Délmagyarország, 1976. október (66. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-24 / 252. szám

Vasárnap, 1976. október 24. X\ MA Albérlő kerestetik Suhajdánénak nagyon szép lakása volt, utcára néző hatalmas ikerablakkal, azonkívül az udvar felől külön két kis szobára lehetett bejárni a konyhán keresztül. Mondták is a szomszédok: — Suhajdáné asszony, maga nagy boltot csinálhatna. A mai világban kapós a kiadó szoba. Pláne az ilyen tiszta szoba. Magának is jól jönne az özvegyi nyugdíj mellé havonta az a négy-ötszáz forint, amit az albérlőtől kapna. Guhajdáné nem először forgatta főjében ezt a gondolatot, ami most végre tetté érlelődött benne. Az utcai ikerablakba kiragasztott egy nagy pakkondekli papírt, s ráirta ákom-bákom betűkkel, amolyan reszkető özvegyi írással: „Albérlőt felveszek!" Még aznap délelőtt bekopogott a Magyar Hirdetőbe is, ahol heti öt forint erejéig hirdetőtáblákra — Nézze, szomszédasszony. Attól félek, a fiatal albérlőnek nem fog megfelelni a szoba. — Mért ne? — racsított Suhajdáné. — Rendes, tiszta ... — De a bútorok... igen régiek. Nézze Suhajdáné, volna egy ötletem. Kölcsön adom az Erzsike kislányomat. Tudja, ' az ilyen fiatalemberek mindjárt könnyebben akadnak horogra, ha szép lányt látnak a háznál. És talán Erzsike is szerencsét csinál. Nem első eset, hogy valaki első látásra megbolondul. Aztán a végén elveszi. — Rendben van — válaszolt Suhajdáné, de mór ekkor azt is látta, hogy a kis Erzsike ott vigyorog az ajtóban, kezében nagy tállal, amely tele tyúkhúslevessel, s fordul mindjárt át a szomszédba egy másik fogásért. — Mert ugye, a fiatalembert CSONKA JÁNOS RAJZA helyezték ezt az emberséges szöveget: „Albérlőt felveszek. Gádor u. 14. Suhajdáné." Hazafelé útjában még benézett a gázszerelőkhöz. hogy a konyhában a kivezető gázcsövet javítsák ki. — De mihamarább, lelkeim, mert veszélyes és magukra aprítom a felelősséget, ha valami baj adódna. — Ezt annál is inkább beszéde végére rakta, mert jól ismerte a szerelőket, az újságok is rengeteget cikkeztek róluk, s ha nem sürgősre kéri, akkor is egy hónapig is lesheti, hogy egy becsületes szerelő betegye hozzá a lábát Három nap múlva, vasárnap éppen a piacról tért haza, amikor a szomszédasszony örömmel hozta a hirt: egy elegáns fiatalember jött megnézni a szobát. Finom, intelligens fiatalember. Azt mondta, délután visszajön. Tubákné, a másik szomszédasszony igy fordult Suhajdánéhoz: meg is kínáljuk valamivel? — mosolygott Tubákné szomszédaszszony. Délutánra elhelyezkedtek a szobában, vártak. Egészen addig, amíg nem kopogtattak. Az ajtón elegáns fiatalember dugta be a fejét, majd a biztatásra beljebb lépett: — Suhajda nénit keresem. — Csak tessék beljebb kerülni! — ugrott fel helyéről Tubákné. — Bocsánat, ha rosszkor, éppen ebédidőben jöttén)... — Semmi, semmi. De... kihez is van szerencsénk? A fiatalember meghajolt: — Elnézést kérek, Koltai János vagyok. A kátéeszben vagyok alkalmazásban. — Erzsikével is kezet fogott, egészen barátságosan. — Ügy érzem, magát már ismerem. Öh, ne értsen félre, csak az utcán láttam néhányszor. De persze rám se nézett. Tubákné majd megsült az örömtől: — No lám, milyen romantikus. Nagyon örülök. Foglaljon helyet, közvetlenül a kislányom mellett. — Óh, bocsánatot kérek, de én igazán... — Megharagszom, ha nem ül le. Suhajda néni máris úgy tekinti magát, mintha a családba tartozna. — Igazán megtisztelő. — És Suhajda nénire mosolygott. — Bár a szobát sem, a konyhát sem néztem még meg. — Ráér! — mondta megnyugtatóan újra Tubákné, majd hozzátette. — Ebéd után is megnézheti. Késve ebédelünk, de direkt magát vártuk. Három óra is elmúlt már. — Engem vártak? Igazán nem tudom, mivel érdemeltem ki. — Ne szerénykedjen. Egy jövendőbeli albérlőnek ennyi kijár. — Tessék? — kérdezte megütközve Koltai. — Reméljük, a szoba megfelel magának. — De bocsánatot kérek — dadogta a fiatalember —, nekem főbérleti lakásom van, öt éve lakom a feleségemmel... Erzsike elsápadt, Tubákné tele torokkal ordított: — Hát akkor mit keres itt? — Bocsánat, de eddig nem engedtek szóhoz jutni. Mindjárt az asztalhoz ültettek. — Mert azt mondta, a szobát akarja megnézni. — Nemcsak a szobát, hanem a konyhát is. Mert a konyhában van ugyan a bejelentett hiba, de át akarom kutatni a szobánál is a gázvezetéket. Tubákné pulykaként felpattant: — És azért, hogy maga a Suhajdáné gázvezetékét nézegesse, azért az én ebédemet eszegeti? De már ekkor az eddig szótlan özvegyasszony, Suhajdáné is felpattant csípőre tett kézzel: — Az Isten küldte magát, fiam. Soha még ilyen hamar nem jött ki szerelő az én lakásomra, Egészségére a Tubákné főztjét. Tubákné a lányával kifordult az ajtón. A fiatalember elővette táskáiát, s a benne levő mun- . kásruhát magára húzta. Mielőtt azonban munkához látott volna, Suhajdáné az asztalon heverő süteménves tálra mutatott: — Ezt meg itthagyták. Vegyen, lelkem még ebből a buktából is. Magának hozták, ne szégyellje. Űgv. líármat ls. No, még. Én meg majd kiadom a szobát valakinek. Csak a gáz legyen jó, édes fiam. DÉNES GÉZA m - — fi 'íj!:,: ípM; il : ^VflLv.w Mézesbábok, bábdúcok A múzeum kincseiből Az egykori országos és kiv* kodovásaroknak néiKülözhetetlwi butordaraojai voltak a mezesoabosok. Termekeiket vándorló kocsijukon hordták vásárról vásárra, búcsúról búcsúra. Szeged környékén nem jellemző ez a mesterség annyira, mint Debrecenben, Aradon, vagy éppen Komáromban. A mezeskaíacsos qs a törökmézes szegedi képviselői századunk 30.-as eveiben hallattak magukról hírt érdemben. Makón napjainkban is él egy bábos — Zúber József —, aki ma is úgy dolgozik és vándorol az országban, mint apja, nagyapja tette. Onnan került a szegedi múzeumba tíz mézesbábdúc 1906ban Körösi Antaltól, mely tételért akkoriban hat koronát fizettünk, Dúcgyüjteményük nagy részét a szegedi zsibpiacról hozták be, de leltárkönyvünk szűkszavúságából nem tudjuk, hogy ki mennyiért vette, ki készítette és hogy hol használták. Föltehető, hogy ezeket, az egyenként remekműnek is beillő dúcokat fafaragó mesteremberektől vásárolták megrendelés után. De minden bizonnyal nem egyet maga a bábos faragott, hiszen az is hozzátartozott a szakmához. Néhánynak a hátlapján két betűből álló monogram is található. Ebből csak sejtjük, hogy a készítő vagy a használó — bábos — nevének kezdőbetűi lehettek. Az aradi dúcegyüttes 1913. II. 18-án került a Palotába Barthel K. bábostól. Ezek mindegyike kiválóan konzervált állapotban van. A dúcgyűjtemény mindegyike homorú faragású, amelyeknek pozitív mását — a mézeskalácsformát — a mester ' ecsetfestéssel díszítette. Formájukat, méretüket, díszes faragásukat tekintve igen változatosak. A dúcnak legalkalmasabb anyag a diófa. Faragása ugyan nehéz, de időtállósága', kezelése előnyös. A forma- és díszitésvilág gazdagsága a készítő keze munkáját, ötletességét dicséri. A legkedveltebbnek tudott szívalakok, az egyes és a páros pólyásbabák, a lovaskatona és a kard tucatszámra található itt. Természetesen mind egyedi darab, amelyek között megkülönböztetett figyelmet érdemel a Menekülés Egyiptomból és a Napóleont ábrázoló dúc. Ezek országosan ls a ritkaságok közé tartoznak. Általánosabb formák a kard, a mordály, a pisztoly, a kesztyű és a bohóc mellett a virágkosár és a szőlőfürt. Az állatábrázoló formák között találunk húsvéti nyulat, lovat, galambot, tyúkot és oroszlánt címerrel. A nagyobb méretű dúcoknak csak az egyik felébe faragtak, de a kisebbekT. Czirolc Nagy AnlKo lelv. Dúcok és kalácsok nek — amelyek lényegesen vastagabbra is készültek — mindkét felébe került forma. Az ilyen párosok egyiK oldalára pl. bohóc, a másikra egy császári Ionos, megint másik dúcra éppen a Mária-kép és a máltai kereszt került. Múzeumunk mézesbábdúc " anyaga igen gazdag, noha egyikemásikának az „Állapota" rovatában az „Igen szúette'5 bejegyzés található. Állagmegóvásuk folyamatos. A fölsorolt formamotívumok csak kevés hányadát adják a gazdag díszítésvilágnak, amelyben az egykori bábosok mozogtak. Termékeiket szívesen vásárolta ' a vásári kíváncsiskodó. A legények a lányoknak szívet, pólyásbabát, a lányok egymásnak virágkosarat, rózsafüzért, papucsot vettek, a gyerekek a szülőktől t/abát, pisztolyt, csizmát, mordályt, lovas huszárt kaptak. Kár, hogy ez a mesterség is kihalóban van éppúgy, mint a többi vásári kóbormesterség. A mai mézeskalácsosok sima dúcokkal készített termékeiket cukorceruzával díszítik, papírangyalkát, babafeiet ragasztanak rá. Itt az egyszerűbbség a szeeénységet jelenti. Némelyek a szívbe a tükör helyére ismert táncdalénekes, filmsztár, netán sportoló fénykénrepróiát ragasztják. így kelendőbb. Érdemesebb lenne a még működő mestereknek a múzeumok dúcait felkutatni, vagy megbízással lemásoltatni, amelyekkel aztán készíthetnének olyan katonát, babát, lovat, sz.ívet és egyebet, ami torzításmentesen a maga szinvonalas gyönyörűségével vonzaná a vevőt, s egyben közelebb hozná a mézesbábkészítés eredetibb, tisztább forrásához. IFJ. tEDE JÖZSEF