Délmagyarország, 1976. szeptember (66. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-12 / 216. szám

MAGAZIN Vasárnap, 1976. szeptemtier 12. F

ickó harmadik napja nem tudott mit kezdeni magával. Reggelenként odatámaszkodott az úszómedence korlátjához és belenézett a vízbe. Legszívesebben bele is köpött volna, oda a piszkos vattadarab és az őszibarackhéj közé, de tudta — úgy sem sikerül pontosan céloznia. Aztán a „pecához" sétált, ahol a fáról kötél lógott a vízbe egy úszóőwel, bámulta a kiskölköket, ahogy eszeveszetten próbálnak krallozni a lábukkal, közben kézzel verdesik maguk körül a vizet. Az nszómester a korláttól irányította mozdulataikat, mint egy rendező, megpróbált nyugodt harmóniát vinni a kapkodó összevisszaságba, aztán 6 is legyintett, tudta az ember nem mentőövekkel tanulja meg az életfunkciókat. Csak a mamák örvendeztek: „Ügy van Pistike! Apu mit fog majd ehhez szólni, kapsz tóle lendkerekes autót. Vigyázz! Légy jó fiú Istvánka és fogadj szót az nszómester bácsinak.. .* Aztán karjukra fűzték a bevásárlószatyrokat és még a bejáratnál visszaintegettek a kölköknek, akik addigra már éppen elegendő vizet nyeltek ahhoz, hogy megunják az egészet, és mér a lendkerekes tűzoltóautó se érdekelje őket Az úszómester napszemüveget és shortnndrágot viselt Néha odaszólt Fickónak: — A rossebb egye meg. Maga még bírja? Nyavalyatörős délután ez, az agyam is izzad! Aztán rögtön a szájába vette a krómozott sipot, a füttyszó végighasította a vizet és a pöttyös gumilabda Fickó lába előtt a korlátszegélyhez gurult, mintha a zöld olajfesték vonzotta volna. — Rohadt meleg van... — folytatta a társalgást Fickó. Unta magát, farméra vágta a bőrét, a nyloning rátapadt átizzadt hátára és a cipőjébe bedagadt a lába. — Miért nem vetkőzik le? Az úszómester napszemüvegén visszacsillant a víz kékeszöldeskoszos szine. — Ebbe a pisába nem fürdők. — Lehet zuhanyozni is... Pistikém, nyugodtan vegyél tempót... Hggyják nyugodtan azt a gyereket! Ügy Pityuka, örülni fog a mama... Fickó köpött egyet. Nem a vízbe, a mozaikköre. Látta, ahogy nyála pezseg a forró kövön, aztán kibotorkált az uszodából. Fickó nyakat és ö is nézte az ecsetszálas fehérséget és gyönyörködött és tervezgettek, hogy az új festéshez új bútorok is kellenek és leültek a csomagolópapírral letakart padlóra békettes ceruzával rajzolgatni, hogy hova fogják tenni a sublódot és akkor mit csináljanak a régivel, mely anynyira a szívükhöz nőtt. Aztán megvették a gipszrózsát a csillár köré és minden maradt a régiben. A befőttes üvegek beporosodtak a kombinált szekrény tetején, a rekamiét nekilökték a tiszta falnak és a betegbarna sublód első fiókhúzója ugyanúgy kijárt, mint tíz évvel ezelőtt. Harmadik napja, hogy reggelenként lejön, megáll az úszómedence korlátjánál és beleröhög a napba. Aztán hazamegy, leveti az átizzadt ingét, a farmert magán hagyja és végigfekszik a kanapén. (Apja kedvenc helye volt a kanapé. Magára terítette az aznapi Népszabadságot, a fejére, hogy ne erje a szemét a fény és órákon át horkolt. Mellette állt a virágos huzatú szék, rajta a disznóbőr harmonikás aktatáska, ami most a szekrény mögött megsárgult fényképekkel van tele.) A mennyezeten széthúzódott a por, betömítette a repedéseket és furcsa szürkeséggel hintette tele a szobát A stílustalan bútorok magukbaszivták az egyhangúságot a zongora tetején a kézzel horgolt csipke mintákat hagyott a fekete politúron. Szűz Mária képek lógtak a falon, meg három különböző nagyságú Krisztus, keresztfán, öreg. vastag falú lakás volt, spriccelt sárga festékkel, mely máiolyan régen volt igazi sárga, hogy Fickó alig emlékezett rá. Csak apja állt előtte frissen a nagy pemzlivel, meg a papírcsákó alól kikapaszkodó ősz hajszálaival, ahogy a létrával biceg. Fent ült a legfelső fokon, amikor arrébb akart menni, felállt és úgy irányította a létra két szárát. A plafon (ő soha nem mondott menynyezetet) alaptörvénye, hogy feliérnek kell lennie. Bécsi fehérrel végigment rajta kétszer és a szoba beitta a mészszagot. A második alaptörvény, hogy a vonal egyenes legyen, mintha gép húzta volna, a többi mar gyerekjáték. Áthúzni párszor a hengert a falon — ezüst minta kell, az a szép és hagyni pár órát száradni. Tetszett az apja festékes, száradt keze, meg a fakultkék nadrág, melyet vékony spárga tartott a derékon és a kockás, gombnélküli flanelllng. Mikor készen volt, lassan, gyönyörködve mászott le a létráról, behívta Fickó anyját, aki a, konyhából Jött, mint mindig és agyonmosott kezét a kötényébe törülte í es átölelte az öreg mészcseppes Fickó harminc felé járt. Kerek, szarukeretes szemüvegét ritkán törülte meg. Barátai huszonvalahány évesek voltak, az uszoda rémei, szélesvállú,, négerbarna pacákok, akik ahogy úsztak nem nézték ki van előttük. Soma, Vendel, meg a többi törzsvendég szerette őt — Jó dumád van és angyali baba fejed. — röhögtek rajta, csapkodták szőrös combját ő meg hunyorin visszabámult, amitől mégjobban röhpgtek, a végén ő is röhögött és büszke volt magára, aztán már az sem volt, csak röhögött, és karikalábaival a zuhanyhoz kacsázott és kopasz fejebúbjára engedte a vizet. Soma ekkor rendszerint felállt és seggbe rúgta, a fecskén ott maradt a pocsolylábnyom és újra kezdhette a zuhanyozást. Nevetett és harapta a rázúduló vizet, aztán megnézte magát mint egy kutya és lefeküdt a frottírtörülközőre, amit — tudta jól — nemsokára kihúznak alóla. Vendel két hete jptt oda hozzá, karján a Lévi Straussal. — Nem veszed meg, olcsón adom .. Import áru. Neki nincs eredeti farmere, a Népszínház utcában csináltatta és a mustárszínű cérnán Soma órákat röhögött, hogy olyan mint egy golfnadrág, csak magas szárú zoknit kéne felvenni hozzá. — Fickó, haver vagy olcsón kapod... öt kiló és hordd egészséggel ... Fickó sző nélkül fizetett és Somától vett egy százasért katonaövet Mikor először hűzta magára a sasszeges, vitorlavászon nadrágot, alig tudott lépni benne. A srácok végigmérték és csettintettek a nyelvükkel. Csak Vendel szemén látott valami pajkos kacsintásfélét Soma felé, de aztán a két vezér elismerően veregette a vállát: — Látod Fickó, ezek a cuccok pótolhatatlanok, akár az anyajegy. A — Nincs is anyajegyem... — mondta Fickó, amin aztán sokáig nevettek. (A kanapén még ott vott a nyoma, mikor kiskorában bevizelt. Az apja ekkor verte meg először és utoljára. Két hétig várta, hogy megszárad folt nélkül, rá sem feküdt, aztán beletörődött az egészbe, „szart sem érnek a mosóporok" és újra ott horkolt délutánonként.) Fickó a herendi váza körül repdeső legyet nézte, aztán újra a farmerét. Ujjával dörzsölte . az anyagot, elismerően hümmögött hozzá, aztán a cippzárat próbálgatta, míg be nem csípte az ujját és el nem ment a kedve az egésztől. A spriccelt sárga falon, szétfoszlott faliszőnyegek ágaskodtak a pókhálók fölé. Minden évben festettek. Csak nem emlékszik az összes színre és mintára. Anyja mondta apjának: „Legalább fesd kl a lakást... ne csak a másokét..." És minden évben előkerült a pincéből a szürke, korhadó falétra, középen a foszladozó kötéllel, a festékes vödrök és a csomagolópapír. Amikor a képeket leakasztották, nyoma ott maradt a falon, míg le nem szappanozták az egészet. Apja cipelte mindenhová, ő volt, aki a festéket hordta a létra után, meg az ecseteket tisztította a hígítóban és fütyült az öreg helyett is, (a szobafestőnek munka közben fütyülnie kell. Ez alaptörvény. — így magyarázott) aztán ittak egy kupicával. Borostás álla volt az orégnek. Ilyenkor mindig megcsókolta. A légy otthagyta a csillárt és a herendi vázát. Kiröpült a redőny keskeny résén. Fickó elővette az újságot, középen kinyitva a fejére tette és megpróbált elaludni. Zavarta a papír nyomdaszaga. Kezével lesodorta a lapokat a négyszögmintás szőnyegre és a fal felé fordűlt. Mindig az uszodában találkoztak. Fickónak nyáron nem volt dolga. Lett volna, de áltatta magát, úgy sincs munka, nyugqdtan pihenhet, majd ősszel és tavaszszal. Somáék is eleget lógtak, délben már megjelentek az uszoda bejáratában fürdőnadrágjaikat lobogtatva a lányok felé. Vendelnek egyre hosszabb volt a haja, visszagöndörödött a vad színekben játszó ing gallérjáról a fülét nem lehetett látni és ez tetszett Fickónak — talán, mert kopaszodott. Odasomfordélt a porosbarna srácokhoz, akik vigyorogva üdvözölték: — Szevasz Fickó, jössz csajozni? Annak a Szöszinek, vagány melle van .., Ö nevetett, aztán odaültek a blkinis lányok mellé törökülésben, hülyéket mondtak nekik és megfogták a kezüket. Fickó ilyenkor csak bámult a frottirtörülközőn és Igyekezett lezser képet vágni. Tetszett neki a Szöszi. ,csak a lány éppen Vendel kezét fogta és vele senki sem törődött, ült törökülésben és a magyar kártyát teregette szét a törülközőn és bűvésztrükköt próbálva megcsinálni. Mikor eleget gyakorolta megveregette Vendel vállát: — Húzz egy lapot! Vendel ránevetett a lányra és kihúzta a makk nyolcast. — Te is! — tette oda a kártyacsomagot Fickó a lány orra elé, aki sokáig válogatott. Aztán a két lapot mindketten a pakli tetejére tették. Szöszi megkeverte és visszaadta Fickónak, aki négy sorba rakta mind a harminckettőt. Meg kellett mondaniuk melyik sorban vannak a választott kártyák. A végén már csak egy sor maradt nyolc lappal. Fickó érezte, hogy valamit rosszul csinált: — Tök hetes és piros király. Vendel szája szélén megjelent a hamiskás mosoly: — Az enyém makk nyolcas volt Szöszi elővillantotta szabálytalanul nőtt fogsorát: — Nekem piros ász! Utána Vendel kétszer megcsinálta ugyanezt a kártyatrükköt. Elmagyarázta Fickónak is. Soma pedig csókolódzott a vörös. szeplős arcú lánnyal és a többiek is csókolóztak szőkékkel és barnákkal, már az egész strand csókolódzott és Fickónak bizsergett a nyelve. Anyja ekkor sírt és kiabált: — Mindenkinek tükörfala van! Már ez sem lesz meg nekünk? Már ez sem?! — Ezüstmintás talán nem tetszik a nagyságának?! Nem elég jó! Nem elég szép? Urizálni akar?! A spriccelt, sárga falat Fickó csinálta meg. Apja soha nem láthatta, kórházban halt meg, a festés befejezése előtt egy nappal. Hőség volt akkor is, mint most, a percek órákká nyúltak, a kanapé le volt takarva újságpapírral és a padlón festékcseppek karmoltak a fába. Soma megveregette Fickó vállát: — Nem volt senkid soha, csecsemő vagy, mert akinek nincs senkije az még csak csecsemő, érted? Aztán elment zuhanyozni rés a deltái mozogtak a vízvonalak alatt. „Betétet kéne a cipőmbe rakni..." — gondolta Fickó és undorodott magától. Egy nője sem lehet, mert hervadt és kopasz és kövér és szemüveges, hulló csontú semirekellő. Vacak lakással, egyedül, és hiába lehel meleget, ez a meleg senkinek sem kell. Az anyja ls ilyen volt. Az apja is. Meghaltak egymás után, pedig úgy tudták függetlenül élnek. A cérnaszálakat nem érzik magukon az emberek. „Lehet, hogy rajtam is van egy cérna- i szál?" — kérdezte magától Fickó. Odament Vendelhez (a nyakáig ért), aki az úszómedence korlátjánál állt és megkérdezte: — Van egy százasod? — Vendel bement a kabinba és hozta a pénzt Oda nyomta a markába szó nélkül, még csak annyit sem mondott, mikorra hoz-^ za vissza. Fickó szívét bejárták' a cérnaszálak. És azóta megérkezik mesterségesen kikoptatott farmerjében az uszodába, egyedül áll és nézi a piszkos vattadarabot és az őszibarackhéjat a vízben, lekezel az úszómesterrel, várja' Somáékat, akik már egy hete nem voltak Itt, vár valakit és markában átnedvesedik a papírpénz. TAMÁS ERVIN n TEREFERE Hát megérkeztek? Megérkeztek a „vándormada• rak". , > A világjáró magyar turisták. És áradnak a történetek. Hogy Hollandiában kánikula volt. Hogy már ki se lehet bírni, olyan dró* ga minden Franciaországban. (Kemping helyett alvás a strandon.) Hogy NSZK-ban vendégmunkásként nézik le a turistát. Hogy éppen Bécsben voltunk, mjkor leszakadt a hid. Hogy Münchenből csak a Kaufhofot látták. És Salzburg arról nevezetes, hogy ronggyá ázott a sátor. Ezzel szemben Spanyolország felett mindig kék az ég. Ausztriában minden ablakban futó muskátli és begónia díszlik. És kevés volt a pénz. Kevés volt a téliszalámi is. Két márka a kenyér. Egy márka a te). Enni csak kell. Lefogyva, megsápadva megérkeztek. Az első ebéd. (Győrben, Sopronban, Szegeden.) A balesetek, amik szerencsére mással történtek. Az ellopott táskák, pénz, kocsi. Hát itthon vagyunk! De jó is újra itthon. De jó lesz megint utazni is.':: ' Sz. M. A kanapé bordó volt és görbe vonalak szelték a huzatot mintadarabokra. Ide soha nem ültettek vendégeket. Ha sokan jöttek behozták a konyhából a hokkedlit, vagy kölcsönkérték a szomszédtól a zöld, műbőr székeket. A kanapé volt az egyetlen a lakásban, ami „darabnak" számított és, amit valami körülövezett, valami furcsa szertartás, amit Fickó szülei örömmel celebráltak. Azóta sokan ültek rajta. Idegenek, vadidegenek. Vízszerelők, gázosok és adóvégrehajtók. Kisiparosok és temetkezési vállalkozók. És a kanapé különössége a r

últé, a „darab" elhervadt, mint cserepes virágok. Az utolsó festésnél Fickó már mester volt Apja keze reszketett és az ecsetből hullottak a szálak. Anyja megállt a kirámolt szoba közepén, .keresztbe fonta karját (az ősz paradicsomkonty remegett a fején) és mondta, hogy illenék már valami újat kitalálni, legyen egyszípű, spriccelt falunk, így mondta falunk, mert az egy volt, amire büszke lehetett az egész család. Az öreg ordítani kezdett: — Olyan lesz, mint eddig volt! Vonallal, hengerelve ... Bécsi fehérrel a plafon és ezüsttel a minták! A mostani hókusz-pókuszok nekünk nem kellenek az anyja kurva mindenit! Nekünk tiszta fal kell, egyszerű és érthető és sima, mint a nyugodt víz! az az igazi festőmunka! A zseni: egyedi eset Súlyos csalódások érhetik azokat a rendkívül intelligens szülőket, akik gyermekeiktől szinte természetszerűleg szellemi csúcsteljesítményeket várnak. Erre a megállapításra jutott dr. Lewis Termán kaliforniai pszichológus 34 évig tartó kísérletsorozat után. A pszichológus megállapítása: okos embereket nem lehet egyszerűen kitenyészteni, a tudós koponyák sokkal inkább a véletleneknek köszönhetik (rendkívüli képességeiket. Az évtizedekig tartó vizsgálatból ugyan az is kitűnt, hogy a rendkívül intelligens szülőknél okvetlenül nagyobb a valószínűség, hogy az átlagosnál tehetségesebb gyermekeik születnek, de Termán szerint a természet hajlik arra, hogy minden túltenyésztettséget visszahúzzon az átlagszínt felé. S a legmagasabb szintű nevelés és oktatás sem pótolhatja a „minőségi hiányosságokat". Kísérletsorozata kezdetén dr. Termán kikeresett 1300 iskolás gyermeket, akiknek az intelligencia-átlaga 150 pontot tett ki (a normális szint értékét 100-nak véve). Ki akarta deríteni, hogy a kísérleti személyek kiemelkedő intelligenciája különleges hasznukra lesz-e jövőbeni életükben, s hogy e szuperintelligens emberek gyermekei részben vagy egészében öröklik-e az apa vagy az anya tehetségét. Bebizonyított tény, hogy nagy zenei zsenik adottságai sohasem öröklődnek teljes mértékben. Ez persze az esetek többségében — például Johann Sebastian Bachnál — arra vezethető vissza, hogy a házastárs távolról sem felelt meg a zenei zseni képességéinek — de például Róbert Schumann esete azt bizonyítja, hogy a rendkívül tehetséges feleségétől is csak „jelentéktelen" gyermekei születtek, vagyis hogy a zseni egyedi eset. Dr. Termán vizsgálatai megmutatták, hogy ugyanez a helyzet az intelligenciával is. Az általa kiválasztott, ma már 35 éves, átlagon felüli kísérleti személyek a középiskola elvégzése után, kevés kivétellel egyetemre jártak, és vizsgáikat az átlagnál lényegesen jobb eredményekkel tették le. Sokkal aktívabban vettek részt a továbbiakban a mindennapi életben és karriert csináltak. A vizsgálatok érdekes mellékeredménye: a megfigyelt emberek körében a válási arány messze lemarad az átlagostól. Dr. Termán számára a kísérletek akkor léptek legérdekesebb szakaszukba, amikor az okos gyermekek felnőttek, és nekik is gyermekeik születtek. Dr. Termán különösen akkor érdeklődött a gyermekek iránt, ha azok egyformán vagy megközelítően intelligens partnerek kapcsolatából születtek. Az eredmény: az átlagosan elért intelligencia-hányados mindössze 127 volt, pedig a szülők a nevelésben mindent elkövettek gyermekeik érdekében, és a legjotíb iskolákba küldték őket. Jelenlegi tudásunk szerint, az emberi intelligencia legalább 70 génben oszlik meg. Szerencsének kell minősíteni a gének „megfelelő" kombinációját, amelynek következtében szuperintelligensegyén születik, s meglehetősen valószínűtlen, hogy különleges adottságok közvetlenül átvihetők az egyik nemzedékről a másikra. R. T.