Délmagyarország, 1976. november (66. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-07 / 264. szám

10 • l Vasárnap, 1976. november 14; Játsszunk Csehovot Hosszabb idő után ismét Csehovot játszik a Szegedi Nemzeti Színház. November 13-án Léner Péter rendezésében mutatják be az öt nagy dráma egyikét, a Cseresznyéskertet. Marx szerint a tragikus hős azért bukik el, mert a történelmi szükségszerűséggel kerül szembe, így ebben a vonatkozásban a dráma objektív társadalmi jelenségek művészi kifejezésformája. Ilyen tragikus konfliktusokkal terhesek a forradalmakat megelőző időszakok, amikor a változáshoz szükséges feltételek még nincsenek együtt ugyan, ám a társadalom ellentmondásai már kiéleződtek, szembeötlőek. Ebben a periódusában az élet a tragikus hős két fő típusút teremti meg, a korai forradalmárokat és a régi viszonyokhoz látszólag jogos történelmi tévedésből ragaszkodókat. Csehov drámaírói korszaka az orosz társadalom válságának kritikus időpontja. in Milyen volt az íro világnézete? Egy időben tagadták, hogy egyáltalán lett volna, mivel köztudomásúan ellenzett mindenféle erőszakolt beállítottságot a művészetben. Gyakran nyilatkozott az úgynevezett tendenciózus irodalom ellen, de tiltakozása csupán a valóságot kiszinezők, azt eszmei sémák szolgálatába állítók ellen szólt. Jermilov könyve világosan tisztázza: Csehov tartózkodása a különböző pártoktól lényegében azt jelentette, hogy magasabb színvonalon fogta fel, mélyebben érezte át az orosz életet, tárgyilagosabban tudta ábrázolni a reális valóságot, mentesülni tudott a reakcióssá vált dogmáktól. Munkásságának egyik alapgondolata — olvassuk tovább Jermilovnál —, hogy az egyéni boldogság erkölcstelen az olyan társadalomban, amelyben egy ember boldogsága sokak boldogtalanságát feltételezi. S valóban, a Szerebrjakovok boldogságának, adott esetben az öncélúan élvezhető élet anyagi fedezetének ára a Ványa bácsik és Szonyák boldogtalansága, az Arkagyinák könyöklő, öntömjénező művészete pedig — a Sirályban — kirekesztené a Trepljovok botor próbálkozásait. Csehov műveinek drámaiságát Zinovij Papernij monográfiája egyebek között a Sirály példájából jellemzi: egyszerre mondják ki, „durva az élet" és „nem félek az élett 31". A századforduló éveiben, tehát nagy drámáinak születése idején, mindkét fenti motívum erősödik Csehovnál. A Sirály tragikus optimizmusa éppen ezen motívumok belső harcából fejlődik ki, tehát az élet felfogásának motívumaiból. Háy Gyula Csehov-dramaturgiaja című tanulmányaban fejtegeti az orosz történelmi-társadalmi viszonyok sajátosságát, melyek a csehovi drámák keretét adják. Oroszországban 1861-ben zajlott le a jobbágyfelszabadítás, s tulajdonkeppen ez az esemény forrása a bajoknak, amelyek a csehovi figurák életét megkeserítik. Az orosz kapitalizmus kialakulásat nem forradalom vezette be, a burzsoáziának „nem állt módjában egyetlen nagy árulássá! kerülni a falakon belülre", így az orosz burzsoázia sem volt egységesen érdekelt a társadalmi kép elkodösítéseben. Háy Gyula fölhívja a figyelmet a csehovi drámákban tükröződő orosz társadalom éles kontúrokkal kirajzolt gazdasági struktúrájára is. Szerebrjakov életvitelének anyagi garanciajaképpen a birtok jövedelmezőségének lehetőségei is elhangzanak, vita lárgyát, mi több, a drámai konfliktus csomópontját jelentik a Ványa bácsiban, s maga Szerebrjakov, a- mindennapi élet praktikumától elszigetelten élő művészettörténész is p.-inyit azért tud: a birtok csak két százalékot — eladásával az értékpapírok viszont 4—5 százalékot hoznak a konyhára. A Cseresznyéskert Lopahinja már az első felvonásban a földbirtokosnő Ljubov Andrejevna tudtára adja: bár a kertet elárverezik, nem kell nyugtalankodni, nagyszerű megoldást talált. Kiadhatnák a telkeket nyaralóknak, amiért olcsón számítva is hektáronként évi huszonöt rubel bért kérhetnek, s ha az akciót tüstént megkezdik, őszig valamennyi bérbe adható helyet elkapkodnának. „Meg van mentve" — tesz pontot egy közgazdász erényeivel kacérkodó dialógus végére Csehov, s amit elmondat a kereskedő Lopahinnal, vagy amit Szerebrjakov és Ványa bácsi összecsapásának materiális gyújtópontjába állit, nem más, mint a kapitalizmusba való átmeneti társadalom jellemző tünete. Ebből fakadnak az emberi konfliktusok is. Ványa bácsit, Szonyát, Marinát, az öreg dajkát, az elszegényedett szomszéd-birtokos Tyelegint szemléletmódja, életformája, életvitele eltéphetetlenül a birtokhoz láncolja („az emberek külön szálakkal vannak a sorsukhoz kötve") — Szerebrjakov, „a tudomány Tartuffe-je" viszont a megélhetés új lehetőségeit látja abban, ami ezeknek az embereknek feldúlja az életét. A csehovi figurák — Marx alternatívájából: a régi viszonyokhoz látszólag jogos történelmi tévedésből ragaszkodók — tehát közvetve kerülnek konfliktusba egymással, a beüzenő kapitalista társadalom rendszerén keresztül, és ennek a bizonyos harmadik szektornak, a kapitalizálódásnak megjelenéséből desztillálta . le a kor esztetikája a sors meghatározó szerepét Csehov drámáiban. Jermilov így summáz: Csehov nem választotta el az egyénit a társadalomtól. fii' Két utolsó drámáját, a Három nővért és a Cseresznyéskertet egyként szövik át a tragikum és a komikum szálai. Maga az író egyenesen vígjátéknak nevezte a Cseresznyéskertet, s eléggé megkeserítette, hogy sokan csak a drámai mozzanatait érzékelték. A Három nővérben Jermilov jó szemmel fedezi föl a komikum (ahogyan ő nevezi: operettszerűség) forrását az ábrándok erejének és az ábrándozók gyengeségének ellentmondásosságában. A tragikumot kísérő komikum sejlik elő a Sirály és a Ványa bácsi egy-egy figurájának jelleméből, a dialógusok teremtette szituációkból, de igazán a Cseresznyéskertben lép színre. A tabló változatlanul a tragikum palástját hordozza. de az alatta lélegző emberek hervadtak, drámai szempontból vegetálnak, a küzdelem vágya finom sóhajjá szelídül, talán az egyetlen Lopahint leszámítva már-már vígjátéki figurák, jóllehet a másik oldalról Lopahin is az. A kapitalizálódás szelét jó szimattal megérző I.opahinnak és a Ranyevszkaja-birtok „belső embereinek" világáról, a két. világ ütköztetéséről kapunk kodokat a modern dráma általános fejlődéstörvényeit 1909-ben elemző Lukács Györgytől. Általános érzés szülte új dolog a drámában — írja —, hogy a színtér majdnem mindenütt időben két világnak ütköző pontja. A dráma világa a „már"-ok és a „még"-ek, a „már nem"-ek és a „még nem"-ek egy pontban összefutásanak világa. Amit a drámában jelennek nevezünk, az a múltból születő jövő magára eszmélésének, tőle különválásának és vele szembefordulásának pillanata. Minden tragédia végévél összeomlik az egész világ. Az új dráma csak azt az újat hozza'— definiál Lukács —, hogy az összeomlást a régitől minőségben különböző követi. A kép pontosan illik a csehovi drámára, a Cseresznyéskertre. Ranyevszkaja, Gajev a „már nem"-ek — Lopahin a „még nem" világát hordozza, a feudalizmust lassan túlélő, ám az oroszlánkörmök helyett macskakörmökkel kopogtató kapitalizmus társadalmának kettősségét. „Hogyan mondjam el ?" 3. Ml tehát a jövő képe? A Ranyevszkajára nem szavaz Csehov, de nincs bizalma a Lopahinokhoz sem. Egyaltalán: optimista vagy pesszimista Csehov? Jermilov feltétlenül az optimizmus mellett tör lándzsát, s igaza van. „Az a boldogság — írja —, amelyet Csehov akart, nem fért bele ebbe az életbe, messzire kiáradt medréből, magával vitte, áttörte az olcsó, .háromarsinos boldogsúg'-nak szánalmas válaszfalait. Műveinek minden részletét szülőföldjének szép jövőjébe vetett hite hatja á\, és ez szépíti meg tájrajzait is." Az orosz föld széosége Csehov lírájának nagy ereje. Lev Tolsztoj azt mondta „neki: „Látja, maga orosz! Igen, nagyon, nagyon orosz!" A drámák felvonásai elé írt helyszínrajzok, de a szerepek is mélyen magukban hordozzák az orosz táj és embereinek típusait. A jövőt, a megváltást Csehov drámáiban csak a munka, az alkotás szépsége ígéri. Az lesz a szép, ami az alkotást, az épitést szolgálja. Dolgozni, dolgozni! — sürgeti önmagát gyakorta Ványa bácsi, s miután Asztrov doktor visszaszerzi tőle a fiola morfiumot, és Szonya már vallomást tesz („Én tűrök, és tűrni is fogok, amíg az életem magától véget nem ér"), a munkában megőszült ember tudja a megoldást: „Hanem akkor dolgozni kell! minél hamarább, másképp nem bírom ... nem bírom." Hasonló következtetésre jut a Moszkváról álmodozó, de az álmokban meg is pihenő, reményeiket vesztett nővérek egyike, Irina: „Jön majd az idő mikor mindnyájan megtudjuk, miért mindez, miért ez a sok szenvedés ... Addig azonban élnünk kell és dolgoznunk. Mindig, mindig dolgoznunk! ... lemegyek az iskolába, tanítok, és egész életemet azoknak adom. akiknek talán szükségük van rá." Csehov optimizmusa, a küzdelemben elbukott, de bukásában a fejét felemelő, azon túljutó ember, a bukása aran önmagát, igazi hivatását megtalált ember optimizmusa. NIKOLÉNYI ISTVÁN Alekszandr Prokof/ev Tanúságom Tanúságom a múltba nem merülhet Utódok őrzik meg, s az őszi rög: Nem akadt ki a hátán sebesült meg Köztünk, viharral megvívok között. Az állam fiaiként felröpített, Bevéreztünk sok versztányi utat. Voltunk — a front. De gyávasággal minket Nem vádolhat, ki múltunkban kutat. Megtanultuk, mit harcban tudni kellett, Keménységünk állig bevértezett, Megterheltük szakadásig szívünket Szép bátorsággal, mint az istenek. Tél volt. A hó megroggyant, mint a kása Tél volt — de mit a lángos tűz hevít — i Mert olvadt fémmel szinte jóllakásig Itattuk meg a föld rétegeit. Emlékműként magasodunk az évek F ölött — zene, mi utakon kísér ... fme küzdelmek, íme szenvedések, lm így harcoltunk mi Októberért! Havás Ervin fordítása Hír a Délmagyarországban: „Kisteleken a Vöröskereszt járási szervezetének közreműködésével a rendkívüli véradónapon — két községbeli lakos műtétjéhez — 370-en ajánlották fel segítségüket és vérüket." * Élek. Az orvosok, nővérek azt mondják, ez nemcsak rajtuk múlott. Műidig a betegtől is függ, mennyire akar élni. De hiába kapaszkodom én a levegőbe, feleségembe, most már két kisgyermekembe, hiába bátorodnál! fel az orvosok is az operáció gondolatához: szívműtét nincs vér nélkül, ajándékozó lelkű emberek nélkül. Persze az igazsághoz tartozik, hogy míg idáig eljutottam, a poklok kínját álltam ki. Hogy mióta vagyok beteg? Tulajdonképpen négyéves koromban kezdődött. Skarlátot kaptam, majd szívizomgyulladást. Későn vették észre. Ügy nézzen rám, én soha nem fociztam a többi sráccal, nem fogócskáztam egy életre fölmentettek a mozgás alól. Egymást érték a reumáslázas betegségek, s aztán még kétszer kerültem a klinikára szívizomgyulladás miatt. Persze, az ember pályaválasztását is befolyásolja, hogy milyen a fizikuma. Én tanulni akartam, .egyetemre járni. Ornitológus szerettem volna lenni. De ebbe is beleszólt a betegség. Leérettségiztem, aztán apám tanácsára kitanultam az órás mesterséget. S most látom csak, milyen igaza volt... Mitévő lennék most egy asztalos, vagy lakatos oklevéllel? No, de a szívemnél tartottunk. Hogy dűlőre kellett vinni a sorsát, a sorsom, azt a tavalyi novemberi megfázásom provokálta ki. Gyengélkedtem, lázam is volt, de lábon akartam kihúzni az egészet. Anyósom kis szobájából apámhoz akartunk, költözni. Ehhez még némi átalakításra, festésre volt szükség. Hát dolgoztam, mert sietni kellett. Annamária már útban volt. Arra sem volt időm, hogy orvoshoz menjek. És akkor lerobbantam. Nem ecsetelem, de nagyon csúnyán. Végzetesen. Az l-es belklinikán kötöttem ki. Majd mindenki — különböző módon fogalmazva ugyan — de közölte velem, hogy meghalok. Saját felelősségemre hazamentem én is, hadd lássam meg a kis kölyköt. Nagyon szép gyerek. A feleségem azt mondja, három hónaposan olyan, mint Gyurika volt féléves korában. Szóval, augusztus 16-ra visszarendeltek. Olyan állapotban voltam, hogy. elém rakták a nyilatkozatot, írjam alá, .beleegyezem a műtétbe. Most vagy soha; utolsó lehetőség, hogy életben maradjak. És akkor aláírtam. Eltökéltem, lesz, ami lesz, nem izgatom magam. A sebészeten már nem gondoltam semmire, csak néztem a mennyezetet, valósággal eltompultak az érzékeim. Nem érdekelt, mi zajlik körülöttem, nem reagáltam semmire. Megadtam magamat. Az ágyamnál sürgölődő eiúberek viszont annál céltudatosabbak y°ltak, mindent óramű pontossággal végeztek. Injekciók, gyógyszerek, állandó ellenőrzés. Felkészítettek a nagy napra. Szeptember I3-án bejött hozzám az altató orvos, megtapogatta vénáimat, s megnyugtatott, csak egy szúrást fogok érezni. Megkértem a tanár urat, most az egyszer, kivételesen engedje meg, hogy a feleségem felhozza a kicsiket. Hogy megt'ordult-e a fejemben: talán most utoljára...? Persze. Ki nem gondol erre ilyenkor? Másnap reggel betoltak a műtőbe, megkaptam azt a bizonyos tűszúrást, s attól kezdve nem emlékszem semmire. Annyit azonban megtudtam, hogy az operáció alatt a szív és a tüdő munkáját egy gép veszi át. Egy sokliter vérrel, más emberek vérével feltöltött gép. És a szükséges mennyiség többszöröse már ott sorakozott az üvegekben. A kistelekiek küldték még az előző nap. Végighallgatja? Felnyitották a mellkasom, js az elrongálódott szívbillentyűt ugyanolyan műanyag „alkatrészszel" pótolták. Délután 4 óra elmúlt, amikor az intenzív osztályra vittek. Állítólag ébresztgettek, de erre nem emlékszem. Újból vér kellett akkor, alig négyórás, friss vér. Nem is ér•tem: volt. Annyi, amennyi szükséges. Nekem, Temesi György kisteleki órásmesternek. Amikor az intenzív osztályról kihoztak, többször nagyon rosszul lettem; kiesett a szívem a ritmusból, elvétette a lépést. Rossz érzés, kutya-rossz, de az is, amikor injekciókkal akarják megtanítania rendre. Feleségem gyakran meglátogat, ilyenkor sógor-koma-jóbarát vigyáz a kicsikre. Jaj, csak már velük lehetnék én is! Ha sokáig itt kell ,még maradnom, ez a levegő betegít meg. Amióta megmondták, beszélhetünk a hazamenetelről, magasabb lett a vérnyomásom. Már álmodozom, hogyan töltöm majd el a napokat. Másfél évig persze pihennem kell, nem szabad dolgoznom. Pedig már hiányoznak az órák is. Hosszú idő után először levetettem ezt a klinikai gúnyát, bebújtam a farmerembe, amikor meghívtak és elengedtek a kábelgyár véradó-vértkapó találkozójára. Vizsgáztam én magam előtt is: tudom, mire vagyok képes. ötórás fennlétre már vállalkozik a szívem. Annyiszor elképzeltem már az utóbbi napokban, milyen lesz a megérkezés. Ne higgye, hogy egyedül a családdal való találkozás izgat. Megyek majd az utcán, és ha szembejön velem valaki, csak az jut az eszembe: talán neki is köszönhetem az életemet. És akkor hogy mondjam meg. és az utánajövőnek, a következőnek, mind a 370 kistelekinek, mit érzek irántuk. Itt a klinikán már azt mondják, rögeszmés vagyok, mert 370 levelezőlapot megírni képtelenség. Annyi szent, addig nem megyek haza, — márpedig ha valamit szeretnek, az a hazatérés —, amíg ezt a dolgot el nem rendezem. Értse meg. Kisteleken születtem, ott tanultam, ott dolgoztam, onnan nősültem, és onnan kaptam vissza az életem. Sokan ismernek, kisgyerek koromtól. Még az egész idősek is jelentkeztek, hogy segítsenek, nem rajtuk múlott, hogy nem kértél: a vért tőlük. Háromszázhetven! Nagy szám. Fel sem tudom fogni: nem is barataim. nem munkatársaim, hisz tizenkét évig egyedül dolgoztam, és mégis jöttek. Volt bizonyára, aki nemcsak miattam, egy másik kisteleki betegnek érműtétie volt, de lehet, hogv az ő seitiei is az én motorom hajtiák. Valami szépet olvastam a múltkor, hogy is van osak: emberek, akik képesek és hajlandók arra, hogy testük egy részét beteg társuknak ajándékozzák. Hat én a kistelekiektől kaptam vissza ajándékba az életem. És az orvosoktól. Most már belátom, nem érdemes ellenke — ni velük. Ha. nem olyan szívósak, még lekésem a csatlakozást ..'. CHIKAN AGAES