, társadalmi szándékot szolgálok. Kintről sokat oltogatnak minket „emberarcú szocializmussal". Kinek mi fáj, azt tapogatja. Mert szentül hiszem és életemmel vallom: a mi társadalmunk még szegényen is emberségesebb, melegebb és otthonosabb volt, mint a legfényesebb tőkés ország Amije volt, sajátjainak osztotta, s emberi mértékkel. A múlt példái már nem is igen kellenek ahhoz, hogy rendet tegyünk a tudat polcain. Az épülő szocializmusnak megvan, a maga gazdag példatára. Lukács György írta valahol, hogy a leggyengébb szocializmus is jobb a legfejlettebb kapitalizmusnál. Bizonyára éDpen a társadalom emberarcára gondolt, az emberi kiegyenesedésre, az ember méltóságának tiszteletére, a személyiség rangjára, s nem pénzre, fogyasztásra. De ma már semmiben sem kell félni az összehasonlítástól. A boldogság tehát az emberben van. Abban, aki a társadalmat otthonává tette. Aki nemcsak hogy megbékélt az új társadalommal, hanem természetes közegévé formálta. Aki már eszmévé nevelte magában a remény magját, s megtanulta ennek a szónak: szocializmus — eszmei, politikai értelmét, megismerte ízét és hangulatát, megszerette gyakorlatát és megszokta vele járó kötelességeit. Leszállt az elmélet magaslatáról ez a szó és hétközne.. pi életté vált. Pedig valamikor csak képzelet volt, agitátorok lelkesedése, hite, nagy tudatossággal élő emberek csillaga. Ilyenkor tudjuk már igazán nagyra bécsülni á' küzdők elejének erejét, Ibijét, erkölcsi bátorságát: Milyen bizonyosság szorylt beléjük, hogy a legkilátástalanabb időkben is, a legkeserítőbb helyzetekben is mondani tudták, szervezni bírták az újat! "Nem az ünnep fogja 'a számat; hogy ne panaszkodjak. Soha ennyi gondunk nem volt, soha ilyen gondjaink nem voltak. Építünk házat és tízannyi kellene, ház mellé bolt, iskola, patika, hidak mellé még egy, uszoda mellé még sok, rakpart mellé szobor... A mi gondjainkat azonban az idő nevelte, az új körülményekben termett szükségletek, s jó- kedvvel birkózunk velük. A hiba. a hanyagság, a hozzá nem értés, a felelőtlenség pedig ismert ellenségünk, és soha nem lehetünk olyan boldogok vagv elégedettek, hogy ezekkel jó szomszédságban éljünk. De olyan naivak sem lehetünk, hogy ne tudnánk végre: mindig nehezebb lesz többre-jobbra vergődni. Az egyet, a kettőt könnyű megduplázni egy hórukkal is — hanem onnan tovább. És nekünk nincs más reményünk, csak a munka. A pontos, az időben és jól végzett munka, amit tervek mérnek ki. Vannak szerényebb,:nehezebb évek is, és ilyenkor sokan hajlamosak ledöbbenni. Az emberi életet persze években mérjük, de a társadalmakat korszakokban. S ha érezzük néha a dolgok nehezét, képességeinkben, szorgalmunkban kell keresni az emelőket. Az ember hajlamos a boldogságra," amit akár jó társadalmi és családi közérzetnek is nevezhetünk. Különösen hajlamos, ha tudatos élete na~ gyobb része már ebben a társadalomban telt el. Hitének és bizalmának ereje ma már az az eszme, amely az emberiség jó részét a történelembe emelte. Tudom, a marxizmus profeszszorai nem dicsérnek meg a fogalmazás sajátos pontatlanságáért, de most azok jutottak eszembe, akik az álmaikban sem láttak ilyet. Gyerekkori pajtások otthon, a falumban, akik ma sem képzett marxisták, nem politikusok, s többé-kevésbé ugvanazt csinálják, mint az apjuk: földet művelnek, ipart gyakorolnak, kubikolnak. .házat építenek — csak hogy emberek! Azok lettek! Nem lehet őket leinteni, nem lehet velük packázni, nem lehet végigostorozni őket a falun, vagy megtagadni tőlük a bért, a beleszólást a jogot, az emberséget! Aki ezt a különbséget érzi — mindent érez. Aki ezt a különbséget éli — azt hiszem, boldog ember. A boldogságtői a politikához? Igen, mert abban leljük meg a fedezetét. A politikából tudjuk meg, hogy kl vállal többet az emberért az emberiségért. Harmincnál több évet hívhatunk meg tanúnak hazai és külföldi dolgokban. Saját ügyeinket ne is soroljuk, tapinthatjuk, mérhetjük — de tegyük hozzá csík kérdés formájában: honnan száHt föl a megnyugvás galambja? Hol fogalmazták meg a békés egymás mellett élés elvét és kik a szószólói? Kik áldoztak legtöbbet a harcukat vívó népekért, a gvarmatosf-ás szégvenbélvegének letörléséért? Kik kezdték a háborúkat és kik feszültek a békességért? A költőtől kölcsön vett címre igy kerek a válasz. A boldogság a szívünkben, a gondolatvilágban és a dolgos elmékben, a szorgalmas tenyerekben nyugszik, egy olvan társadalomban, amely egész történetében arra hivatott, hogy a boldogság fáját nevelje. SZ. SIMON ISTVÁN Városépítés Északon Megszokhatták már a szegediek, hogy három-négy évenként egy újabb városrész arcával ismerkedhetnek. A modern építészet először Újszegeden tette le névjegykártyáját, aztán következett Tarján, majd Felsőváros. De az idén nyáron már az északi városrészben is megjelentek a panelszállító teherautók, és azóta a földből egymás után nőnek ki a tíz- és ötemeletesek. Ha Szeged térképére nézünk, érdekes jelenségnek lehetünk tanúi. Az új városrészek övezetszerűen veszik körül azt a masot. amelyet már a század elején láthatott az idetoppanó idegen. Kezdődik a Tisza jobb partján, a SZEOL-pálya mellett Felsővárossal, folytatódik Tarjánnal, ahol majdnem annyi ember él, mint Makón. Az övezetsor pillanatnyilag a város északi részén egy újabb negyeddel zárul. Ezt követik majd Rókus és valamikor Móraváros építkezései. Szándékosan nem nevezzük úgy, ahogy a tervezők, építészek a könnyebb tájékozódás miatt hívják, „Északi városrész"-nék. Idegenül cseng ez a szegedi fülnek, idegen az ilyen elnevezés abban a városban, ahol a hagyománynak, a társadalmi, néprajzi múltnak rangos emlékei vannak. Bízn; lehet abban, hogy a városi tanács és a Hazafias Népfront pályázata segítségével előbb-utóbb kitaláljuk a méltó nevet. De addig, is marad az északi megjelölés, s fellehető. hogy a névadás után a szakemberek a raizpapíron továbbra is igy jelölik ezt a területet. Július óta ez a terep a sztárja a városépítésnek. Hiszen Odesszában és Felsővároson a DÉLÉP munkásai már a belső szerelést végzik. A Csongrádi sugárút környékén azonban éjjel-nappal dübörögnek a cölöpverők, éjszaka is világítanak a reflektorok és birkóznak a sárral a teherautók. Aki ezen a vidéken, a pirostetős családi házakat keresi, s nem találja, biztos számolgatja, hány otthon fér ide. A válasz tudott, a Csongrádi sugárút baloldalán az I/A ütemben 1710 lakás kerül tető alá, s ebből jövőre 1400ba már beköltöznek. Ez a városrész majdan 31Q0 lakást foglal magában. Nem lesz olyan mammut-telepütés. mint Tarián 3'*—35 ezer honpolgárával — itt „csak" 10—12 ezren kapnak új otthont. A sétáló biztosan arra is gondol, mikor épülnek az üzletek, iskolák, szolgáltató házak. Ha például ez a sétáló odesszai lakos, valami feltétlen eszébe jut. Vajon az ide költözéssel egyidőben használhatják majd az új boltokat, üzleteket, vagy évekig kell „ezekre várni? A kétkedést valami azért eloszlatja. A földszinten a monolit szerkezet amorf tömegéből kirajzolódnak az üzletnek szánt helyiségek. De hogy a paneltechnika korlátozott lehetőségei mennyiben felelnek meg a kereskedelem igényeinek, az csak a jövő kérdése lehet. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a földszinteken szupermarketalapterületű üzleteket nem tudnak kialakítani. A következő évben, de még azután is valamennyien tanúi lehetünk az újabb városrész születésének. Kíváncsian figyeljük, — úgy mint Tarjánban vagy Odesszában — ennek a területnek is az átváltozásait CL M.