Délmagyarország, 1976. szeptember (66. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-12 / 216. szám

Vasárnap, 1976. szeptember 12. MAG ESZEEZ/Mf Kenyérszegés után A

nap félve és egyre ritkábban kukucskált elő a gyorsan gyülekező felhők mögül. A szél virgoncan nyargalászott. Hajlongtak a nyárfák, susogott a kiserdő, és figyelmeztetőn rezgette leveleit a kukorica. A cserepes, száraz föld ujjnyi vastag repedésein sietve bújtak , el az apró futóbogarak. Egy hangyacsalád ezernyi tagja, tenyérnyi területen nyüzsgött valamiért megbolydítva. Nyuszi vágtatott bátran a legelőn át, ahol két gulyás futkározva és nagyokat kurjongatva a vadul csaholó kutyákkal terelgette a teheneket fedett karám alá, sikerrel. — Eső lesz, asszonyok! — kiáltotta a kertészet brigádvezetője, az eget kémlelve, a paprikaszedőknek. — Igyekezni kell, mert ittragad mindenki! Ha arról jön, mindig esni szokott — magyarázta felemelve bal kezét, s ujjával a felhők felé intve. — Ha nem sietünk, a rétről nem tudunk kijutni. Rétnek nevezték a mélyebb fekvésű régi tiszai öntésterületet. A gátak megvédték ezt a részt a víztől, de az agyagos hordalék egy-egy eső után napokig járhatatlan szokott lenni. Ilyenkor a traktorok elakadnak, árkokba, barázdákba csúsznak, a bicikli beragad, és az ember is, mintha jégen járna, úgy kelj vigyáznia, s még ráadásul cipelni is kell a gumicsizmára ragadt több kilónyi sarat. Tudta ezt mindenki, ezért aztán sebtében kapkodták össze a paprikaszedő asszonyok 5s holmijaikat. A vödröket a kerékpár kormányára akasztották, s nekifeszültek az erősödő szélnek, — Már dörög is! — ijedezett az egyik. — Kell az eső nagyon — nyugtatgatott mindenkit a brigádvezető. — Az aratáskor kijutott a szárazságból. Nézd, Annus, milyen cserepes a föld körülöttünk. Egy traktor lefelé pöfögött a faluból. Az öntözőbrigád szállítótraktora volt, pótkocsi nélkül. A homokos területre aznap reggel kezdték áthordani az őntözőcsőveket. A csöveket már felhordták, csak a szivattyú maradt lenn. — Vihar ide, vihar oda, a gépet még felhozzuk — határozta a traktoros. — Jöjjön valaki! — tette még hozzá. A 6zivattyúgép kezelője szállt fel az öreg MTZ szúk fülkéjébe. Gyorsan haladtak, a kitört fülkeablakon bevágott a szél. — Már érzik a vihar! — magyarázta a gépész a traktorosnak. — Megjárjuk egykettőre. Ha most nem hozzuk fel a gépet, két-három nap múlva tudunk csák lejönni érte — próbálta a traktoros a gépész aggályait elűzni. Az egyik szalmakazal tövében vetőgépbe töltötték a magot ketten. j — Nem jöttök? — kiáltották feléjük az odaérkező sietős aszszonyok. — Ezt mór elvetjük. Ha az eső a földben találja a magot, bizony mind kikel — válaszolták. A felhők most már durcás feketeségbe burkolták az eget. Távolabbi dörgés, és kisebb-nagyobb villámlás jelezte, hogy hamarosan nagy vihar lesz. — Siessünk, mert rögtön itt a vihar. — S fürgén felpattantak a gépekre, egyikük a traktorra, másikuk a vetőgépre. Sebesen indultak. A föld porzott a vetőgép után húzott boronától. A másik traktor elérte a szivattyúgépet. Próbálgatták utána akasztani a tehetetlen monstrumot. Nem sikerült. Hiába minden igyekezet. Billent a gép le-fel, kevésnek tűnt az egy ember. Kiszállt a traktoros i6. Ketten húzták-vonták. Jobbról, majd balról, aztán újbój jobbról próbálgatták a kerekeket kimozdítani. A gépész az égre nézett. — Igyekezni kéne — s rosszat sejtve erőlködött tovább. — A hidraulikával megemelem — támadt új ötlete a traktorosnak. Emelte a traktor, segített a gépész. Irányította a vonórudat, dc aztán hirtelen elsötétült előtte a világ. — Jaj, tiszta diaj lettem — kiáltotta. Kiugrott a traktoros. Nézte, törülgette társát — Nincs baj? — kérdezte ijedten. — Nincs, csak csupa olaj lettem. A traktoros visszatekintett a gépre. A hidraulikahengerből sugárban spriccelt szét az olaj. Közelebb merészkedett. Nézegette. — Biztos nekikoccant a szivattyú rúdja, és megrepedt a henger. A gépész dühösen leráncigálta olajos ingét és nadrágját. Gatyában kezdett újra munkához. — Most már csak azért is felakasztom — dünnyögte. — Még egy picit... még! — kiáltott a traktoros felé — jóó! Néhány pillanat, egypár szusz6zantás még és máris felugrottak mindketten a traktorra. Egymásra nevettek, felszabadultan, túl a bajon, s indult a traktor. Nagyot zökkent, terhe rándult és előrelendült. A vetőgép még mindig a rónát járta. Az öntözősök hosszú dudálással figyelmeztették társaikat. Az eső már nagy csöppekben rákezdett. A vetőgépes traktorvezető visszadudált, kiintett az ablakon, de nem állt meg. Az asszonyokat a falu alatt érte az eső. így a szélső házakhoz behúzódhattak. Az öntözőgépész — még mindig gatyában — nagy nevetgélve mesélte a téesziroda előcsarnokában, hogy járt. Az eső elöl odamenekült emberek és néhány szakvezető, meg az elnök jót derült az eseten. Aztán együttesen az esőt nézték. Nyílt az ajtó. A növénytermesztési brigádvezető lépett be bőrig ázva. Felé fordullak az emberek, és élcelődni kezdtek. — Nem vetted észre, hogy esik? — mondogatták nevetve. — Végeztünk a másodvetéssel — válaszolta erre széles mosolylyai a brigádvezető. — A traktor és a vetőgép lent ragadt a réten. Az emberek a közeli szalmakazalban húzódtak meg. — Ki az a két ember? — A legjobb kombájnosunk és segédje. A kenyérszegés után a traktorra kerültek. RADICS FERENC Mester és tanítványai Száz éwei ezelőtt született Kis Jankó Bori, az egyszerű „íróaszszony", a népművészet mestere. Emlékére, művészetének további ápolására a Borsod megyei Tanács 1962-ben róla elnevezett díjat alapított. Azóta az évente megrendezésre kerülő országos ' hímzőpályázaton összemérik felkészültségüket, tudásukat mind»?• ok, akik a népi hímzés művészi fogásait a legmagasabb fokon gyakorolják. Mezőkövesden szobrot állítottak Kis Jankó Borinak. Mivej érdemelte ki ez a törékeny parasztasszony, hogy a történelem, a tudományok, a kultúra legkimagaslóbb személyiségeit megillető megtiszteltetésben részesüljön? Egykori tanítványai — ma szinte valamennyien a népművészet mesterei — egyértelműleg vallják, hogy utolérhetetlen rajzolási, hímzési tudományával. Híres százrózsás rajzát (a rózsák mindegyike más-más színű, alakú, véletlenül sincs két egyforma közöttük) hazánkban és külföldi reprezentatív kiállításokon ezrek és tízezrek csodálják meg évről évre. Rózsáival kivívta az utódok maradandó megbecsülését, s nem véletlenül: a rózsa a matyó népművészet legfontosabb, legjellemzőbb eleme. Lezsák Sándor A nyugdíjas sorompóőr álmaiból Piros a málna, parazsas málnabokor. Üres a tisztás, dohog a szél, rácsosán villog a málnabokor. Hol van a sapkám? Zöldül a holdfény, alvad a málna, parazsas málnabokor. Elszállt a sapkám, fészek az ágon, nyilazza kismutató. Jaj az én sapkám, csipog az ágon, nyilazza nagymutató! Gyullad a málna, túlérett málna, csörög a málnabokor! Salvatore Quaslmodo És mindjárt este lesz Ki-ki magában áll a Föld szivén, szivébe szúrva egy-egy napsugár, cs mindjárt este lesz. Kunul Mihály András fordítása Léggömbmúzeum '•jNiff-ftiiiiiiíilii&tfHfr liiiifTiiÉiiailÉiiiiiiiii Normandiában, a Bayeux város melletti Balleroy-kastélyban avatták fel a világ első léggömbmúzeumát. Az avatóünnepségre hat európai országból gyűltek össze a lelkes ballonrepülők, akik gyakorlatban is felelevenítették a repülés hőskorát. A kastély parkjából több felszállás történt hidrogén és meleg levegős ballon segítségével. Franciaország jelentős szerepet játszott a léggömbrepülés és a léghajózás születésében. 1783. novemberében Pilatre de Rosier és Arlandc márki Montgolfier-léggömbön emelkedett a levegőbe. A ballonrepülés katonai alkalmazasanak úttörői között is ott találjuk a franciákat. 1794-ben a fleurusl csatában a franciák bevetették az első katonai ballonszázadukat, a „Corps des aerostiers milltaires"-t. Kötélen felengedett ballon kosarátftl a megfigyelő tiszt igyekezett kikémlelni az ellenség erődrendszerét, és csapatai mozgását. A ballonos bevetés érdekes módon történt. A kötelet egy század katona tartotta, akik különböző irányban masíroztak a földön, ily módon biztosították a helyzetváltozást a kosárban helyet foglaló tiszt számára. Ez tehát egy félig-kötött léggömbös megoldás volt. Érdekes az is, hogy Napóleon nem látott fantáziát az említett ballonszázadban, amelyet uralkodása idején fel is oszlatott. 1870-ben a körülzárt Párizs ballonok segítségével tartotta az összeköttetést a külvilággal. Gambetta léggömbön hagyta el a blokád alá vett francia fővárost. Az első világháborúban mind a kötött léggömbök, mind a kormányozható léghajók nagy szerepet játszottak. A második világháborúban kötött léggömböket már csak légvédelmi ballonzárként használták, elsősorban az angolok. Ez a védekezési módszer azonban nem vált be. A ballonrepülés az elmúlt évtized óta reneszánszát kezdi élni. Versenyeket tartanak a sportrepülők. Az Atlanti-óceán átrepülési kísérletei sajnos egymás után tragédiákkal végződtek, a nagy sebességű „jet-stream"-ek, légmozgások miatt. Az említett múzeumot számos francia tudományos és közlekedési szervezet támogatásával hozták létre. A jelenlegi francia repülőmúzeum több olyan relikviával rendelkezik, amelyek a francia ballonrepülés hőskorát, az 1870-es porosz—francia háborút, és az első világháborút idézik. Ezeket a relikviákat most az új ballonmúzeum rendelkezésére bocsátják. 4