Délmagyarország, 1976. augusztus (66. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-15 / 193. szám

Vasárnap, 1976. augusztus 13; II Együttműködés — szakértőkkel Gyakran járok az egyre szépülő Üjszegeden, utam legtöbbször a Magyar Tudományos Akadémia Szegcdi Biológiai Központja előtt vezet eL A nyári hónapok „uborkaszezon" jellegét meghazudtolóan az elmúlt időszakban számos, aktív tevékenységre, utaló jelet láttam: sok külföldi rendszámú személygépkocsi parkolt az épület körül; városnéző autóbuszok bozták-vttték a vendégeket és cseh, lengyel, német és angol nyelven folytatott beszélgetések foszlányait egyaránt fülembe bozta a friss szél. Megkerestem dr. Lázár Gabriella kandidátust, a kutatóintézet tudományos titkárát, és megkértem, tájékoztasson az idei nyáron folyo tevékenységről. — Azzal kell kezdjem, hogy o külsőségekből is megítélhető aktív tevékenységnek csak egy része van kapcsolatban az SZBK tudományos tematikájával. A Szegedi Orvostudományi Egyetem kérésére julius 15—17. között például az ORCA (Fogszuvasodást Kutatások Európai Szervezete) kongresszusa került megrendezésre az épületben. Ezen kívül jelenleg is tart a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Csongrád megyei Szervezetének pedagógiai és múvelődéselméleti nyári egyeteme, melyen, elsősorban a megye pedagógusai vesznek részt. A közelmúltban — július 5—17. között — zajlott le nagy sikerrel az ICRO (Nemzetközi Sejtkutató Szervezet) tanfolyama, melyet elsősorban a Genetikai és Növényélettani Intézet munkatársai szerveztek. A tanfolyam tematikája a protoplasztokkal — sejtfaluktól megfosztott növényi sejtekkel — foglalkozott, amely bizonyos vonatkozásokban a gyakorlati növénynemesítés problémáihoz is kapcsolódik. A tanfolyamon részt vevő külföldi kutatók véleményét jobb ha dr. Borovjagintól kérdezi meg. Köztudott, hogy a szegedi biológiai kutatóintézet megvalósításához az ENSZ Nevelési, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) közel 1,5 mülió dollár támogatást nyújtott. A támogatás célja; korszerű műszerek i>ásárlása, magyar kutatók külföldi tanulmányútjainak ösztöndíjjal való segítése, itteni nemzetközi tanfolyamok szervezése, kimagasló nemzetközi szaktekintélyek meghívása, nemzetközi továbbképző tanfolyamok rendszeres szervezése, egyéves időtartamra tizenöt külföldi (elsősorban a fejlődő országok kutatói) és tizenöt hazai kutató részvételével. Az UNESCO természetesen ellenőrzi a támogatás fölhasználását, az intézet programjának megvalósulását, hogy valóban azokat a műszereket vették-e meg, amelyek jelenleg a legjobb szinvonalat képviselik, s milyen körülmények között és milyen hatékonyan dolgoznak itt a külföldiek, jelenleg dr. V. Borovjogin, az UNESCO képviselője az újszegedi kutatóintézetben, s itt dolgozik két amerikai kutató is, ugyancsak az UNESCO megbízóttaiként érkeztek. Dr. Borovjagin, a biológiai tudományok doktora, az UNESCO tanácsadója, közel fél éve dolgozik Szegeden. — Nem régen vagyok Szegeden — mondja —, de eddig szinte csak kellemes benyomások értek. Az emberek barátságosak és ahogy látom, boldogok. Az UNESCO—ICRO tanfolyamon nemrég részt vevő külföldi vendegek is nagy megelégedésüket fejezték ki a szegedi adottságokkal kapcsolatban. Meg kell valljam, mi is nagy figyelemmel kísérjük az intézet munkáját, hisz a magas összegű támogatás, melyet a Biológiai Központ kapott a biológiai alapkutatások támogatására első volt Kelet-Európában. A program, a terveknek megfelelően és említésre méltó nehézségek nélkül valósul meg. Meg vagyok győződve arról, hogy ilyen jellegű beruházások a biológiai kutatások számos agazatát fogják erősíteni. — Milyen kutatásokat végeznek? — A Biológiai Központban jelenleg folyó kutatások legtöbbje igen fontos alapkutatás, melynek eredményeit a különböző gyakorlati alkalmazásokban előbb vagy utóbb látni jogjuk. Közhelynek számít, mégis megemlítem: az alkalmazott kutatások sikere nagyban függ az alapkutatások eredményességétől. — A külföldi kutatók munkájáról hallhatnánk? — Az UNESCO, mint ismeretes, Nemzetközi Továbbképző Tanfolyamokat is szervez, jelenleg a III. tanfolyam folyik, melyen többek között Csehszlovákiából, az NDK-ból, Lengyelországból, Kubából, Indiából és Angliából is részt vesznek fiatalok. Jelen pillanatban két szakértő is tevékenykedik a Biofizikai Intézetben az ott folyó kutatások eredményességének elősegítésén. Dr. H. Ti Tien profeszszor, a Michigan State University Biofizikai Intézetéből, a Membrán Laboratóriumban a mesterséges bimolekuláris lipid-membránokon keresztül történő elektromos vezetés jellegzetességeit tanulmányozza a csoport tagjaival. Hangsúlyozni kívánom, hogy azok a kutatások, melyek Tien professzor részvételével mesterséges membránokon folynak a laboratóriumban, szorosan kapcsolódnak a biológiai membránok szerkezetének és működésének jobb megértéséhez. Talán szükségtelen megemlíteni, hisz annyira jól ismert, hogy minden élő szervezet, beleértve az embert is, különböző tipusú sejtekből áll. Minden élő sejt működése szorosan kapcsolódik magához az élethez. Érthető tehát, hogy a membránok szerkezetének és működésének modell szinten való tanulmányozása egyaránt alapvetően fontos az általános biológiai és orvostudományi ismereteink fejlesztéséhez. A modell-membránokon végzett kutatások egyebek között a látás folyamatának, a fotoszintézis mechanizmusának stb. megismerésére, de a napenergia hasznosítására is irányulhatnak, és így szorosan kapcsolódnak a mindennapi élet problémáinak megoldásához. — S dr. W. K. Riker profeszszor? — A másik szakértő, dr. W. K. Riker, aki a Portiandi Medical School of the University of Oregon Health Sciences Center, Gyógyszertani • Intézetének professzora, a Neurobiológiai Laboratóriumban az ingerület-áttevődés szerkezeti vonatkozásainak tanulmányozásával kapcsolatos munkák egy részébe kapcsolódott be. A Membrán- és Neurobiológiai Laboratórium munkatársai — miután felismerték azt az előnyt, melyet a tudomány két különböző területén tevékenykedő szakértő egyidejű jelenléte teremt — közös célprogramot tűztek ki. A feladat egy anilin származék (l-anilin-8-naftol-szulfonát) pontos kötőhelyének meghatározása membránban. A feladat aktualitását az adta, hogy a kérdéses anilin-származék, eddig ismeretlen hatásmechanizmus alapján, jelentősen fokozza az ingerületátvivő anyagok (például acetilkolin, noradrenalin) felszabadulását. Ismeretes, hogy egy-egy inger hatására minden idegvégzödésből biológiailag igen fontos hatású anyagok szabadulnak ki, melyek az ingerületet továbbítják. Ezen anyagokat neurotranszmittereknek nevezzük. — Hogyan segíthetik a gyakorlati munkát a kutatók? — összefoglalva azt mondhatom, hogy azok az erőfeszítések, melyet a kutatók a szakértők közreműködésével tesznek, nagyban segíthet az idegrendszer egyik alapvető működésének jobb megismerésében. Vizsgálataikból nyert új ismeretek hasznosak lehetnek a jövőben egyes idegrendszeri betegségek gyógyszeres kezelésében, mivel új gyógyszerek kidolgozására és alkalmazására hívhatják fel a figyelmet Reméljük, hogy a közös kísérletekből nyert adatok valóban eredményezni fogják a transzmitter-felszabadulást szabályozó mechanizmusok jobb megismerését. A beszélgetésből arról értesültünk, hogy a kutatóközpont napi feladatainak ellátásán kívül milyen széles körű tudományos tevékenységet folytat külföldi kutatók közreműködésével. De ezen kívül azt is megtudtuk, hogy az SZBK, megalakulásának hatodik évében szervesen beilleszkedett a szegedi felsőfokú intézmények, a város és a megye tudományos és kulturális életébe, amely tény mindannyiunkat jóleső érzéssel tolt eL Mivel az eredményes együttműködés anyagi feltételei messzemenően biztosítottak és az együttműködési szándék az SZBK-ban megvan, a kapcsolatok további alakulása a partnerek hozzáállásán is múlik. I. G. wmmmmmmmi Dr. II. Ti Tien professzor Zenobia Kubacka (Lengyelországból) társaságában az SZBK egyik laboratóriumában Veres Péter Molnár Edit íróportréiról Részletek Mocsár Gábor szegedi kiállításmegnyitóiából Dr. W. K. Riker professzor kísérletezés közben a Szegedi Orvostudományi Egyetem Gyógyszerhatástani Intézetében A szegedi Sajtóház művészklubjának augusztusi összejövetelen kiállítás nyílt Molnár Edit BaJá/s Bela-dljas fotóművész alkotásaiból. A fotóriporter íróportrék címmel rendezett tárlatán fölsorakoznak a kortárs magyar Irodalom kiemelkedő alakjai. A több mint egy évtizedes fotóriportert munka eredményeként a kiállított, közel 80 fényképről megismerhetjük, szinte személyes közelségbe kerülhetünk irodalmunk legjobbjaival, olyanokkal ls, akik már nincsenek az élők sorában. Molnár Edit kiállítását Mocsár Gábor József Attila-díjas író nyitotta meg, az érdeklődőik szeptember elejéig tekinthetik meg a mai magyar irodalom fényképpanteonját. Többszörösen is nehéz helyzetben vagyok, amikor Molnár Edit Balázs Béla-díjas fotóművész íróportréiról írok. Először is a művész merészségét kell említenem. Egyéni kiállításokon nemigen szokták a fotósok a témájukat annyira szűkre szabni, önmaguknak nemigen szoktak korlátokat emelni, ahogyan itt a szegedi Sajtóház művészklubjában Molnár Edit megcselekedte. Általában megszoktuk, hogy tájak, portrék, hangulatok, színek, fények, árnyékok keverednek egy kiállításon. Itt meg csupa emberi arc. És csak arc. Méghozzá általában sokszor fotózott, jól ismert emberi arcok. Ráadásul — csak fekete-fehér alkalmazásával. Mondom, igen merész vállalkozó Molnár Edit. Második számú nehézségem az, hogy nem tudom magam függetleníteni attól a ténytől, hogy az itt bemutatott írók többségét személyesen ismerem, és amikor először átlapoztam — a kiállítás anyagával ismerkedvén — ezeket a képeket, őszintén és mélységesen megrendültem. Hiszen olyan szeretett és tisztelt pályatársakat, barátaimat kellett a képeken látnom, akik mar nincsenek közöttünk, többé lencsét rájuk szögezni nem lehet. Csak a sírjaikra. Ebből következik harmadik számú nehézségem. Nem tudom magam attól sem függetleníteni, hogy írószemmel nézzem ezeket a képeket, nem pedig az akár konkurrens fotóművész vagy a kritikus értő szemével. Attól tartok, hogy én a szavaimmal nem azt fejezem ki, amit néző, ha nem író, érez a képek láttán. Pedig épp azt szeretném, ha a néző azt érezné, amit én. Például, hogy ebben a teremben a vállalkozás merészségén túl ritkaszép találkozások tanúi is lehetünk. Íme egy példa. Azt hiszem, a legtöbbet fényképezett magyar író Veres Péter. Közéleti szereplése, hírneve és nemkülönben — merem mondani — különleges bája, hallatlan vitalitása, emberi tisztasága, tisztessége és még sok minden egyéb magyarázza ezt. Én erre az aktív, harcos, mindig vitára és megnyilatkozásra kész nagyszerű emberre emlékszem. És íme, Molnár Edit elénk ülteti az írót, olyan állapotban, amilyenben csak nagyon kevesek előtt mutatkozott Veres Péter. A meggyötört, magába omló s most már tudjuk, hogy végső kétségeivel is viaskodó embert. Két dolog jut erről a képről eszembe. Az egyik: amikor hogyléte felől érdeklődtem, épp itt Szegeden, a Dom téren. így válaszolt: „Ha emberek között vagyok, főképp, há^ köztetek vagyok, érzek eröt magamban. De ha magamra maradok, ha egyedül vagyok — nagyon fáradt vagyok." íme, itt a magányos, fáradt Veres Péter. A másik dolog: úgy beszélik, halálos ágyán ez volt az utolsó mondata: „Csak téged sajnállak itthagyni, drága Juliskám, meg ezt a szegény kis Magyarországot" Ezt csupán azért említem, mert feljegyzendő, hogy a sokat fényképezett Veres Péterről Molnár Edit készítette az utolsó fényképet ami a kiállításon is Látható. De ezek inkább irodalmi és személyes vonatkozások — mégis azt hiszem, fontosak. Erre mondom én, hogy azt szeretném, ha a néző is úgy érezne e képek láttán, mint én, mert akkor a néző is — bár nem író — Molnár Edit segítségével szinte testközelbe kerül az itt megörökített írókkal és az általuk teremtett értékekkeL Azt is mondtam az imént, hogy a fotóművész merészségére vall, hogy csak két színt alkalmaz, a feliéret és a feketét. De hogyan? Két képre hadd hívjam fel a figyelmet Az egyik: ahogyan a feketéből, mint valami sikoltás, kinyúlik Nagy László ezüst feje, szinte rembrandti hatást keltve a két szín ellentétéből. Ez több mint portré, több mint egy jól „elkapott" pillanat — ez már egyúttal jellemábrázolás is. A másik arc — az erdélyi Kós Károlyé. Itt, azt hiszem vétek lett volna színes film után nyúlni, ezt a szétszabdalt, ezer ránccal meggyötört gyönyörű férfiarcot így kellett megörökíteni. Könnyű ezt mondani — utólag. De ez a meggyőző és a természetesség erejével ható megoldás ott dőlt el, Molnár Edit kezében, amikor azt a bizonyos gombot benyomta, a gépet elkattintotta. •De van itt, ezen a kiállitáson dráma is, tragédia is. Erdei Ferenc portréjára gondolok s azt hiszem, Szegeden pontosan értik, miért. Molnár Edit a falnak dőlő, rettenetesen szomorú Erdeit állítja elő, a falon koszorúk — Szabó" Pál halála rendítette meg ennyire ezt a kőkemény férfit! Lám — Molnár Edit irodalomtörténetet ír a lencséjével, jellemet rajzol, drámákat hív elő az emlékezetünkből. Nem én mondom először, hogy Molnár Edit valamiféle küldetést teljesít, amikor az élő — sajnos, testi valóságában csak voltként szemlélhető — magyar irodalmat rendre, sorra fényképre viszi. Megörökíti. Azt hiszem, nemcsak fotográfiai szenzáció volt, amikor Petőfi arcképét, a kezdetleges technikával elkészített daguerritipát megtalálták. Festhettek Petőfiről előtte is, utána is akármiféle idealizáló arcképet, most már örökre a fényképe az igazi, a hiteles ábrázolat. Ezek a képet itt a ma élő irodalom művelőit hamisíthatatlan állapotukban rögzítik az utókor számára, ami eljön, akár akarjuk, akár sem.