Délmagyarország, 1976. október (66. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-31 / 258. szám

Emlékezés Kosztolányira Negyven évvel ezelőtt, 1936. november 3-án halt meg Kosztolányi Dezső (született 1885-ben, Szabadkán) a Nyugat-nemzedék egyik legnagyobb költőié, kitűnő novellista, a napilapok állandó tárcaírója. Szegedhez több vonatkozásban ls kötődött: Itt végezte magántanulóként a gimnáziumot; budapesti egyetemi évei alatt lett életreszólóan barátja Juhász Gyula és Babits Mihály (aki 1906—1908. között szintén Szegeden élt); az ifjú József Attilát baráti szeretettel segítette és támogatta; gyakran megfordult a városban, a Szeged és Vidékében cs a Délmagyarországban is megjelentek versei, tárcái. Majd a háború után Pár nappal a háború kitörése előtt kis baleset történt az írószobámban. Tulajdonképpen szóra sem érdemes. Kissé megsántult az íróasztalom. Egyik lábára bicegni kezdett. Eleinte alig észrevehetően, majd határozottan. Első gondolatom az volt, hogy asztaloshoz szalajtok és kijavíttatom. Akkoriban azonban kincsért sem lehetett kapni mesterembert. Legalább ezt hallottam másoktól. Minden a régiben maradt. Íróasztalom tovább sántított. Valamikor télen jutott eszembe, hogy a csonka láb alá kis fácskát tolok, ezzel ütöm helyre eredendő fogyatékosságát. Sikerült is, úgy-ahogy. Aztán újra engedett u toldalék. Most már a foltot kellett volna megfoltozni. Csak a gorlicei áttörés után határoztam el magam újabb cselekedetre. Az első fácska fülé még egyet tettem, igen elmésen. Gyorsan fölmondta a szolgálatot ez is. mint kísérteties őra, mutatja a háború idejét, azzal, hogy nem jár. Gyakran találkozom aztán emberekkel, kik, meglepődve veszem észre, feltűnően hasonlítanak a sánta íróasztalhoz, öbennük sincs minden rendben. Lelkükben talán el is tört valami e hosszú háború alatt. Ügyeik vannak melyeket máskor pár nap alatt elintéztek volna, de most legalább azt hiszik, nincs rá érkezésük, és járnak velük évről évre. Kissé elégedetlenek, de kissé elégedettek is. Mert ez a betegség annyira kellemetlen, mint kellemes is. Nem elégít ki, de fölold minden felelősség alól. Most minden gyenge akaratú embernek van elegendő címe és mentsége, hogy ne dolgozzon. Mindenki úgy érzi, hogy erkölcsi moratóriumot kapott önnönmagától. Ismertem öreg kártyásokat, kik már azon a ponton voltak, hogy leszoknak szenvedé""" " —- — nogy íeszoKnaK szenveoeAzóta újra csak három lábon * lyükről. Százszor esküdtek meg, tántorgott íróasztalom, mint egy ördögi szerszám. Ha írtam. Jobb karommal mindig rá kellett nehezednem, kissé előre Kellett hajolnom, hogy tollam szilárd támaszpontot kapjon. Ilyen világfájdalmas helyzetben csak a régi költők fényképeztették le magukat. Ma már hagyom, hadd bicegjen az asztal, ahogy Isten tudnia engedte. Belenyugszom a fogyatékosságába. És csak egy gondolatban teszek alája éket, bölcs emberek módjára, a filozófiámmal egyensúlyozom ki tökéletlenségét. Valahányszor azonban bemegyek ebbe a szobába, kötelességmulasztást érzek. Tudom, hogy itt van a rokkant íróasztal, mely megbolygatja lakásom rendjét, és az állandótlanság érzését terjeszti maga körül, azt az ideges tétovaságot, hogy nem is lakom itt, csak éppen megszálltam, és nemsokára tovább költözöm. Csiklandó, csúnya érzés ez. Ügyszólván naponta szenvedek tő'e. Pedig könnyű lenne védekezni. Egyszerűen asztalost kellene hivatni. Miért nem is hívatok? A gondolat kecsegtető. De kimondtam, hogy majd a háború után... Addig maradjon így. Ha boszszant-izgat a halogatásom, elaltatom az érzésem. Sőt néha mér bizonyos hamis büszkeséggel tekintek erre a beteg bútorra, mely kalimpáló egyensúllyal, szinte térdre rogyva áll a szoba közepén. Ez az íróasztal érzékenyebb minden remekbe készült műszernél és szeizmográfnál, Jelzi, hogy a világon óriási kilengések történnek, figyelmeztet arra ezzel a kibillenésével, hogy ma mások az emberek is, a törvények is, mint valaha. íme, egy sarka lesüllyedt a föld középpontja vagy —- úgy tetszik — a pokol felé. Azért még mindig nem tartom reménytelennek a sorsát. Bár egy idő óta kissé gyanúsnak látom, hogy minden csak majd a háború után történik. Ma este újra írószobámban ülök, szivarozom a sötétben, azon gondolkozom, hány ilyen sánta íróasztal van mostanában a kerek világon? Azt hiszem, nngyon sok. Az enyém tulajdonképpen Jelkép, egy a sok helyett. Minden házban lehet valami, egy bútor vagy más, melyet annak idején azzal tettek félre, hogy majd a háború után. A bútort belepte a por. Emlékeztetőnek hagyták valamelyik sarokban, hogy ne tekintsék állandónak a szenvedés idejét, és ne felejtsenek el remélni ls. Egyelőre csak várja a békét is, és százszor szegtek esküt. Sárga ujjaik közt ma még mindig vidáman forog a kártya. Természetesen, csak a háború után érdemes. A hűtlen nők? ők is megvárják a háború végét, hogy visszatérjenek urukhoz. Az iszákosak? Borban keresnek vigasztalást az emberi|ég katasztrófája ellen. A lusták, az önzők, a kapzsik, a javíthatatlan rosszak? Mind erre a dátumra várnak, és henyélnek, csalnak, lopnak. Közvetlen a háború előtt sok házastárs válni akart. Szögre akasztották problémájukat, elveik fenntartásával együtt maradtak, és most a háború leple alatt kettős életet élnek, folytatják a régit, és reménykednek az újban, melyet a béke hoz meg. Évtizedekig írtak az orvostanárok az európai táplálkozás helytelenségéről, tudományos érvekkel igazolták, hogy túlontúl sokat eszünk, táplálékunkat nem rágjuk meg, ízét nem élvezzük ki kellően, s követendő például állították elépk a Japán zsákhordó munkást, kinek napi tápláléka pár marék rizs és egy nyers paradicsom. Mindig méltányoltuk ezt az álláspontot. Csak ma ném, hogy szűkebb az étlap. Valaha voltak növényevők. Ma, hogy kénytelen-kelletlen mindenki vegetáriánussá vedlett, a vegetariánizmus apostolai egyszerre letűntek. Vádbeszédeket írtunk a nikotin ellen, melynek gyilkos mérge elrongyolja szervezetünket. Szép számmal vannak ma is az antlnikotinisták. Ott tolonganak a tőzsdék előtt, tömör sorban. Elveiket ma is hirdetik, de egyelőre haladékot kérnek. Adjuk meg a haladékot. Lássuk be, hogy nem szokhatunk le a dohányzásról, éppen most, hogy szűkében vagyunk a cigarettának meg a szivarnak, csak majd a bőség idejében. Valamikor a háború után. Ennek a háborúnak világszerte az a jeligéje: Majd a háború után. Először a hadüzenet pillanatában hallottam. Valaki mellettem ezt mondta: „Kitört a háború, ma este nem mehetek hozzátok." „Hát mikor jössz?" „Nem tudom, majd valamikor, a háború után." Azóta úton-útfélen hallom. Ma már körülbelül olyan szólás, mint: sohanapján..., vagy holnapután klskedden ... De nem "lyan őszinte. Tehát sokkal kényelmesebb. E ködös, nagyon határozatlan időpont előtt átadja magát az emberiség a felelőtlen tervezgetésnek. Senki se hazudik, csak azt mondja: „Majd a háború után ... Addig pedig néz-néz a levegőbe, mint az ópiumszívó. Legyünk elkészülve, hogy ezekkel az emberekkel évtizedek múltán is találkozunk éjjeli kávéházakban, korcsmaasztaloknál, de akkor majd nem előre, hanem hátra tekintenek, és egy lemondó taglejtéssel a háborúra tolnak mindent. Ismertük őket régen, még a béke idejében. Már akkor meg volt jegyezve homlokuk az akaratlanság sápadt jegyével. Tudtuk, hogy nem lesz belőlük semmi. Szegény esendő lelkek mindig csak pihenni akartak, a harc kényelmetlen kötelessége nélkül. Milyen kapóra jött ez az óriási kifogás. Nyomban ki is kotorták a parazsakból, a csataterek véres sarából, s a mellükre tűzték, mint egy tragikus hadiérmet. Van egy északi legenda, hogy valaha a középkorban épfteni kezdtek egy tornyot, az ördög azonban beleavatkozott az istenes munkába, az építés megakadt, a torony csonkán maradt. Ilyen csonka tornyok ők is, a félbemaradt életükkel, a véghez nem vitt terveikkel. Mindenesetre lesz legefldájuk. A háborúnak köszönhetik. Alapjában nincs igazuk. Aki dolgozni akar és tud, az rég letett a várakozásról, s látja, hogy ezek a nehéz évek a mi munkaidőnk, a mi fiatalságunk, a háború a mi egész életünk. Csak a gyenge bölcselkedik ma is az élet múló voltáról, csak őt ejíl kétségbe az, hogy nem tudja, holnap hol hajtja le a fejét, csak az ő évekre szóló tervét szakítja ketté a bizonytalanság. Mert ha korlátoltnak tartjuk azokat, akik közvetlen a halálveszedelem előtt öltözködnek és költözködnek, akkor korlátoltnak kell tartanunk minden halandót. Hiszen békében sem volt írásunk arról, hogy örökre élünk. Az igazi bölcs előtt a béke tevés-vevése is épp ilyen hiú. Goethe a bé.íe éveiben mondta Eckermannak, hogy illetlen az embereknek kőházakban lakni, inkább megfelel nekik a sátorban való lakás, a nomád élet vagy a vendéglő. Mert minden ember csak vendég. A háborús ember nem is bölcseletből szomorú vagy lusta, csak kényelemből. Az történt, hogy a háború, mely annyi sok reményt hamvasztott el, a soksok kis remény helyébe adott egy nagy reményt: azt, hogy azután minden másképpen lesz, megváltozik, jóra fordul. Sok erős életét vette el a háború, de a gyengéknek új életet adott. Soha ennyit még nem álmodozott az emberiség, soha ennyit nem reménykedett még, mint ebben a korban, melyet reménytelennek szokás nevezni. Izzó, fantasztikus tervek égnek a lelkekben és jó szándékok, csupa jó szándékok. A pokol — régen írták — jó szándékkal van kikövezve. Ügy látszik, a háború pokla is. E sarok írója régen, több mint egy éve. följegyezte ezt a kis észrevételét az emberi gyengeségről, azzal a szándékkal, hogy egyszer majd hosszabb cikkben fejti ki. Hogy mennyire igaz a mondanivalója, önnönmagán is tapasztalta. Nemegyszer nézegette jegyzőkönyvében a kis jegyzetet, de hamarosan félretette. Puszta véletlen, hogy ma este megakadt rajta a szeme, és meg is írta. Sokáig attól tartott, hogy ily csip-csup megfigyelések alapján nem is érdeklik az olvasót, most, hogy a földgolyó vajúdik. És nemegyszer gondolt arra is, hogy máskor írja meg, jobb időben, nyugodtabban és szebben, talán majd a háború után. Délmagyarország, 1916. november 12. Kosztolányi Dezső Akarsz-e játszani A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszivvcl fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfőre ülni, borból-vizből mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani, mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú őszt, lehet-e némán teát inni véled, rubin-teát és sárga páragőzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, ez utcaseprő, szegény, beteg ember, ki fütyürész az ablakunk alatt? Akarsz játszani kigyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyi, álmot, mindenféle jót? Akarsz játszani boldog szeretőt, színlelni sfrást, cifra temetőt? Akarsz-e élni, élni mindörökkőn, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált? lózsef Attila Kosztolányi A kínba még csak most fogunk, mi restek, de te már aláirtad művedet. Mint gondolatjel, vízszintes a tested. Téged már csak a féreg fal, szeret, mint mi a csirkét, bort... Senkim, barátom! Testvérünk voltál és lettél apánk Gyémánt szavaid nem méred karáton: nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva ahogy letört a halál tégedet. Reméltél: én is. Tudtuk, hogy hiába, mint tudja, kl halottat költöget. Él-e még...? — kérdezik sokszor az emberek rég látott, hajlott korú ismerőseik után érdeklődve, s valahogy ez a kérdés nehezen megszokható. Benne van az az elharapott félmondat, ami olyan elszomorító. Mert „él-e még" helyett menynyivel emberibb lenne azt tudakolni, hogyan élnek az öregek. Csak a „hogyan" lehet a kérdés, hiszen az, hogy létezik-e még, nemcsak őket környékezi a balsejtelemmel. Él-e még, aki hét végén elindult autójával kirándulni, hiszen nyolcan-tízen nem érik meg a következő hetet a csúcsforgalomban közlekedőkből. Él-e a tegnap még épp csak kicsit lázas kisbaba, mert hiszen az aprócskák is olyan esendők. Mindig az öregeket jegyezzük el az elmúlással, pedig számukra nem az a veszély, aminek közelségével már megbarátkoztak. Kérdés helyett nyissunk rájuk ajtót. Hogy vannak, miből élnek, egészségesek-e, mit csinálnak, tudnak-e még dolgozgatni és egyáltalán: mi az örömük? — A mama életjelt adott — mutatja egy már maga sem ifjú korú unoka —, nem, nem a levelet, a mama nem tud írni — a kedves, mintás subaszőnyeget. Nézem a szép szabályosan álló szálakat — „a mama mindenben ilyen pedáns volt mindig" —, apró kis üzenet valahány: rátok gondoltam, mikor befűztem ezt a szálat, hiszen nektek készült, az új lakásba szántam. Vigyáztam nagyon, szép legyen, ki ne dobjátok." Életjel. Mindenkinek az. „Amíg csinálni tudok valamit, élek. Bár lehet, ez az utolsót amit befejeztem." Ki ne dobjátok. Mégha az őzikét régimódinak, giccsesnek is tartjátok. Ma valóban életjel, a szeretet üzenete. Holnap talán csak emlék... SZ. M. Bizony mondom, hihetetlen Igaz történetet szeretnék elmesélni arról, hogy hol volt, hol nem volt, egészen pontosan a dorozsmai ABC-áruháznak van egy elárusítónője, aki nemcsak szakmáját szereti, hanem a vevőket is. Ott dolgozik a fehérneműpultnál, ácsorog naponta nyolc órát, kérdezi, mit ls keres a kedves vásárló, meg nogy ajánlhat-e valami szebbet, blokkolja-e ezt, vagy mégis inkább mindkettőt, és nem lesz dühös, ha a pult túloldaláról egyszer csak azt a választ kapja: sajnos, nincs abban a pénztárcában elég fém és papír. Mit tesz Ilyenkor egy átlagos emberségű elárusító? Lenyeli a bosszúságát, lenyeli a mondatot: akkor miért tetszik itt ugráltatni! S mtt tesz ilyenkor történetünk dorozsmai eladónő.ie? E'őveszi n pénztárcáját, a sajátját, s megkérdi: mennyi hiányzik? Csak harminc? Tessék, majd megadin, ha erre jár. Holnap is ráér. És nem kérdi, kinek kölcsönözte egynanl keresetének felét, nem vár hálát, még inkább el ls fordul zavarában. Bizony mondom, hihetetlen. Pedig megtörtént. * P. K.