Délmagyarország, 1976. szeptember (66. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-26 / 228. szám

Vasárnap, 1976. szeptember 26. 77 MAG SHEZTM Nemes György Tanulóvezető Nyilvánvaló, hogy nem egészen ugyanaz, ha valaki matematikát, biológiát, magyar irodalmat tanít, vagy mondjuk autóvezetést. De valami hasonlóság azért mégis van tanáraink és azok között, akik a mai fiatalok számára szinte nélkülözhetetlen autóvezetés fogásait adják át. Csupán egyetlen jellemző különbségre szeretnék utalni: ha elfelejtünk mondjuk egy Csokonai-verset, melyet ifjúkorunkban tanultunk volt, vagy kiesik tudatunkból a kétismeretlenes egyenlet megoldásának módja — ettől még valahogy eligazodunk az életben. De ha valaki nem tanulja meg jól az autóvezetés fogásait meg a közlekedésrendészet szabályait, s mégis részt vesz a forgalomban — állandó életveszélyt teremt, s e veszély őt éppúgy fenyegeti, mint az utcán meg az országúton közlekedőket Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy nemrégiben olvastam egy hírt: egy tanulóvezető, oldalán az oktatóval, elgázolt egy gyalogost. A bíróság az oktatót büntette meg. A tanárok, az ismeretek továbbadói mindenképpen megbecsülést érdemelnek. Akár történelmet tanítanak, akár autóvezetést. De azért nem szükséges glóriát fényesíteni válogatás nélkül minden oktató feje fölé. Nekem is, mint mindenkinek, voltak jó tanáraim, és voltak roszszak is. Az előbbiekre szívesen és hálásan emlékezem vissza, az utóbbiakat igyekeztem — én nem is eredménytelenül — elfelejteni. Így vagyok egykori autós oktatómmal is. Több mint tíz éve, hogy a Dankó Pista utca környékén meg a Hősök terén kezdtem vezetgetni oktatóm türelmetlen és figyelmetlen segédletével a rozoga Moszkvics tankocsit Meg kell vallanom: derék oktatóm a legalapvetőbb vezetési fogásokra nem tanított meg. Ez a fölismerés akkor hasított belém, amikor — mór túl a vizsgán — egyedül bemerészkedtem a forgalomba, s a Margit-hidon — úgynevezett csúcsidőben — dugóba keveredtem. Az ember ilyenkor másodpercekig, sőt néha percekig egy helyben álldogál, aztán elindítja a kocsit és egy-két métert gurul, majd megint megtorpan, kis idő múlva újra egyesbe teszi a sebességváltót, megyen-megyeget egy kicsit, megáll, majd minden kezdődik elölről. Amit az iskolában nem tanulunk meg, azt — mikor szükség van rá — kénytelenek vagyunk az életben a magunk erejéből és a magunk kárán elsajátítani. Így tettem én is, de az emiitett hír olvastán mégis elgondolkoztam azon: egyértelműen elitéljem-e egykori oktatómat? S egyáltalán: megokolt-e kigyót-békát kiáltani a rossz oktatókra, a nemtörődöm, a szétszórt figyelmű, a gondterhelt, a fáradt tanítókra, tanárokra? Most hirtelen eszembe jut, hogy az a harmincöt év körüli férfi, aki engem annak idején beavatni kívánt az autóvezetés tudományába, egyszer bevallotta: egy idő után csaknem mindnyájan gyomorpanaszokkal fordulnak az orvoshoz. Sokan közülük néhány év oktatói munkája nyomán gyomorfekélyt szereznek, másoknak a vérnyomásuk ugrik föl, s egyéb betegségek mutathatók ki náluk. Bizonyára sokan megfigyelték, hogy egyike a legkellemetlenebb és legidegesítőbb érzéseknek, ha az ember jelen van egy műveletnél, de nem avatkozhat be, mikor be kellene avatkozni. Témánknál maradva: ha például az ember ül az autóvezető mellett, s látja, hogy valamit intézkedni kellene, de a vezető nem intézkedik — bizonyos, hogy fölszalad bennünk a pumpa, más szóval a vérnyomás, s remegni kezd a gyomrunk. Az autós oktató állandóan ilyen helyzetben van. A kocsi döcög vagy szalad, netán száguld izmaiban — azaz motorjában, meghajtott futóművében — sok-sok lóerővel, életveszélyes masina, mely törhet-zúzhat, gyilkolhat, s az egész szerkezet olyan valaki kezében van, aki nem egészen ura a helyzetnek. Megfigyelhetjük azt is. hogy ha a kormánykereket kezelő mellett a vezetésben különösen gyakorlott utas ül. az illető állandóan az utat kémleli, nem vesz részt a beszélgetésben, jobban összpontosít a vezetésre mint maga a vezető, talán éppen attól a tehetetlenségi érzéstől indíttatva, hogy a másik vezet, de az ő életéről is szó van, s nincs teljesen meggyőződve, hogy jó kezekben van az élete. így hát végül is — ha igazságosak vagyunk — megállapíthatjuk, hogy az autóoktató, ha ncha utálatos és ideges is, nincs éppen irigylésre méltó helyzetben. Sok tízezer, sőt százezer társammal együtt részt vettem az új KRESZ-t fejünkbe sulykoló tanfolyamon. Mikor az úgynevezett önkéntes vizsgára sor került, tesztlapokon — mintha totószelvényt töltenénk ki — kellett kiválaszani a helyes feleletet a lehetőségek között. Kiderült, hogy a részt vevők, jobbára felnőtt, meglett férfiak és nők, akik évek, sőt évtizedek óta vezetnek, még a régi KRESZ legalapvetőbb paragrafusai között is csak csetlenek-botlanak, az újról nem is beszélve. Száz résztvevő között csaknem negyven nem teljesítette a helyes válaszokra nagyon liberálisan megszabott normát. Mivel az űj KRESZ-ből tudvalevően nem kötelező a vizsga, továbbra is mindenki vezethet, akinek jogosítványa van. Pedig most sok autóvezetőről kiderült, hogy mikor a jogosítványra pályázott, tehát évekkel ezelőtt se tanulta meg a közlekedésrendészeti szabályokat, vagy ha annak idején megtanulta, szépen elfelejtette. S előfordulhat, hogy sok-sok éven át vezet-vezetget, és csak a véletlen vagy a sze• rencse jóvoltából nem okoz balesetet, mert mások vigyáznak rá is. Alaposan elgondolkoztatott ez a téma. Véleményem szerint az ember nem maradhat éveken át mazsola; nem számíthat arra, hogy vezetés közben mindig ül az oldalán egy oktató — nevezzük szakembernek —, aki, ha baj van, beletapos a fékbe vagy elrántja a kormányt. Véleményem szerint a vezetés mindenféle kategóriájú járműben alapos ismereteket, hozzáértést, gyakorlatot, rutint, jó reflexeket, mások iránti figyelmet igényel. Nem minden kockázat nélkül való, ha valaki összeköttetés, rokonság, ügyeskedés, kacérkodás révén szerzi meg a jogosítványt, vagyis a jogot arra, hogy részt vegyen a közlekedésben. A jogosítvány birtokában ugyanis ügyességétől vagy ügyetlenségétől, hozzáértésétói vagy hozzá nem értésétől függően módja van befolyásolni a közlekedést, a városi és országúti forgalmat, sajnos, mások egészségét, életét is. Míg beletanul valaki a vezetésbe, helyes a türelmi idő; ki lehet és ki is kell biggyeszteni a kocsira a gyakorlatlanságot jelentő és kíméletet igénylő T betűt. De örökké nem lehet a tapasztalatlanságra, a gyakorlatlanságra, a hozzá nem értésre hivatkozni. Egy idő után csak az maradjon a volán mellett, aki érti a vezetést. Amíg mellette ül a szegény gyomorfekélyes oktató, addig még csak lehet vétkest találni, ha bajt okoz. De mi legyen az ilyen mazsolával. ha egyedül, saját felelősségére veti be magát a forgalomba, s kiderül, hogy hosszúi távon is alkalmatlan a vezetésre? Maradandó fényképarcok Nemrégiben láthatták az érdeklődők a Sajtóház Müvészklubjában Molnár Edit Balázs Béla-díjas fotóművész íróportrék című kiállítását. Ezekről a fényképarcokról írta Juhász Ferenc; „Halandó arcunk csönd-mélyének, mosoly-mélyének, töprengés-mélyének, halál-mélycnek titkát keresi Molnár Edit figyelmes és okos szemével, figyelmes és okos képeiben: azt. amik vagyunk, azt amik voltunk talán, lehettünk volna amik! Lehetőségeinket, győzelmünket, bukásunkat. veszteségünket, gyávaságunkat, gyászunkat, vagy halálunkat és hitünk hitelét keresi Molnár Edit, hogy megőrizzen a lepkeszárny arany-mohájánál könnyebben elfoszló ember-lényünkből valamit." .Inhász Ferenc gyönyörű sorai után következzennek Molnár Edit vallomásának szavai, melyek „a megőrzés müvészetc"-nek alkotói műhelyébe vezetnek el bennünket. „Szombaton délben nyilik Vértes Marcell kiállítása, itt a meghívó" — ezekkel a szavakkal küldött ki egykori rovatvezetőm a Műcsarnokba. Mindennapi feladat, „szokvány riport" — gondoltam. Május volt, jó világítás, így vittem magammal a Rolleiflexemet. Most, hogy utólag megnézem ezt az 1960-ban készített „szokvány riportot", nem is oldottam meg jól. Kivéve egy képet, Hatvany Lajos portréját. Vártam a megnyitó perceit, és egyszer csak láttam, hogy bejön a teremtíe egy arisztokratikus, magas, sápadt, öreg úr. Ma sem tudom megmondani honnan, de előkerült egy karosszék, beleültették. Néztem kissé sárgás arcbőrét, távolba néző nagy fekete ssemeit és a mögötte álló hölgykoszorút. Valaki azt kérdezte: „Csinált már képet?" — Még nem. „Miért? Pedig látom, hogy figyeli. Örökítse csak meg Hatvany Lajost!" Hatvany Lajos ... — így kezdődött. Néhány nap múlva nagy. ldkesen újságoltam barátaimnak: Képzeljétek, kivel találkoztam! A baráti társaság akkor fiatal tagja, Kondor Béla mondta: „Énp itt az ideje, hogy elkezdjél tudatosan gyűjtögetni." Legelőször Füst Milánt kerestem meg. Ott ült egy gyönyörű karosszékben, mint egy fejedelem, fenségesen és megközelíthetetlenül. De nehéz lesz! — gondoltam. Aztán ő kezdett el érdeklődni felőlem, jöttöm céljáról. Elmeséltem neki véletlenszerű találkozásomat Hatvanyval, és az ebből eredő gondolatot, hogy megörökítsem és megismerjem őket, a század első felének nagyjait. Faggatni kezdtem a kortársakról, barátairól, akik nekem érettségi tételek voltak. Felengedett, s talán az volt a szerencsém, hogy fiatal voltam, nagyon lelkes, és akkor, a 60-as évek elején ők örömmel fogadták a fiatalokat. így Dutka Akos is, aki Máriaremetén élt kis meseházikójában, mint egy vidáni, öreg remete. A mindig yidám, jatékoöfiágra kapható Tersánszky, elmaradhatatlan giiárjával, svájcisapkájával fejebúbján, a borospohár mellett... Aztán az előszörre szigorú, zárt Kassák, ki megbarátkozva órákat mesélt izgalmas életéről; a sziklaszilárdságű, bölcs Veres Péter... A nagyapaian szívélyes Szabó Pál, akihez fényképezőgéppel érkeztem Ugrára, hogy azután befogadjon tágabb, nagy családjába... A 70 évesen is gavallér Tamási Áron, a betegségében magányos Kodolányi... Hadd szóljak még néhányukról. Először Illyés Gyuláról, akit köszönteni mentem le 1962-ben, 60. születésnapján Tihanyba. Arra számítottam, hogy rövid időt töltök ott. de kedvesen marasztaltak, egyszer csak azt éreztem, hogy mintha már jártam volna náluk, abban a házban. Először is mandulát mentünk szüretelni, mert Illyés szerint az a legfontosabb, és közben nem lehetett fényképezni, mert, ahogy ő mondta huncutkás mosollyal, elvonja a figyelmét a komoly munkáról. Emlékeimben, fotóimon írók a Balaton partján: Déry Tibor a Tamás-hegyen, amint virágait locsolja, Németh László Sajkódon, unokái között, Lengyel József Monoszlón, mint szivélyes házigazda és így tovább ... Csak most érzem, menynyi emlékem van, s hogy milyen sokat köszönhetek nekik. Először is azt. hogy nagyon sokat tanultam és tanulok tőlük, s úgy érzem, gazdagabb leszek minden egyes órával, amit velük töltöttem es velük együtt toltok ma is. HATVANY LAJOS FÜST MILÁN KASSAK LAJOS _