Délmagyarország, 1976. október (66. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-10 / 240. szám

Vasárnap, 1976. október 10. Hogyan élünk, ahol élünk? Nincs abban semmi szokatlan, hogy ha egy társaság majd minden tagjának két-három évtized óta Szeged a lakóhelye, a mindenkit érdeklő közös beszédtémára hamar rátalálnak. Szakkörvezetők, népművelők közé csöppentett a véletlen az egyik nap, aztán nem telt el 48 óra sem, s az áramszolgáltató vállalat dolgozói vették át a szót. Itt is, ott is a városról beszélgettünk, ahol élünk. És persze arról is, ahogyan élünk. A megfoghatatlan büszkeségünkkel, amit inkább csak más városban hangoztatunk: ,/szegedi vagyok". A kíváncsiságunkkal, a telhetetlenségünkkel és a tehetetlenségünkkel, amely miatt olykor még a lehetőségekkel sem gazdálkodunk okosan. Tehetetlenség? — Ha az jelzi a nagyvárosiasod ást, hogy az emberek nem törődnek egymással, türelmetlenek, közömbösek, akkor Szeged már jó úton halad. — A legszembetűnőbb ez a közlekedésben, a hivatalokban, a kereskedelemben. És nem is csak a volán, az íróasztal, a mérleg mögött Az utastérben és bevásárlás közben is. Felfújjuk magunkat zsörtölődünk, mindenfelé szórjuk a bosszúságunkat, csak éppen ott nem, ahol kellene. De furakodunk az elismerő szavakkal is, hirtelen felbuzdulásainkat meg hosszú csend követi. Én most csak azokról beszélek, akiket a legjobban ismerek: a város fiataljairól. A sült galambot is felülről várjuk, a kezdeményezéseink megvalósftá-sát is. — Sokat beszélünk például (.erról, miért nincs Szegeden i olyan intézmény, ahol egyetemisták és szerelők, fonónők és zenészek, versbarátok és csibenevelők külön meghívó és hírverés nélkül is találkozhatnak. — Külön-külön mindegyik művelődés: ház rendezvényei érdekesek, de ezek többsége időhöz kötött Ha kedvem támad tollaslabdázni vagy sakkozni és két játszma között, egy kávé mellett megnézném a tévéhíradót, hová mehetek? Az ipari vásár csarnokai az év nagy részében üret-.ek. Nem lennének alkalmasak Idállítóteremnek, sakkversenyek, zenés-irodalmi délutánok helyszínének? Sőt, barkácsműhelynek? Egy-egy vállalat vagy iskola KISZ-esei lehetnének a rend őrei. Amíg az ifjúsági ház felépül, de még azután is jól szolgálhatnának még ezek a pavilonok. — A tizenéveseknek lehet hogy elég, ha egész este csak táncolnak. A tíz évvel idősebbek arra vágynak, hogy a szabad idejüket ne egy dolog töltse ki, hogy a lakáson kívül legyen még hely, ahol otthon érezhetik magukat. Valaki közbevág. — Csakhogy nem elég ám az fetietekkel villogni. Ne azt kérdezd, van-e beleszólási jogod az egész várost érintő kérdésekbe, hanem élj ezzel a joggal. Soroljam, hol? Az ifjúsági parlamenten, a népfrontülésen, a tanácstagok beszámolóin, a várospolitikai ankétokon, a termelési értekezleteken. Csak hát aki nem megy el, vagy röstelli felemelni a kezét... Szóval ne arra várj. hogy a közvéleménykutatók házhoz menjenek. Telhetetlenség? — Apropó, közvéleménykutatás. Kinek adná a városért leghasznosabban munkálkodók nívódíját? — Kár, hogy nincs jogos várományos. de aki a lakótelepi csótányokat kiirtaná, megérde• jnelné. <1 jp & iutajmazaám, «to a legtöbbet teszi a fiatal alkotóművészek ittrnaradásáért — Az érdemelné, aki a homlokzatfelújítási akciót kitalálta — Aki az úszegedi „belváros" rendezési tervét készítette. A Biológiai Központ környékére gondolok. — Azt a közművelődési intézményt tüntetném ki, amely sikerrel kapcsolná be a csatlakozott községek fiataljait a város vérkeringésébe. Persze lehet, hogy ez nem is a művelődésügy ügye. A lavina elindult Egymás szavába vágva sorolják, mit tennének a mérleg eredményserpenyőjébe. Az új medencét, mert olyan gyorsan elkészült; a kerthelyiségeket, mert a „hodályok" hangulattalanok; a készülő rakpartot, mert végre le lehet majd menni a vízhez; a dorozsmai strandot; az Izabella-hidat, pedig csak a makettet látták. A kérdés elhangzott két nap múlva, a második beszélgetésen is. Nyolcan mondták el ezer munkatársuk véleményét. Talán nem szóról szóra, talán árnyalatnyi különbségekkel, de a közbevetett félmondatok — „a múltkor is azt állapítottuk meg; a brigádunkban az a mondás járja; mi úgy látjuk" — szóval é félmondatok ismétlődő többes száma meggyőzött: nem az állami díjas brigád vezetője kér szót és nem a hálózatszerelő és ;nem a kislányarcú anyuka. És van még valami, ami meglepően azonos a válaszokban: a feltételes mód. Ha találnának építészt, akinek nem kell a tervét módosítania; ha eldönthető lenne, ..melyik szocialista brigád tette városáért a legtöbbet; ha a gyermekintézmények kulcsát mindig időben átadnák: ha az utak épségét nem fenyegetné csőtörés; ha Skálanagyságú áruháza lenne Szegednek, akkor osztanának nívódíjat, elismerést, jutalmat. Addig nem. Túlzás ez. vagy jogos bírálat? Félek a panaszáradattól, mégis megkérdem, gyakran bosszankodnak a városban jártukbankeltükben? v Csak kíváncsiság? — Ügy mondanám inkább: kíváncsiak vagyunk. Találgatjuk, még fogadásokat is kötünk, mikor készül el a Luca-széke — a szeme villanásából látszik, az újszegedi magasházra gondol —, és ha bontanak egy házat, már az érdekel, mi épül a helyére. — És mindig tudják? — Hát épp ez az. Annyiféle mendemondát hall az ember, sok Idő eltelik, mire az egyiket hivatalosan megerősítik. Nem tudja véletlenül, mi lesz a repülőtér sorsa... —... miért nem lesz Tarjánban mozi... / — hogy juthatnánk építőanyaghoz a Bánomkert sor rendbe hozásához? Gyűlnek a kérdések Pedig néhány héttel ezelőtt a legilletékesebbtől, a városi tanács, elnökétől sok mindent megtudakoltak. Lám azóta újabbak, mások kerültek felszínre. — Hogy is volt az a beszélgetés a tanácselnökkel? — Szívünk szerint bizony újráznánk is a beszélgetést mert az elnök nemcsak válaszolt, hanem kérdezett is. Valahogy úgy alakult, nem szépítettünk semmit — Elmondtuk a buszbérlethistóriát az iskolalátogatási igazolások hercehurcáj ávaL Az egész országban legalább félmillió gyerekről van szó. Hát képtelenség kiharcolni az egyszerűsítést? — Mondok mást, a gyerekek szabad szombatjáról. Ha a nagyüzemek nem állnak át az iskolai rend szerinti szabad szombatokra, mi értelme van az ífi a gyeneJí eöfcat és, rárja haza a szüleit a gyárbői. Erre ki ad elfogadható magyarázatot? — Soroljam tovább? Az orvosi rendelőkben miért csak délutánig van orvos? Aki nem. olyan beteg, hogy ne tudna dolgozni, miért ne mehetne délután hatkor receptért? — És ha már a rendelőknél tartunk, tudja-e, hogy a Vasa/v szentpéter utcai járási rendelőintézet betegei reggel fél nyolcig kint toporognak az utcán? Pedig messziről buszoznak be, nem tizenévesek, és feltehetően, nem is egészségesek. Így lesz ez télen is? Járnak, dolgoznak, beszélgetnek az utcán, persze hogy nyomot hagy bennük, amit látnak, amit a gyerek mesei, amit a férj, a munkatárs. Lehet, hogy éppen ő nem jár moziba, de tudja, hogy a dorozsmaiak nehezen jutnak haza az éjszakai film után. Lehet, hogy éppen az 6 fia nem délután háromkor kapja az ebedet az iskolai napköziben, mégis megkérdezi: az ételszállítás gyorsítása nem a szervezésen múlik? Téved, aki úgy véli, munkába menet, vagy amíg a levesre várnak, az embereket csak személyes ügyeik foglalkoztatják. Az például aligha magánügy, hogy a gyerekeket a tarjáni gyülekezőtől autóbusszal viszik az alsóvárosi óvodába. A hálás anyuka elmondja a munkahelyén, a kollégái vitát nyitnak- jó ez, vagy csak félmegoldás? Nos. egyetlen család gondja így késztet közös gondolkodásra, véleményalkotásra. És immár nem személyes érdekeltségből. PALFT KATALIN 4 Anyag, ember, emberanyag anyanyelv Mindennapi beszédünkben, írásunkban egyre gyakrabban használatos helytelenül az anyag szó. A pedagógusok gyerekanyaggal foglalkoznak, az orvosok beteganyaggal, az edzők játékosanyaggal — s nem gyermekekkel, betegekkel, játékosokkal. Anyag lett egyik ember a másik számára?!? Azaz közel kétszáz éves anyag szavunk szerint, amely a latin materialia (szerek, adalékok) jelentéseit is kifejezi, a fent említett példák szóhasználatában az ember adalékká vált — a neveléshez, a gyógyításhoz, a sporthoz. Az érző, gondolkodó, élő emberről úgy beszélünk, írunk (de merem azt hinni, hogy nem úgy gondolkodunk!), mint például az érzéketlen, holt építőanyagokról- vagy a gondolkodó ember szellemi alkotásainak együttesét összefoglaló ismeretanyagról, a kiállítások, könyvtárak, tudományos tanácskozások, kongresszusok anyagáról. Szellemi restségből, igénytelen fogalmazással (sokszor és sokan talán éppen ezzel ./szakszerűségüket", „szakmai rAűveltségüket" fitogtatva) használják a sajnos egyre divatosabbá vélő — anyag utótagú összetételeket olyan esetekben, amikor azoknak semmi helye és értelme, 6őt (mint példáink esetében)- egyenesen visszariasztó, mert az egyáltalan nem kívanatos elszemélytelenedést, elidegenedést szolgálja. Nem lehetne amúgy is mindjobban „elanyagiasodó" szókincsünket és embertársaink idegeit kicsit megkímélni azzal, hogy beszédünkben, írásunkban ne legyen „emberanyag"? MAGTO&ÍKA „ Pillanatképek rajztollal Csonka János vázlatkönyvéből