Délmagyarország, 1976. október (66. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-17 / 246. szám

Vasárnap, 1976. október 17. Polner Zoltán A Marosnál Ü13k a parton és a szilvafák kék holdja szül fölöttem. Ma^aira tartja a kukoricás egy ckézö ló csillag-homlokát a folyón túli csöndben. ülök a parton és a vaddohány sárga virága lángol. Lassan körégyülckczlk a fény, a kosfejű hőség, a tág határ a megcsillámló nyárból. Az akol flrcs. A pusztán a nyáj az árnyékot hőlcszl. Dombéroznak a sötét darazsak a a suttogó fűzek közül a táj emberi arca néz ki. ülök a parton. Szfvemnél a fák moccanatlanul állnak. Kérlelhetetlen, komor jegenyék dűlőket kísérgető csupa-láng akácai a tájnak. Mintha lennének minden ősükig kiszolgáltatott zsellérek, sorsukkal megkötni engesztelő hazát, jövőt. Ügy állnak Itf most körűi. Hazaértek. Testvéri üzenettel a folyón elúszik vallomásom. Ringatom én is a termő földekét némán. Öklöm eldobtam. Álmodom a vers tündöklik a számon. Katona Judit Kőmíves Kelemenné Fal mögött jajdalok, talpig könnyben ázom. Karomból kitéptek, itt élek örökké. Testem köbe száradt, csontom mészbe olvadt szemem tűs kivájta, nem láthatlak többé. Innen szólok fiam, innen kiabálok, iszonyú sűlv alatt vérrel fordul nyelvem, hófehér torkomat kőmarok szorítja, fal mögött jajdnlok, virágfiam, szentem. Hatálon át kiálts jó édesanyádnak nincsen soha nyugta, nincs nappala, éje: szeme éghez Illik, teste tiszta hóhoz, hangja széllel úszik, haja búzakéve háromszor kiálts Itt mindennapon érte. Bátyi Zoltán Alszik a kedvesem Fáradtan a fény kopott sarokhoz lapnl, s árnyékában bolygat egy álmos csodát; a kérdésre ámulat Imbolyog válaszul, s az öröm vállára vetett kabát. Alatta apró könnyet borzol a szél. s félénken karol belő egy mosoly; korhadt fákon a kéreg zenél, s a szikkadt svar megértőn dalol. Egy szemről, mit ajkába zár, s gondosan elrejt a holnap; öt njjról, ml mindig talál egy arcot, hol boldogan elámulhat. Dalba botlik mind, s zajong a csönd, kacéran rázzák meg kezem; éberen gubbaszt az est egy kövön, őrizzük álmod, kedvesem. Zalán Tibor Éjszakai eső Robognak hófehér lovak, görényük világol, át az éjszakámon. Az ember olykor oktalan riad fel, kifordul csontjából az álom és megbicsaklik térde. Kint az utcán páncélba dermedtek az árnyak. Egy ébrenléten túli tartományban balálra öltözötten várlak, mfg gondolom a verset, rímbe fogva. A tudat megrepedt, mint ócska fazék melyen egy gyermeki kéz kongat. A lámpa ég. Késed szívemet szegL Az ég vesszínű függönyei mögül leselkedik reánk a holnap. textiltöredékek A múzeum kincseiből Mindössze tíz éve annak, hogy ásató régészek tudatosan figyelik, keresik az alig pár milliméteres textiltöredékeket is. Ez idő alatt körülbelül harminc-negyven ilyen textilmaradvány jutott be a Móra Ferenc Múzeumba, mely a régészeti textíliák gyűjteményének alapját képezi. Javarészük az algyői, csengelei és pusztaszeri ásatásokból került felszínre. A hazánkban ritkaságnak számító kis gyűjtemény pár darabja maga is ritkaság. A textiltöredékek szinte kivétel nélkül fém leletek védelmében maradtak meg a föld mélyén évszázadokon keresztül. így az ópusztaszer-kápolnai erdő és Cesngele XIII—XIV. századi sírjaiban övként használt szövött szalagok apró maradványait találták. Az anyag meghatározása és a szövés vizsgálata során kiderült, hogy e fémveretekkel díszített vászon- és selyemövek egy ősi textiltechnika módszerével készültek. Ez az úgynevezett táblácskás szövés, mely a nyüst szerepét betöltő táblácskákról kapta nevét. Eredete a vaskorba nyúlik vissza. A technikát valaha Izlandtól Európa, Észak-Afrika és Ázsia szinte minden országán át, egészen Japánig alkalmazták. A szövés egyik legszebb darabját 1. sz. 800 körüli állatalakos töredédéket Steln Aurél ást ki Tibetben. A szakirodalom szerint, „bár közvetlen bizonyítékunk nincs, valószínű, hogy hazánkban is ismert volt" a táblácskás szövésmód. A hazai bizonyíték először az ópusztaszer-kápolnai erdő 1974-es ásatásából, majd az 1975ös csengelel feltárásból került elő. A temetők sírjaiból kiásott három öv két-három centiméteres szélességben, a rajzon látható, egyszerű mintázással készült. Az első mintát lenből és selyemből Fábii Irén rajza Középkori szövésminták is megszőtték. Amíg a vastag lenfonalból láncnak negyvenet vetettek fel egy centiméterben, addig a vékony selyemfonalból annak kétszeresét. A második mintát a lenövhöz hasonló sűrűségben, de selyemből szőtték. Ihleteink ugyan meg sem közelítik a világban őrzött legszebb darabokat, de dél-alföldi előkerülésük alapján diszítettebb és rajzosabb szalagokat Is remélhetünk e vidéken. A múzeum kis gyűjteményének másik érdekes darabja az algyői ásatásból való. A temető X századi sírjaiban női ing nyakszegálye maradt ránk. A nyakszegély egy többrétegű vászonpánt, mellyel az ing ráncbaszedett vásznát fogták össze a nyakkivágás körül. Erre a pántra varrták íel az aranyozott ezüstből készült kéttagú csüngőket. A női ing szabásának és varrásának ez a megoldása szinte napjainkig él a magyar népviseletben. Díszítésük azonban megváltozott, már a középkori ábrázolásokon a csüngők helyett hímzésekben gyönyörködhetünk. Az Algyőn felszínre került viselettöredékhez hasonlót, melyből honfoglaló őseink ruházatára ilyen mértékben következtethetnénk, Magyarország területéről még nem ismerünk. A régészeti textiltöredékek remélhető gyarapodásával és azok beható vizsgá'atával egyre szélesebb ismeretet kaphatunk a honfoglaláskorban és a kora középkorban hazánkban készült és hazánkba eljutott textíliák fajtáiról, minőségéről. T. KNOTIK MARTA Festők mosolya Endre Béla, az Alföld halk szavú, szerény, szinte szamaritánus hajlamú festője, egy alkalommal hosszabb Időre Párizsba utazott. Távolléte idejére hódmezővásárhelyi műteremlakását felajánlotta nehéz körülmények között élő barátjának, Tornyai Jánosnak. Hazaérkezve alig ismert rá lakására: értékes, régi családi bútorainak jórésze hiányzott Tapintatosan megkérdezte Tornyait: — Janókám, nem tudod hová lettek a bútoraim? — Eladtam őket — hangzott a nyílt válasz. — Aztán mennyiért? A közölt összeget hallva, Endre Béla tűnődve szólalt meg: — Ennyiért én ia megvettem volna... * — Ugye mester, nagy dolog a festészet!? — lelkendezett egyszer Rudnay egyik tanítványa. — Hát még a művészet, édes fiam — felelt elgondolkozva a mester. • Növendékeinek munkáit korrigálva Rudnay megállt egyikük rajza előtt: — Ehhez ne nyúljon hozzá kérem — ez így rossz, ahogy van! B. L A szövőnő monológja Azt mondják, a gyerekek kegyetlenek tudnak lenni. A mai gyerekek is. Már megszoktuk, sokban igazat is adunk nekik. A múlt évben történt. Érettségire készültem, negyvenöt éves, vékony alkatú szövőnő vagyok. Hogy miért éppen most szántam rá magam a továbbtanulásra? Vénségemre, amikor egyre nehezebben megy a gyári, s az otthoni munka? Még a gyerekek is eltávolodtak tőlem. „Most nem érek rá, nem látod, hogy tanulok?" — szoktam mondani... És ők megértették. Elintézték az egymással elintézendő dolgaikat. Azt nem mondhatnám, hogy rosszabbul tanultak, csak... úgy festett az egész lakásunk, mintha egy nagy hajótörés után a fedélzeten kl-ki a maga kedvtelése szerint sütkérezne a napon. Volt bennem valami elégikus is, engem jobbára mégis idegesített: Elszoktak a rendszeres életmódtól. Későn kelnek, épp hogy a reggelibe belekóstolnak, későn fekszenek, a mosakodásról, úgy látszik, sikerült leszokniok, most már a szemetet is én hordom le. Persze, magam vagyok az oka, leszoktam a követelésekről is. Túl fóradt vagyok. Mindennek a tanulás az oka. Nem létkérdés ugyan ez a tanulás, de ha már elkezdtem, illő lenne befejeznem. Nem vagyok jó tanuló se, dicsekedni nincs mivel. Félévkor az orrom alá fricskázták saját gyerekeim, hogy „csak közepes?" Fáradtan mosolygok. Tőlem csak ennyi tellett ... fáradt vagyok. De kinek mondjam? Minek mondjam? Majd csak vége lesz ennek az egész erőfeszítésnek, akkor nagytakarítást csinálok, meg nagymosást, a gyerekeket kézbe veszem, újra fogunk tervezni, kirándulni. Persze, akkor is fáradt leszek... Nem kellett volna belekezdeni a tanulásba! Senki nem tudja megérteni, miért kellett nekem négy hosszú évet elrabolnom a családomtól, a munkám terhére, az egészségem rovására... És mégse tudtam abbahagyni!... — Anya! Sakkozzunk! — kiált rám a nagyobbik fiú. Mind a ketten ráncigálnak vacsora után: — Megígérted! Tessék jönni! — Olyan fáradt vagyok! Fáradt vagyok! — kérleltem őket, könyörögtem nekik. — Nem értitek, öreg vagyok! Nem értették. Én se értettem, miért fakadtam így ki. A nők ötvenéves koruk körül megszokják, mindent vállalni kell. Azt is megszokják, hogy nincs értelme rosszul beidegzett dolgokat fölemlíteni. Azonban, úgy látszik, az „öntudatom" is fejlődött gimnazista éveim alatt, mert a fiaimnak fejükre olvastam részvétlenségüket, oktalan, kamaszos nemtörődömségüket. Az ilyen viták persze nem zárulnak meghitt békével. — Mikor kerestek már többet, mikor!? — Valóságos ellentámadás volt. A nagyobbik fiú kezdte, a kisebbik folytatta. Kemény szavak voltak, de ők jogosnak vélték. Arcukon ; láttam, hogy már rég foglalkoztatja őket ez a kérdés. — Mennyi a fizetésed, na, mennyi!? — követelte mindkettő. — Ezernyolcszáz ,., — Ezernyolcszáz! — röhögtek össze, és csapkodták a kezüket. — Bakó Sanyi szülei hatezret keresnek, Vida Benő szülei nyolcezret, a legtöbb srác külföldön nyaral, legalább tiznek az apja autóval furikázik, van villájuk, mi meg itt nyomorgunk! — De, kisfiaim, drágáim! — motyogtam és zokogtam, nem is tudtam mit mondani nekik. Sírógörcsöt kaptam, életemben először, két nap múlva még be volt dagadva a szemem. (Én becsületesen dolgoztam, értetek dolgoztam, én mindent megtettem. Higgyétek el, én rendes ember vagyok, engem becsülnek, én semmi rosszat nem követtem el... Ezeket gondoltam, vagy ehhez hasonlókat, de mondani soha nem mondtam nekik.) A gyerekek, persze, szégyenkezve lestek rám, sajnáltak, de nem szóltak hozzám. Azóta sok mellékállás vállalása megfordult a gondolatomban. De fáradt vagyok. Az én utolsó vállalásom az érettségi volt... Szövőnő vagyok. Fáradt. Persze, az Igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a gyerekek szeretnek otthon lenni. S a hatezret, meg nyolcezret kereső szülők gyerekei is itt vannak nálunk... Együt tanulnak a fiaimmal! Egyik délután, munkaidő után lefeküdtem otthon. Fáradt vagyok. Egyre fáradtabb. Már csak az a gondom, hogy tíz évet a nyugdíjig egészségesen kl tudjak húzni. Akkor majd több Időm Jut a gyerekekre. Mondom, lefeküdtem. Odajött a kisebbik fiam. — Beteg vagy. anya? Mondd meg bátran. Letagadod, úgyis tudom. Mit szeretnél enni? Fáradt vagy? Anya, szomorkodsz? Délben, mikor jöttem a villamoson, két asszony beszélgetett, nagyon öregek voltak. Talán már hatvanévesek is. Az egyik azt mondta a másiknak, hogy most sokkal jobban érzi magát, mint tíz évvel ezelőtt. Mert minden kornak megvan a szépsége. És az öregkor első szakasza a legszebb. Hiszed? — Hiszem, — Később majd újra jövök, jő? Intettem, hogy jó. Ez a beszélgetés a kisebbik fiammal történt, aki tizennégy éves. Az általános iskola nyolcadik osztályéba jár. Vékony, szeret nagyokat mondani, volt már neki szerelme is, de csak futó. Még hallottam, hogy becsukta a kis szoba ajtaját, ahol együtt tanultak a többi fiúval. Halk-komolyan mondta: — Csendben legyetek. Édesanyám fáradt. DÉR ENDRE I