Délmagyarország, 1976. október (66. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-17 / 246. szám

Építőiparunk és a közvélemény Ha megkérdeznénk — mondjuk — a szegedi textilművek egyik fonónőjét, hogy szerinte mit gyártanak a szomszédos vasöntödében, talán vállat rándítana; nem tudja, de nem is érdekli különösebben. És mit csinálnak a DÉL ÉP munkásai? Erre ugyanennek a munkásasszonynak valószínűleg jobban megoldódnék a nyelve, és sokkal bővebb, élénkebb választ adna. Nemcsak azért, mert a vasöntők zárt munkahelyen, az utca embere elől mintegy eldugottan végzik a dolgu^-at, az építők pedig kitárulkozva, az egész város, sőt az egész ország szilte előtt, hanem az utóbbiak sajátos feladata, jelentősége ^miatt is. A gyárakat, kulturális és szociális intézményeket,, lakóházakat „termelő" munkássereg egész éven át foglalkoztatja a lakosságot, izgalmas vitatémát nyújt neki, vagyis szoros kapcsolatban áll vele. Az építőipar tevékenységében úgyszólván születésünktől a halálunkig érdekeltek vagyunk, amennyiben a bölcsődét éppúgy a kőművesek, panelkészítők, ácsok, szerelök produkálják, mint a végső előtti „lakóhelyünket", a ravatalozót. És akár bevalljuk magunknak, akár nem, valamennyien büszkék is vagyunk a magyar építők maradandót alkotó közösségére. Tudjuk, elég jó a hírük Európában. Ennél azonban fontosabb számunkra az a meggyőződés, hogy — az elmúlt ötéves tervhez hasonlóan — az ötödik ötéves tervidőszak idején is felépitik a kötelezően előírt lakások mennyiségét. Az általános elismerést, sőt osztatlan örömet talán az bizonyítja legjobban, hogy a szegediek is szívesen kalauzolják el vendégeiket egy-egy szép épülethez; hogy jeles évfordulókon rendszerint új üzemek, intézmények avatásával ünnepelünk; hogy az újságojc, a szónokok is leginkább ilyenek bemutatásával, illetve felsorolásával érzékeltetik szocialista rendünk humaniztntisát, erejét és távlatait. Nevezzük nevén a hibák elkövetőit A hétköznapok folyamatában mégis halkabbnak tűnik a lelkesedés, az elismerés hangja, inkább a kisebb-nagyobb kifogások és elmarasztaló észrevételek szoktak felerősödni. Több oka van ennek: a fentebb említett „nyíltság" miatt rögtön látható a legapróbb hiba is; a bíráló szó általában hangosabb, indulatosabb a dicséretnél; sokan úgy vannak vele, hogy az építőipar a mienk, tehát szidhatjuk ügyetlenségeit, melléfogásait. A címzést azonban eltévesztik néha. Az iparág helyi és központi vezetői ismételten hangsúlyozzák, hogy nélkülözhetetlen számukra az „ezerszemű ellenőrzés", csupán több tárgyilagosságot és pontosságot igényelnek. Vagyis, azt kérik, mindig mindenki nevezze nevén a hiba elkövetőit. A lakótelepek kiképzéséért, a házak fekvéséért, lakhatóságáért, felszereléséért, a környezetért kétségtelenül az építőipar a felelős. Ha azonban kézben marad a kilincs, rosszul csukódik az ablak, vagy púposodik a parketta — ezt már Kiss János szakmunkástól, illetve annak művezetőjétől illene számon kérni. Ebben az általános építkezési lázban, amikor szinte az egész ország egy hatalmas felvonulási terület, csakis úgy lehetséges a hibákat minimálisra szorítani, ha „kozmikus" káromkodás helyett pontosan rámutatunk, hol. ki, milyen munkát csinált rosszul. Leggyakrabban a következőket emlegeti a lakosság: kicsik a lakások; egyformán szürkék az új városrészek; sok a selejtes munka: az átadott otthonok nem elég lakálvosak; hosszú ideig épül egy-egy háztömb: laza a munkafegyelem; késnek a járulékos beruházások. Nevetséges volna ezekkel a már-már állandósult .iogos kifogásokkal fölényesen bánni, vagy azzal elintézni őket, hogy jó, jó, de hát nem ezek a jellemzőek. Hiába érvelnénk azzal is, hogy a statisztika szerint az építőipar mindössze két százalékos selejttel dolgozik, s mutasson bárki ilyen arányban jó minőségű munkát végző más iparvállalatot. Ezek a tények persze lehetnek impozánsak és gazdaságilag rendkívül jelentősek, mégsem nyugtatják meg azokat a lakókat, akik a beköltözés után nem győzik rendbe hozatni az elfuserált, agyoncsapott munkát. Inkább arról kell meggyőznünk az érdekelteket, hogy a jelenlegi helyzet szinte kikerülhetetlen következménye a hallatlanul megnövekedett — egyelőre inkább mennyiségi — igényeknek, továbbá annak az objektív körülménynek, hogy 100 forint értékű beépített anyagból 50 forint értékűt nem az építőipar gyárt. Ezek az alkatrészek néha nem kaphatók hazai piacon, vagy ha igen, gyenge minőségűek. E tények ismeretében valószínűleg sokan másképpen, s talán higgadtabban ítélik meg építőiparunk egész tevékenységét, s legalább azt el tudjuk érni, hogy kevesebb indulatossággal polemizálunk a megoldandó kérdésekről. Oldódik az egyhangúság Mert miről is van szó? Egyelőre valóban szűkösek ezek a mi úi lakásaink, aligha lehet bennük estélyeket adni, fogadásokat rendezni. Ilyen igényük persze már a franciáknak sincs, ők is inkább vendéglőben tartják társas összejöveteleiket. A mi magyarjaink elsősorban a konyhát szeretnék bővíttetni, mondván, hogy a család élete jó részt ott zajlik, elfeledkezve arról, hogy a régi, tüzelőínséges helyzet rég megváltozott, az esti olvasáshoz, tévézéséhez most már — a központi fűtés jóvoltából — a szobákban is állandó a meleg. Figyelemre méltó viszont, hogy némelyik háztípusnál olyan „szoros" a konyha, hogy egy kisebb család étkezni is csak körülményesen tud benne, ezért gyakran kénytelenek nagy herce-hurcával a szobában teríteni. Az előírt, viszonylag szűk alapterület azonban gazdasági szükségesség. A pártkongresszus határozatában megszabott 420—430 ezer lakás fölépítése öt esztendő alatt — törvény, ebből nem engedhetünk. Az a cél, hogy minél hamarabb lakáshoz jussanak az igénylők kivétel nélkül, ennek azonban szigorú feltétele, hogy egy-egy kétszobás lakás ne kerüljön többe 390—410 ezer forintnál. Visszatetsző dolog tehát 53—34 négyzetméteres lakótér helyett 80 négyzetmétereseket építeni, s közben azzal csitítgatni a még mindig szuterénben, mosókonyhában szorongókat, hogy várjanak tovább türelemmel. Sajnos, a közelmúltban, valószínűleg minőségjavító szándékkal, mégis építettek Szegeden is néhány drága, az átlagosnál nagyobb lakást, és akik csere révén odaköltöztek, akciójukat azzal indokolják: a nagycsaládos igénylők úgysem tudnák megfizetni a magas lakbért. Nem egészen megalapozott viszont az olyan „közvélemény", mely szerint fiatal városrészeinkre a monotónia jellemző csupán. Anglia városaiban természetesnek veszik a teljesen egyforma, ritmustalan, unalmas házsorokat, mert tudják, ez az olcsó. Igaz, a tömeges urbanizáció bizonyos uniformizáltsággal jár együtt, s a nemzeti jelleg is alig mutatható ki. Nálunk legfeljebb annyiban, bogv a főleg a könnyűszerkezetes épületeken, valamivel több az alumínium, mint a környező országokban. De azért, legyünk csak őszinték: a budapest-újpalotai városrész — ahol csaknem anynyian laknak, mint Szombathelyen — már tetszetősebb, hangulatosabb, mint Kelenföld, . vagy más, korábban létrehozott telep. És az is nyilvánvaló, hogy a zalaegerszegi városközpont szintén más, mint a kecskeméti, továbbá Dunaújváros is mind hangulatosabbá vá'ik a legúiabb tíousú házak teleoítésével. Sokat jelent tehát, hogy manapság már 121-féle alapterv áll rendelkezésre a városképek kialakításához, s Szegeden is 6—7-féle variánsa van a házgyári lakóházaknak. A „fantáziátlanság" tehát egyre jobban oldódik. Az útkeresés ma is tart a* építészek körében, kétségtelen azonban, hogy a jelenleginél bátrabban lehetne színezni, díszíteni a homlokzatokat. Egy a bökkenő: a panel festések és egyéb megoldások, kiképzések számottevően megdrágítják az építkezést. Hagyományos módon 2600 órát igényelt egy lakás felépítése, házgyári elemekből azonban már csak 1100-at, s ezt az időt — a mai mennyiségi követelményeket figyelembe véve — még tovább kellene csökkenteni. Nyilvánvaló, a mi Tarján városrészünk még nem lehet olyan lakályos, mint Például Szentes, vagy Csongrád, hiszen hiányzik a dús lombú park, a megszokott klub, kuglipálya, kisvendéglő és hasonlók, évek múltán azonban bizonyosan otthonossá varázsolják majd az emberek, hiszen a régi városok sem máról holnapra váltak ilyenné. Egy azonban kétségtelen: a ma még „csak" primér emberi környezetet igen magas fokon nyújtjuk az új városrészek lakosságának, s ez — minden finynyáskodás ellenére — gyönyörű vívmánya szocialista rendszerünknek. Túlságosan hamar kezdjük Nézzük most a selejtes munkát — olyan sok-e csakugyan? Azt már próbáltuk érzékeltetni, hogy a hibák egy részéről nem tehet az építőipar. Ha a szobahőmérséklet szabályozása csak egyetlen módon, az ablakok kinyitásával lehetséges, akkor ez kétszeresen is irritálja a lakót. Mint közösségi gondolkodású állampolgár tud. ja, hogy „az utca fűtésével" rengeteg energia megy veszendőbe, tehát megpróbálkozik a fűtőtest elzárásával. És gyakran mit tapasztal? A szerekezetnek egy idő múltán „csöpögni kezd az orra", mert megfelelő, egységes anyag híján a vas és a réz összeházasításával szerelték föl. Ismeretes, hogv a lakásokba épített szekrények egy négytagú család ruhaneműjét befogadják, s ezáltal mintegy megnövekszik, kitágul a lakótér. A takaros, szép munkának azonban néha az is akadálya, hogy réz- helyett vasszeget, sarokpántot kénytelenek használni a munkások, ami megfeketiti a fát és csúnya. Bizony, nehezen lehet belenyugodni abba — főleg a 10. emeleten lakónak —, hogy a lift nem működik, sőt az is elkeserítő, ha piszkos a lépcsőház. Aztán kiderül, hogy a ház gyermekhada egész nap liftezéssel szórakozik, firkálja a falakat, betördeli az üvegajtókat, önkéntes karbantartás? Jó is volna! Pedig ha a lakók magától értetődően kijavítanák azt, amit elrontottak, nem jelentkezne olyan hamar a felújítás igénye. Az elhanyagolt házak láttán van olyan érzése az embernek, hogy a lakók olykor saját környezetük iránt is közömbösek, nem fordítanak gondot a tisztaságra. Mi tagadás, tényleg előfordulnak késedelmes átadások. Ennek meg leginkább kapkodás az oka. Nyugaton a tapasztalt, • mindent a haszon szemszögéből vizsgáló építési vállalkozók kétségkívül gyorsabban felhúznak egy-egy épületet, de azok teljesen kész dokumentációk és megfelelő területelőkészítés nélkül szóba se állnak a megrendelővel. Magyarországon, enyhén szólva, más a helyzet. A szanálási ügyek torlódása, az építési területek változtatása, az érdekek ellentmondásossága és más motivációk miatt nem egyszer előfordul, hogy terv nélkül fognak hozzá valamely beruházáshoz, aminek következtében a .leendő üzem raktára hamarabb elkészül, mint a gyártóműhely. Valahogy úgy áll tehát a helyzet — bármily furcsán hangzik is —, hogy nem későn fejezzük be az építkezéseket, hanem hamar kezdjük el azokat. Előfordul természetesen, hogy objektív körülmények nehezítik a dolgot. Szeged-Rókuson például az igen agresszív talajvízzel is meg kell birkózniok az építőknek, mégpedig sürgősen, mert háromezer* lakás telepítése forog kockán. Minden illetékes egyetért vele A munkafegyelem javult valamelyest. Ha nem is az öntudat révén, legalább a jobban szervezett, gépesített munka következtében. Régen felfedezett igazság: lógásra csak ott van mód, ahol anyaghiány vagy balkezes munkaszervezés miatt nem lehet szépen. folyamatosan dolgozni. Ahol azonban átgondoltan, láncszemszerűep kapcsolódik egyik művelet a másikba, ahol a legtrehányabb munkás is kapkodni kénytelen a lábát, nehogy rátegye a daru a panelt, ott ritkán csúsznak ki a határidőből. Persze gyakori hátramozdító tényező az is, hogy sok a felelőtlen és a képzetlen munkás. Az építőipar vezetőinek tapasztalata szerint az a fiatalember, aki a 8 általános iskolát is csak elégséges osztályzattal végzi el, rendszerint először építkezéseknél próbál pénzt keresni. Nem azért megy az építőiparba, hogy ott segédmunkásból szakmunkássá képezze magát, hanem mert másutt nehezebben veszik föl. Ezért mondják, hogy az építővállalatok a magyar ipar előszobái, ahonnan tovább lehet menni izgalmasabb, tisztább, melegebb, vagy hűvösebb munkahelyek felé. Országszerte küzdünk, birkózunk az úgynevezett járulékos beruházásokkal kapcsolatos gondokkal. Látszólag minden rendű és rangú illetékesnek az a legfőbb óhaja, hogy az új városrészek iskolái, óvodái, művelődési központjai stb. együtt készüljenek el a lakótömbökkel. Csakhogy ez nem megy, s valószínűleg szemléletbeli okok miatt. Király István professzor szerint nálunk jelenleg olyan a helyzet, hogy ha egy szabad területre egyszerre pályázik az AUTÖKER és egy tornatermet kereső Iskola, nem véletlen, hogy végül is az előbbi fogja megkapni. Rendben van, először lakunk kell és anyagilag jól élni, de a fogyasztói szükségletek színvonalas kielégítése mellett mégiscsak komolyan kellene már vennünk a „hogyan éljünk" problémáit is. Vigasztaló számunkra, hogy nemcsak helyi, hanem országos vezetők is megígérték: a jelenlegi ötéves terv végére házgyári elemekből valamennyi, elmaradt és soron levő oktatási intézményt felépítenek az új szegedi városrészekben. Erre csak azt mondhatjuk: legyen meg a jó szándékú emberek akarata. Népünk a szociatizmus nyújtotta lehetőségekkel élve, fokozatosan megteremti magának mindazt, amire szüksége van. Ha új lakásaink minősége egyelőre nem is üti meg a világszínvonalat, egy dolog bizonyos: kifejeződik bennük a dolgozó emberről való gondoskodás, az a nagyszerű cél, amelyet a párt tűzött elénk. A legfontosabb igények magas fokú kielégítésével már milliók laknak új lakásban, s később fokozatosan gondolhatunk e lakások bővítésére, lakályosabbá tételére is. És ebben a törekvésében kötelességünk támogatni, hasznos javaslatokkal segíteni az összességében dicsérendőt produkáló építőipart. F. NAGY ISTVÁN ' I