Délmagyarország, 1976. szeptember (66. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-19 / 222. szám

27 Vasárnap, 1976. szeptember 19„Azzal, ecsém, hová mész!" Kipipálás helyett Emlékek és arcok a kollégiumból Az első jelszó, amit fölpingáltunk a nagy téglaalakú tanulóterembe, Illyés Gyula verséből szökkent a falra: „Azt, hogy a nép fia vagy. Igazolnod sej ma nem azzal kellene, honnan jössz, Azzal, ecsém, hova mész!-'. Mert hogy honnan jöttünk, az egyszerű statisztika volt: csongrádi és tömörkényi tanyákról, békésszentandrási kubikosviskókból, felgyői cselédházakból, lelencből, öcsödi és homoknégyi nádtetők alól. Hogy hová megyünk? A forradalomba!... Világot forgatni. Tegnap még libát vagy tehénkét terelgetett az alapítók nagyobb része — aztán egyszerre belerobbant egy kisváros életébe. Harsány indulókkal ment a csapat iskolába végig a hosszú főutcán, minthogy a kollégiumot a bútorgyárral szemben, az egykori egyházi internátus főépületében szervezték, a gimnázium meg odébb esett, a Belvárosba. Ez a kis hangos és kopott csapat úgy robbant be a köztudatba, mint az üstökös. Hangos, lármás, sietős fiúgyerekek; viselt vaságyak; „hadi módszerekkel becsinált ablakok; összekoldult takarók; rozoga bútorok — de így együtt is csodálatos paradicsom. Ennyi volt ott tulajdonképpen: 25—30 gyerek meg a teljes szegénység, amikor kitették a táblát a vaskapura: Csongrádi Ady Endre Népi Kollégium. Dózsa György unokája... Nekem mindig Balla Jancsi jut először eszembe. Alacsony, tömör, lobogó békésszentandrási gyerek volt, de egy „fejjel" mindnyájunknál okosabb. Máig sem tudtam megfejteni, honnan vette akkori tudatosságát. Gyerekember — és kész szónok! Már mindent tudott a társadalmi formák fejlődéséről, Lenint idézett fejből, és tucatszám tudta, mondta — mit? előadta! — a forradalmi verseket. „Dózsa György unokája vagyok én!... " — és izzott a szájában a szó, és mikor másodszor, harmadszor szavalta, már kész volt a szavalókóruS: „Hé, nagyurak, jó lesz tán szóbaállni kaszás népemmel!" öt választottuk az önkormányzat élére, őt bíztuk meg ügyeink képviseletével, ő állt a falujáró színpadi szereplések élén, ő vitt el bennünket az ifjúsági szervezetbe, meg a kommunista pártba. Mert minden ellenkező bírálattal szemben: a csongrádi kollégium nem volt sohasem narodnyik indíttatású. Kezdettől fogva a kommunista párt segítségét, barátságát. élvezte, s ennek a pártnak a falujáró, agitációs, mozgalmi csapata volt. Mi sem bizonyít jobban, mint hogy a tizennyolc évet elérve, sorra kaptuk a tagjelölt igazolványt, majd a tagsági könyvet. Ugyeletet adtunk a pártbizottsági telefon mellett, eljártunk a piroskavárosi pártszervezetbe, pártrendezvényeken adtunk műsort, politikai oktatást szerveztünk. az iskolában, tervkölcsönjegyzésre agitáltunk, ismeretterjesztő előadásokat tartottunk, visszajártunk a faluba ifjúsági gyűlésekre és iskolákba — ahogyan a kommunista párt tanácsolta ... Balla Jancsi tényleg Dózsa György unokája volt. Most főmérnök valahol. Igazgató — tárogatóval Párkányi István lett a legmaradandóbb emlékű igazgatónk. Pedagógus volt, igazi vérbeli pedagógus. Szívével és értelmével hajolt hozzánk. Tisztelte az önkormányzatot, szeretett bennünket együtt és külön-külön, s ott élet velünk. Nem volt munkaideje — hajnali ébresztőnél is láttuk, a délutáni röplabdameccsen is, takarodónál is. Ügy feküdt, olyan ágyon, nstat mi, és csongrádi népi ugyanazt a kosztot ette. Hanem a muzsikát egészen belopta közénk. Hozta a tárogatót, és ríkatta, mi meg körülültük és kezdtük dúdorászni a dallamot. Zongorát is szerzett később, meg zongoratanárt, cimbalmot, és hozzá egy zenészt, aki a jófülűeket odavette az oldalara. És elszaporodtak a furulyák. Valóságos furulyazenekar csipogott esténként a platánfa alatt. Vérten Sándor, egy magas, szőke, kedves öcsödi fiú vitte legtöbbre ebben a műfajban. Amit Párkányi István elkezdett — nemsokára őrá maradt: énekórák... Gyönyörű népdalok és robbanó indulók. Hogy rítt, hogy táncolt, hogy nevetett az a furulya: „Szalárd alatt, Szalárd alatt..." Vacsora az eperfán Mai mértékkel nevetséges: két fajta reggeli mindössze Az egyik darált sárgaborsóból készült leves, a másik valamiféle halikrakonzerv. Olykor jutott csak tejkonzerv, De hogy ezt valaha valaki kifogásolta volna közülünk, olyanra nem emlékszem. Pedig tudtuk a szalonna ízét. Buka Sándor, a szikár öreg gondnok kicentizte a levest, a kenyeret, s rettenetes dolgokat tudott összeszakácsoltatni. Nem szidtuk, nem kárhoztattuk. Az igények sem voltak nagyobbak. Persze, a fiatal gyomor követelte a jussát. Dolgozatírás környékén került uzsonna, mert bizonyos szolgáltatásokért hozták a kintlakók ... De legbiztosabb a tanév vége volt: az országút kövér eperfáin a dús termés. Mikor az eper megérett, megszűnt a szűkölködés! Csapatosan mentünk ki a félegyházi útra és jókedvvel „legeltünk". Summásgyerek díszmagyarban És hogy ki tudtunk öltözködni! Az otthonról hozott göncök — nagyobb testvérek ránktestált, kinőtt darabjai — mellett a segélycsomagokból adódott a ruhatárunk. Az UNNRA-küldeményekből megszavaztunk egy cilindert, egy hegyesorrú cipőt, egy szmokingot, egy frakkot, egy zsakettet, egy vadászruhát... — kinek mi „kellett" leginkább. Mert azokban a csomagokban ilyesmi volt. Urak ruhatárából kidobált alkalmi' öltözetek leginkább. Aztán anyánk mesterkedett belőlük valamit. Különösen diákbálakra készültünk nagy izgalommal. Ha kellett, magunk is alakítottunk. Egy summás gyereke díszmagyarban feszített a polgári lányiskola bálján — s alighanem megnyerte volna a versenyt, ha díjazzák a megjelenést. Micsoda kölcsönzés ment ilyenkor! Egyiknek a nadrágja, másiknak az inge, harmadiknak a cipője volt szalonképes. Tánc közben rám is rám kérdezett az egyik kislány: „Ugye, ez a Csányi Sanyi kabátja?" De nem csináltunk az ilyesmiből lelkiismeretfurdalást: még csak meg sem sértődtünk. „Igen, a Csányi Sanyié". Mert ott minden mindenkié volt „Ellenkezik az elveinkkel. És elveink voltak! Kemény, határozott, forradalmi elveink! Igazán nem dicsekvésből mondom el ennek egy példáját — csak mert előjött. Akkor a hittan még kötelező tantárgy volt. Csiffáry tisztelendő úr fölszólított felelni, s én megtagadtam a felelést. — Miért nem felelsz? — kérdezte. — Mert a hittan minden tétele ellenkezik az elveimmel! — Akkor halljuk Petőt, Pető Sándort! Pető Sanyival falubeliek voltunk. Az egyházi internátusbó! „disszidált" hozzánk a kollégiumba. Vajon most mi lesz? És Pető Sanyi felállt, s azt mondta: — Én sem felelek, tisztelendő úr! Az én elveimmel is ellenkezik a hittan! Mondanom sem kell talán: fél évkor megbuktunk. Óriási szégyen volt ez, mert a kitűnőnél meg a jelesnél egyéb átlagosztályzat elő sem fordult a kollégiumban. Kaptunk is érte néhány kemény fejmosást — hanem egy kicsit oyan hősöknek kijáró tiszteletet is. Hát még mikor megszűnt a kötelező hitoktatás! Az idö igazolt bennünket. Honnan vettük a bátorságot? Ma sem tudom. Bizonyosan a közösség ereje költözött belénk. Kicsik — nagy dolgokban Az ifjúság aranysugárai... — biztosan sok minden szebben ragyog az emlékezetben. Kicsik voltunk, és minden nagy dologban részesek. Nem mult el nélkülünk tüntetés, gyűlés, politikai akció, falujárás. Műsorokat vittünk községekbe, táncoltunk lovaskocsi platóján ,és piactér kövén; tizenötévesen előadásokat tartottunk a tanyai iskolákban a naprendszer keletkezéséről és a társadalmi formák fejlődéséről; magukkal vittük az egész iskolát agitációs napra; tervkölcsönjegyzésre kapacitáltunk és teherautón jártuk a vidéket, hogy énekszóval szórakoztassuk a szavazókat ... Egyszer aztán szétszórtak bennünket. A „vezéreket" elvezényelték Vásárhelyre, Félegyházára, Szentesre és viszont. Hogy mégsem voltunk igazán felnőttek, onnan is tudható: sírtunk... Én Csikász Tóníval Vásárhelyre kaptam „útlevelet", az Oldalkosár utcai kollégiumba. Kicsit bélyegesek voltunk, afféle fekete bárányok, „avantgardisták". De nem történt baj velünk. A „szérum" már bennünk dolgozott, s először a pártba mentünk, a belvárosi pártszervezetbe. Szőke Sanyi bácsi fogadott bennünket, az elnök — s adott munkát, megbízatást. Januárban pedig — 1930et írtunk akkor — megkaptuk életünk első párttagsági könyvét. Mostanában, hogy több helyen olvasom: harmincéves a népi kollégiumok mozgalma — belőlem is fölszakadtak ezek a sóhajtások Nem a tünékeny ifjúság utáni kapadozás az oka. Hanem jó tudni, hogy az a regiment máig is mind egy szálig tudja és gyakorolja a régi leckét: „Azt, hogy a nép fia vagy. Igazolnod, sej, ma nem azzal kellene, honnan jössz. Azza!. ecsém. hova mész!" SZ. SIMON ISTVÁN „Vedd csak elő a tavalyi tervet! Nézzük, mit menthetünk át belőle! Ez az! Csinálunk egy vetélkedőt, irodalomból. Szervezünk egy előadássorozatot; majd meglátjuk, milyen témára kapunk könnyebben TIT-előadót. A zenés szombatok maradnak, persze. Kell valami a szocialista brigádtagok klubjában is. Szervezünk majd nekik találkozókat. Hívunk egy írót meg egy színészt. Beszélgessenek. Szeretik az ilyesmit." Egy művelődési ház igazgatója „oktatta" így fiatal munkatársát, amikor az intézmény őszi és téli munkatervét állították össze. Ugyanez az igazgató, alig öt hónappal később eképp panaszkodott. Ennél többet csinálni itt nem lehet. A lelkemet kitehetem, akkor sincsenek tíznél többen egy előadáson. Láthatta, kik jöttek el vetélkedni. Az iskolások. Meg az a két tinédzser. Aki a harmincat elhagyta, az ebből a faluból szinte szégyelli átlépni a művelődési ház küszöbét. A brigádklubba is csak a fiatalok járnak. Más eset. A vezetőség ülésén felállt a klub titkáról, és ezt mondta: — Gyerekek! összeállítottam a következő félévi tervet. Ügy gondoltam, hogy rendezünk egy politikai vetélkedőt, elmegyünk meglátogatni valamelyik múzeumot, meghívjuk egy vitaestre az igazgatót, kirándulunk Aggtelekre... és így sorolta tovább. Az igazgatóval rendezett vita jól sikerült. A múzeumi látogatást lefújták, mert a megbeszélt időpontban mindössze hárman gyűltek össze. A vetélkedő fél sikerrel járt, mert ennek a klubnak a tagjai még túlságosan nehéznek találták a kapott kérdéseket, azok nem voltak párhuzaban eddigi ismereteikkel, így inkább szégyenkeztek, mintsem tanultak és szórakoztak. Ezt a vetélkedőt még végigcsinálták, de kérdés, hogy hányan neveznek be közülük egy következőre. A tervben foglaltak nem mindig találkoztak a falu lakóinak, illetve a klub tagjainak az érdeklődésével. kívánságával, műveltségi, tájékozoltsági szintjével. Ami jó volt tavaly, nem biztos, hogy jó az idén. Ami jó a klubvezetőnek, nem biztos, hogy jó a klub tagjainak. Persze ne essünk át „a ló másik oldalára!" Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy egy művelődési intézménynek kritikátlanul ki kell „szolgálnia" közönsége igényét. Másról van szó. Az idézett igazgató, illetve klubvezető ahelyett, hogy egy tartalmában .színvonalában az adott közösségnek és a körülményeknek megfelelő terv készítésére törekedett volna bizonyos — gyakran erőltetett, mondvacsinált — formai követelményeknek igyekezett eleget tenni. Köznapi nyelven ezt úgy szoktuk mondani, hogy kipipálta a témákat. Jobban kellett volna ismernie a falu lakóit. Nem ártott volna tájékoztatni, milyen témák, formák, rendezvények érdeklik az embereket; mi iránt van hajlandóság az idősebbekben, amire esetleg be lehet „csábítani" őket az intézménybe. MaH ennek alapján kellett volna elkészíteni a tervet, nem másolva a korábbit. (Amelyik esetleg ugyancsak . rossz volt, éppen most elmondottak figyelmen kivül hagyása miatt.) A népművelőnek az is a feladata, hogy a hatásosabb formák, értékesebb ismeretek, fajsúlyosabb témák felé irányitsa a közönséget. Ehhez azonban gyakran finom, szinte láthatatlan eszközöket kell találnia. Másképp esetleg elriasztja őket. Mindezt már a művelődési terv készítése előtt végig kell gondolni. Mindig a tartalmon a hangsúly, s nem valamiféle kipipálható összeállításra kell törekedni. A tartalom pedig azoktól kell, hogy függjön, akiknek az érdekében a terv készül. Természetesen a közművelődés kétirányú folyamat. Nem elég hozzá csak a népművelők erőfeszítése. A közönség érdeklődésére. segítségére, aktív részvételére éppúgy szükség van. M. L Pátzay Pál 80 éves Nyolcvanadik születésnapján — szeptember 17-én — a barátok és ismerősök mellett nagy gyűjteményes kiállítással köszöntötte Pátzay Pál kétszeres Kossuth-díjas kiváló művészt a Magyar Nemzeti Galéria. A 20. századi magyar szobrászat kiemelkedő alakjának nevét, személyiségét, véleményeit azok is ismerik, akik sohasem látták, sohasem találkoztak vele. Számontartják írók, zenészek, a szellemi élet más szereplői. Ha róla beszélnek, nemcsak szobrait emlegetik, véleményét, megnyilatkozásait éppúgy fontosnak tartják, mint művészi alkotásait. Pátzay nem rak bilincseket érzelmeire, önkifejlésének, az érzelmek ellentétéből való szabadulásának legfontosabb eszköze a művészet, a szobrászi megnyilatkozás. Művészetében a tapasztalás szenvedése a szépség boldogságába csap át. Ez jellemzi több mint hat évtizede teljesedő életművét.