Délmagyarország, 1976. november (66. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-07 / 264. szám

11 Vasárnap, 1976. november 14; HSLLŰMDM Önérzet Régóta pislogok az önérzetünk felé, aminek a természetrajza a társadaloméval együtt változik. Megfigyeltem már, hogy az önérzet csatornái néha olyan bő vízzel locsolják a közöny termőföldjét, hogy onnan dús növényzet jó termés szökken szárba. Azt is éreztem már, ha az önérzet kellő időben injekciózza a tévedést az alaptalan véleményt, a gyávaságot, akkor az gyógyító hatású. Kezelheti az elvtelenséget, a gyönge akaratot, a rossz előítéletet, ambíciót adhat és erőt kölcsönözhet tévedéseink elviseléséhez. De egymagában ez sem csodaszer, mint ahogy az ilyenféle dolgok önmagukban csak egyféle orvosságok. Közösen nyomozok Padala Pál Gyulánéval. önérzet-ügyben együtt járiuk a tapasztalat lépcsőházát. Én kérdezem, ő pedig engem faggat. Hamar megüti a fülem egy kiszólása. Hirtelen úgy érzem, jó nyomot fedeztünk fel. — Az emberek beszélnek, sokat fecsegnek egymásközt. Nem félnek, csak bizonyos dolgoknál bátortalanok. — Hol és milyen kérdésekben, mert ez minősíti az egész véleményünket — szólok közbe. — Mindenkinek meg kell adni a tiszteletet. Én is mindig megadtam. Kérdezze csak kollegámat, vagy érdeklődjön ismerőseimtől, barátoktól. De a véleményemet is megmondtam, ha úgy éreztem, valamiért szólni kell. Azt tartom tisztességesnek és bármilyen ügyet az visz csak előre, ha leülünk azzal a jeligével, hogy beszéljük meg a dolgokat. Ha kellett, még az igazgatóhoz is bementem a brigádom ügyében. Abban a világban élünk, ahol mindenki elmondhatja a problémáját. Miért fájjon a fejem, ha valamiért szólok, amiben úgy érzem, igazam van? Ha elvégzem a munkámat tisztességgel, soha nem érhet baj. De azt hiszem és ez mindig engem igazolt, mindjárt meg kell mondania az embernek a véleményét. Csak ne sértően. — Ezt tapasztalja mindenkinél? Csend telepszik közénk. Az ablakon érkező nap sugarai ilyenkor ősszel, a déli órákban a gondolatot is elálmosítják. De a csendet nem a napfény szülte. Nehéz általánosítani és jól tudom az egyéni élethelyzeteket sem lehet egykönnyen bemérni. De végül is a kendergyár fonónője hamar elkészül a válasszal. — Ügy hiszem két véglet van. Az egyik; amikor az illetők mindig hallgatnak. Ez a fajta ember úgy gondolkozik, nem mondom el véleményemet, mert az úgysem segít. Gondolatai között az is ott található, akkor kiutál a főnököm. A másik végletet a szemtelen ember jelenti. A szemtelenség nem erény, nem téveszthető össze az önérzettel. Példát is mondok erre. Egyik kolleganőm, fiatal lány azt mondta legutóbb a művezetőjének: „Hanyagoljon már engem." Pedig a főnökének igaza volt, csak azért szólt, hogy ne sétáljon annyit, dolgozzon is valamit a pénzéért. — Könnyen meg lehet sérteni az embereket? — Ha mint brigádvezető, csípőre tett kézzel mondanám az utasításokat, biztos elküldenének a munkatársak. És igazuk Negyvenezer kutató, százötven szervezet A

KGST-országok agrárpolitikája elsősorban a mezőgazdasági termelés intenzívebbé tételét tűzte ki céljául, valamint azt, hogy az ipari módszerek és gyártási technológiák ezen a területen is érvényre jussanak. A feladatok megoldása azoknak az iparágazatoknak fejlesztésével függ össze, amelyek a mezőgazdaság számára termelési eszközöket szállítanak. Az egyik ilyen ágazat a mezőgazdasági gépipar. Ehhez az iparághoz a KGST-n belül 350 vállalat tartozik, s ezek a mezőgazdaság gépesítéséhez 2 ezer gépet és berendezést szállítanak. A fejlesztési szférában mintegy 40 ezer tudományos kutató és fejlesztő műkő-. dik, 150 Ipari, kutatási és tervezői szervezet keretében. A két- és többoldali együttműködést a KGST Állandó Gépipari Bizottsága és állandó munkacsoportjai koordinálják és szervezik a KGST-tagállamok gazdasági és tudományos-műszaki együttműködésére alakult kormányközi bizottságok keretében. Míg az 1971—1975-ös években a szakosítás 71 traktortípusra és mezőg-ízdasági gépre vonatkozott, az 1976-—1980-af időszakban ez a szám 140-re emelkedik. A kölcsönös gépszállítások teljes volumene a KGST-keretében több mint kétszeresére növekszik. A mezőgazdaság néhán döntő fontosságú termelési folyamatát bizonyos mértékig — sőt néhány KG$T-tagállamban teljes egészében — importált gépekkel végzik el. Jellemző, hogy a tagállamokban rendkívül szűk av mezőgazdasági gépek szállítóinak belső piaca. így például az NDK szállítja Csehszlovákiának a kombájnok kb. 70 százalékát. Magyarország az elengedhetetlenül szükséges mezőgazdasági gépeknek szintén 70 százalékát impor^ tálja. Ugyanakkor a Magyarországon gyártott mezőgazdasági gépek teljes számának mintegy 30 százalékát exportálják. Alapjában a tagállamok egyikének sem célja, hogy a mezőgazdasági gépek gyártásában teljes mértékben önellátó legyen. A Szovjetunió számára is szükséges, hogy bizonyos ágazatokat részben, vagy egészében behozott gépekkel lásson el. Így például a teljesen gépesített baromfi-farmok berendezéseit, a növényvédő és a vetőmag csávázásához szükséges gépeket Magyarország szállítja a Szovjetuniónak, Lengyelország a Szovjetuniónak a vitamindús fűliszt előállításához szükséges berendezéseket, Bulgária a dohánytermesztéshez szükséges gép-komplexumokat szállít. Míg jelenleg a nemzetközi munkamegosztás elsősorban a különböző típusú gépek gyártásával, esetleg azok méreteinek módosításával foglalkozik, a jövőben a nemzetközi munkamegosztás súlypontja az egységes alkatrészek, motorok, adapterek gyártására tevődik át, ami a termelés nagyobb hatásfokát biztosítja. Ennek előfeltétele a gyártási ágazatok egységesítése, tipizálása és szabványosítása. Elsőrendű fontosságú a traktor- és mezőgazdasági gépgyártás nemzetközi szakosítása, melyneíc során az univerzális traktor-> és mezőgazdasági gépgyártó vállalatoknak fokozatosan szakosított üzemekké kell alakulniuk, ahol a gyártást kooperációs szerződések alapján szállított egységes alkatrészek összeszerelésével végzik. S végül az is fontos cél, hogy új, szakosított, vállalatok létesüljenek, amelyek igen fejlett berendezésekkel lennének felszerelve, s ezek gyártanák az egységes konstrukciójú alkatrészeket Ós adaptereket. lenne. Én az önérzeten azért is gondolkoztam már sokszor, mert nagyon furcsa. Legalábbis, ahogy megnyilvánul. Az öltözőben vagy a folyosón munka után beszélgetünk, mindig azt érzem, nagyon önérzetesek az emberek. Ekkor kiöntik lelküket, minden kis sérelmüket szóvá teszik. Hangosan. Amikor valamilyen fórumon, ahol sokan vannak, el kellene ismételni a valódi vagy képzelt sérelmüket, nagyon kevesen nyújtják a kezüket. Pedig azt nem lehet mondani, hogy valaki is ne ismerné jogait. Tóth Tibor néhány gondolattal megtoldja Padala Pál Gyuláné véleményét. A tinédzserek és a húszévesek világáról beszél a KISZ-titkár, ő maga is ehhez a korosztályhoz tartozik, hisz huszonöt éves. — önérzetesebbek is lehetnének a fiatalok. A lehetőség megvan erre. Hosszú történetek következnek. Nagy hajú, izmos gyerekekről, akik néha úgy összehúzzák magukat, összeszorítják szájukat, mintha életük a hallgatásuktól függne. Nem közönyösek, nem cinikusak, mert beszélnek. Csak egymás között szólnak arról, mi a véleményük közös életükről. Hallgatásuk miatt azonban a KISZ-gyűlések ritkán sikerülnek, s legutóbb az ifjúsági parlament sem úgy fejeződött be, ahogy a KISZ-vezetőség várta. — Csak semleges dolgokról szóltak, pedig más is volt a tarsolyukban — mondja Tóth Tibor. A miértnek számtalan oka lehet, a KISZ-titkár is mond egyet-kettőt. Például, hogy valaki attól tart, véleményét észrevételezi majd a műhelyfőnök, művezető, ha az neki kellemetlen, Esetleg úgy, hogy nehezebb munkát ad, amivel kevesebbet lehet keresni. A képzeletbeli mérleg egyik serpenyőjében néhány fillér, a másikban az elhallgatott gondolat. Hogy is mondta Tóth Tibori „Valahogy teljen el a nyolc óra. így gondolkoznak néhányan". Tudom, nem mindenki ilyen, erről a fiatal lakatos sokat győzködött. Csak „a néhánynak" sem számítható fel semmilyen alibi. Milyen magasságon álljop a mérce, hol az ingerküszöb és a felső határ? Az egyéni vérmérséklet, természet, vagy egy-egy csoport, kis közösség feszíti az önérzet vitorlavásznát, ami a jelzőhatár is. A kifinomult idegrendszerű egyén magánügye vagy a társadalom mértékével számontartott kérdés az, hogy ki mennyire önérzetes, önérzetes-e egyáltalán. Űgy gondolom, nem magánügy és a szegedi kendergyár pártbizottsága titkárának, Gyulay Zoltánnak szavai jutnak eszembe, a meditációk során — Az üzemi és a pártdemokrácia megvalósulása az emberek kezdeményezésén múlik. Űgy érzem, a fiatalok nem elég kezdeményezők. Nem eléggé önérzetesek mindenben és mindenkor. Ez is nyitja e nagyon fontos kérdésnek. HALASZ M1KLÖS Simokovich Rókus A

z olvasó bizonyára sohasem hallotta ezt a nevet. Én sem régóta ismerem, s mostanáig csak azt tudtam róla, hogy a vajdasági magyar tudomány, irodalom, művészet központi folyóiratának, a Htd-nak egykori szerkesztője volt, és Horthyék végezték ki. Most már azt is tudom, hogy Kishegyesen született 1905. november 27-én, népes és szegény hivatalnokcsaládban. Onnan hamar Palicsra költöztek, itt járt elemibe, s árult újságot a fürdővendégeknek, képeslapot és vizet a vasútállomás átutazóinak, hogy enyhítsen családja nyomorán. Középiskolába nem járhatott, és csonttuberkulózisa meg balesetből eredő bokatörése miatt csat olyan szakmát tanulhatott, amelyet ülve végezhet. A könyvekhez való vonzódása révén lett könyvkötő, előbb kisiparosnál, majd szabadkai nyomdákban. A szabadkai nyomdászok szakszervezetében vált a munkásmozgalom elkötelezett hívévé és harcosává. Nem tudjuk, kinek a javaslatára vagy közbenjárására, de Szegedre jött, hogy beteg lábát megoperáltassa. Az ingyenes kórházi kezeléshez szükséges itteni erkölcsi bizonyítványból tudjuk, hogy 1927. november 8-án költözött a Szentháromság utca (ma Hunyadi János sugárút) 9. sz. alá, és 1928 elején vették fői a városi kórház sebészeti osztályára. A sor® furcsa iróniája, hogy az erkölcsi bizonyítványt, mely igazolta, hogy „politikailag megbízható" ugyanaz a Buócz Béla írta alá, még mint szegedi rendőr főtanácsos, aki 1941-ben, amikor Simokovich Rókust Szabadkán fölakasztották, szabadkai kapitányhelyettes volt! Ezekben az években Simokovich naplót vezetett. Ebben maradt fönn 1928. május 13-án az egyik ápolónőhöz, bizonyos Toncsikához (nyilván Antónia beceneve volt ez) írott búcsúverse. Gyöngyéd érzelmi szálak fűzték Simokovichot a nővérhez, akihez még két év múlva is leveleket küldött Szegedre. A versből csak az első szakaszt idézem: Ma még láthatlak mosolyogni, Ma még mondhatok mesét [neked, Ma még hívhatlak, ma még [jöhetsz, De holnap? — Holnap már [megyek. Első versét 1926. június 3-án írta Palicson. Több verse után Szegeden 1927. november 17-én született Egy lépcső előtt ködök című verse. Ennek utolsó szakaszát iktatom ide: Nincs már nehézség, nincs [teher, Csak az fáj, ha a lelkembe [látnak, Takarjatok he, óh, hogy ne [legyek Szeme, tükre a világnak. Utolsó szegedi verse 1928. július 4-én kelt: Titok a címe. Második, befejező strófája: Jevgenyl) Vinokurov A katona Messze hagyva árokparti fákat, hosszú, hosszú, hosszú falvakat, ment dobogva, ment a gyalogszázad. Nagy csizmákra fehér por tapadt. Nóta harsant, hetyke, messzehangzó. Egy apró kis katona loholt leghátul, mint fürge sereghajtó. Ment a porban. Közkatona volt. Hátán géppuskapajzs, ahogy illik, kenyérzsákja húzta oldalát. A leghangosabban fújta mindig. Arcáról verejték csordogált sok patakban. Régen volt, de régen! Poros út... delelő nap nyilaz... Régen volt. Most csak azért idézem, mert én voltam az. Rab Zsuzsa fordítása Bízzad a sorsod a véletlenre, Légy inkább százszor [bizonytalan. Mintsem egyetlenszer boldog, lbiztos, S attól kezdve örök [boldogtalan. Betegségéből, kilátástalan életéből érthetők ezek a borúlátó, szomorú verssorok. Később a kulturális és politikai tevékenységben megtalálta élete célját, értelmét. A műtét szörnyű fájdalmakkal járt. Törött sípcsontját négy centiméterrel megnyújtották, de így is egyik lába rövidebb lett, egész életében sántított. Ez később nagy hátrányt jelentett számára az illegális munkában is: „különös ismertetőjele" lett, könynyen fölismerhették. A műtétet és valószínűleg egész ingyenes kezelését dr. Machánszky László (1879—1929) kórházi sebész főorvosnak köszönhette. Két év múlva, orvosa halálhírét véve jegyezte föl naplójában: „Most hallom éppen, hogy dr. Machánszky László sebészfőorvos öngyilkos lett, meghalt szegény. Ó volt az, aki megoperálta a lábamat, és akinek oly sokan köszönhetik meg mások ls életüket és épségüket." Ugyancsak a naplóban olvassuk: „1928. Július 3-án jöttem ki a szegedi közkórház sebészeti osztályának 7„ illetve 6. számú szobájából. Itt egy új korszaka kezdődik életemnek. Ugyané hónap 11-én áttesznek a szerb határon Horgosnál..." A szabadkai Vasúti Nyomdában kapott munkát; és Ismét bekapcsolódott a munkásmozgalomba; előbb csak a szakszervezet, később az Illegális kommunista párt tevékenységébe is. Irodalmi hajlamai révén kerül kapcsolatba a szabadkai Népszavá-val, majd a Híd-dal. Versei először a helyi polgári újság, a Hírlap 1929. április 7-1 számában jelennek meg. A Híd 1934 májusában Indult Szabadkán, ifjúsági folyóiratként.' A baloldali ifjúság fokozatosan a maga szócsövévé változtatta, majd étvette a szerkesztését is. Így 1936 májusától szerkesztője Simokovich Rókus volt; a szerkesztőség új címe is az ő szerény lakása a szabadkai Paríetié u. 39. alatt. A folyóirat az ő kezében a valóságföltáró szociográfia és a bátor anifasiszta publicisztika or. gánumává vált. O mag is írt Sántha és Sánta Péter álnéven mind a két műfajban értékes cikkeket. 1937-ben a Híd új főszerkesztője Simokovich Rókus gyermekkori barátja, mozgalmi tanítványa, Mayer Ottmár lett. De segítőtársa mindvégig, a Híd betiltásáig, 1940 végéig, megmaradt Simokovich. Attól kezdve, különösen pedig az 1941. áprilisi uralomváltozás után, illegális kiadványokban tudták csak nézeteiket kifejteni. Ezek írásában és sokszorosításában vett részt Simokovich és élettársa, BalázseVics Vik_ tória is. Ezért kellett 1941 augusztusa után bujdosniuk, ezért fogták el október 20-án, ezért ítélték halálra november 17-én 24 társával egyetemben. Közülük kilencnek ítéletét 15 évi, egy nőét 10 évi fegyházra változtatták, a többit másnap, november 18-án a szabadkai 6. honvéd laktanya udvarán kivégezték. Simokovich Rókus 17. rendű vádlottról az ítélet ezt mondotta: „Mint a kommunista párt technikusa és havi díjazásban részesülő tagja Mayer Ottmár megbízása folytán a szövetkezésen felül röpiratokat készített, sokszorosított, terjesztett, és a párt irattárát rejtegette." A barát és harcostárs, a Híd másik szerkesztője, Mayer Ottmár volt az elsőrendű vádlott. A 10. rendű pedig a szegedi születésű Schwalb Miklós, aki ugyancsak költőként, íróként tette nevét ismertté. Életüket egyszerre fejezték be. PÉTER LASZLÖ