Délmagyarország, 1976. július (66. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-18 / 169. szám

13 Vasárnap, 1976. július 18: DMJEÍ Az önművelés formái Elképzelhetetlen, hogy valaki magántanulóként oklevelet, diplomát szerezzen. Tegyük hozzá: ma már, s az esetek túlnyomó többségében, mert szabályt erősítő kivétel mindig akadhat. De az már nem elképzelhetetlen, hogy valaki önerejéből váljék művelt emberré. Ebben az értelemben, az az iskola végzett jó munkát, az a tanár érdemel elismerést, aki a hallgatóban, növendékben felébresztette a folyamatos önművelés igényét. Lényegét tekintve a közösségek, munkás-kollektívák számára szervezett művelődési formáknak is ez a célja. Nézzünk néhány konkrét példát A Kritika című folyóirat tavalyi közművelődési beszélgetéssorozatának egyik részvevője, a Lőrinci Fonó munkásnője, mondotta el, hogy a kollektív tárlatlátogatások neveltek belőle — s általa a gyermekeiből — egyéni tárlatlátogatót Az elmúlt években részt vett művészettörténeti előadássorozaton, sok-sok tárlatvezetésen. Valamennyit az üzem szervezte. S egyszercsak „azon vette észre magát, hogy munkaszüneti napokon be-belátogat a Szépművészeti Múzeumba, a Nemzeti Múzeumba, a Galériába..." Vagy egy másik eset: A Zeneakadémia munkás-hangversenybérlet-sorozatának estjeit látogatta a SZIM néhány brigádja. Közben zenetörténeti előadásokat hallgattak meg az üzemi művelődési házban. A legközelebbi koncertekre már nem kellett „szervezni" őket: a brigádok tagjai a maguk örömére váltottak bérletet S lettek — nyilván nem valamennyien — rendszeres hangverseny-látogatókká. Valahogy így támad fel tehát az igény. Élmények nyomán. Meglehet, hogy azok az emberek, akik a fenti élmények alapján váltak „önművelő" tárlat- és hangverseny-látogatókká, sohasem jutnak el idáig, ha az ismeretterjesztés, a képzőművészeti, a zenei nevelés kollektív formái révén nem kapnak indítást. De most, hogy a művészi élményszerzés új lehetősége nyílt meg előttük, már a maguk útját járják, nem várva ösztönzést-biztatást Egy, a közelmúltban megjelent művelódésszociológiai tanulmány irta, hogy ma Magyarországon a munkásrétegek általában műveltebbek, mint gondolnánk, hiszen számtalan olyan művelődési forrásból merítenek, amelyeket a legbonyolultabb módon .sem lehet számon tartani. Így van, mert ugyan ki tudja lemérni, hogy egy-egy nézőben-hallgatóban milyen módon ébresztette fel a továbbgondolás igényét valamelyik rádió, vagy televíziós-műsor, film, könyv.. Utolsó helyen említettük, amit a legelsőn kellett volna: a könyvet. A könyvet, amely az önművelődésnek — mindenfajta művelődésnek — elsőrendű forrása. Mindenki számára elérhető, megszerezhető, tulajdonba vehető. Az olvasási statisztika bármily megbízható és lelkiismeretes is, csak irányokat, tendenciákat jelezhet, mert ugyan ki képes számon tartani, hogy egy-egy könyv kinek a számára jelentett élményt, gondolkodási fordulatot; kinek a szellemi fejlődéséhez, s miként járult hozzá. A könyv az önművelés legősibb, s legszebb formája, eszköze. A fiatal — vagy nem fiatal — szakember, aki egyetemen, főiskolán speciális ismereteket szerzett, elsősorban szakkönyvek révén tartja a lépést a tudományával. A munkásember, akinek a kultúra iránti érdeklődését — idejében, vagy elkésve esetleg — tartalmas programot nyújtó művelődési intézmények ébresztették fel, könyvekhez folyamodik. Az irodalom iránt érdeklődőknek egyetlen és csaknem kizárólagos élmény- és ismeretforrás. Aki a politikai ismereteit kívánja gyarapítani, a művészettel mélyebben megismerkedni, az emberi múltat közelebbről, s jobban látni —, csak könyvekhez fordulhat Az önművelés — noha sokan gyakran az ellenkezőjét gondolják — korántsem „magányos" tevékenység. Maga a folyamat természetesen a legtöbb esetben nem kollektív formák között zajlik. Az ember egyedül olvas, kettesben, vagy kisebb társasággal megy koncertre, színházba, tárlatra. Televíziót családi, vagy baráti körben néz. De az élményekről, ismeretekről, amelyeket az önművelés folyamatában elsajátít beszél másokkal. Megosztja a tapasztalatait felhívja egy-egy hatásos, szép, neki tetsző munkára mások figyelmét tanácsot fogad el másokról. Ez is közösségi áramlás tehát bizonyos értelemben — noha nem úgy, mintha iskolában, tanfolyamon, előadáson volna az illető. Mégis, az értéke nem csekélyebb annál. Az önművelés, természetesen, nem nélkülözheti a segítséget. Akár az útbaigazító könyvekét folyóiratokét az orientáló kritikáét: akár a személyes beszélgetést könyvtárosokkal, közönségszervezőkkel, népművelőkkel. A beszélgetések újabb ötleteket adnak, irányokat jelölnek meg, eddig nem ismert müvekre, alkotásokra hívják fel a figyelmet Annak, aki a művelődésnek ezt a formáját választja, tulajdonképpen csak egyetlen jótanácsot lehet adni: ne hagyja abba soha a maga szellemi építését, mert ezzel az elfoglaltsággal önmagának örömet szerezve a társadalomnak is hasznára van, gyarapítja a .kiművelt emberfők" számát. ijL. t CSONKA JÁNOS: MAGANOSAN Simái Mihály Szarvas-mese (ATTILANAK) A vadászházban éjszaka életrekelt egy trófea a szarvasagancsból így támadt gyönyürúszép szarvasbika tnegszélesült a homloka nőtt nőtt kevély erős nyaka gyors lába barna dereka szimmantott gyűrűs orrlika ott állt a szoba közepén s toppantott büszkén a bika aludt a vadászház ura horkant horkolt a ház ura hm ezt a parókát elviszem a tisztásomra terítem farsang ha lesz majd fölveszem komáimat ijesztgetem gondolta vígan a bika s aztán — mert biztos ami biztos még két puskát is fölakasztott kilencágú szarvaira „emléknek ez is valami gazdám villámló szarvai" s tovaszökellt s azóta a két puskával jár a bika — én láttam tegnap éjszaka A kakasok is aludtak még Száz éve hozták a cselédtörvényt Sárgult fotográfián esetlen kamaszlány. Hány éves? Tizenöt talán. Sötét szoknyát és fehér blúzt visel, könyökig feltűrt ujjal. Bal kezében zsebkendőt szorongat. Sápadt és soványka, kicsit szomorkás. Gesztenyeszín hullámos haján tétova fények. Egy cselédkönyvből való. Ő az anyám. Személyleírás a cselédkönyvből: „Született 1905-ben, vallása: rom. kat.. termete közép, arca hosszas, szeme szürke, szemöldöke barna, orra rendes, szája szabályos. haja barna, fogai épek, különös ismertetőjele nincs". • Az 1S7S. évi XIII. törvénycikk: 6. §. „Aki mint cseléd, akar alkalmaztatni, annak saját személye fölött törvény szerint szabadon kell rendelkezhetni." A hajnalok még hidegek voltak. A Tisza fölött, mint óriási szürke felleg, köd gomolygott, végesvégig vonultában. Az erdő meg hallgatott, sötéten és barátságtalanul, félelmesen... A töltésen mentünk, hármasban. Anyám, én és a húgom. Nem pirkadt még, a kakasok is aludtak, amikor útrakeltünk a szomszéd város tornyai felé. Gyalogosan, mert a vonat méregdrága volt. Edes, kapros túróslepényt sütött, ott lapult a batyunkban, i Uatosan és édesen. Nem nyúltunk hozzá. Ki tudja mit hoz a holnap, lehet, szükségünk lesz még rá. Elhagytuk a falut, szó nélkül róttuk a kilométereket. Kivirradt már, mikor feltűntek Vásárhely tornyai. Furcsa egy piaca volt ennek a mezővárosnak. Vékonycsontú, ijedts'zemű gyerekek, megszeppentek, kamaszlányok, rafinált öregcselédek álltak a placcon, s vártak sorsukra. A sorsra, mely a cselédet kereső gazdák, gazdánék személyében érkezett. S a mustrára, mely semmiben sem különbözött egy tisztes lóvásártól. Mire megvirradt, ott álltunk mi i6 hárman. Anyám, én és a húgom. A húgomat tanyára vitte egy szigorú tekintetű gazda. Anyám száraz szemekkel nézte, amint a sárga homokfutó elfordult a piacnál. A nap már magasan járt az égen, s lassanként megürült az emberpiac, s én még ott álltam anyámmal már-már reménytelenül. A halkszavú úr és egy szépruhás kalapos asszonyság akkor sétáltak el előttünk. Egyszer, kétszer, háromszor. A szívem úgy dobogott, mint valami gép. Az úr édesanyámhoz lépett, s megkérdezte: hány éves vagyok, s szolgáltam-e már? — Még nem —, mondta anyám, de gyorsan hozzátette, hogy tudok kenyeret sütni, mosni, értek a főzéshez és a mezőgazdasági munkához. — És gyerek mellett voltál-e már? Így kerültem egy szép és tiszta úri házba négy gyerek mellé. Tulajdonképpen nem is volt rossz dolgom. Volt szakácsnő és nagycseléd a házi szolgálatokra. Hajnalban kikészítettem a gye-. rekek ruháit és azokat persze én is mostam. Mire felébredtek, már ott állt mindegyiknek a csupor kakó, friss ropogós kiflivel. S akkor sorra felöltöztettem őket. A két kisebbiket sétálni vittem a parkba, de előbb a nagyobbakat elkísértem az iskolába. Ebédhez újra tiszta ruhát kaptak, én is ott ültem velük az asztalnál. Nem, nem, — enni a konyhában etterm a többi cseléddel, de a gyerekeket én etettem. Mikor lefeküdtek, még mesélnem kellett nekik. A kisebbik sehogyan sem akart elaludni, csak úgy, ha odafekszem mellé. A nagyságos asszony még orvossal is megvizsgáltatott, de az nem talált semmi bajomat, azon kívül, hogy sovány és sápadt voltam. Egyszer a gazdáinék sétára indultak. A gyerekeket öltöztettem. Asszonyom egy kis sárfoltért, amelyet a cipő hajlatában fedezett fel, púposra verte a fejem. Akkor éjjel hazagyalogoltam. Édes sírt, és vizes ruhát rakott rá. Egy hét múlva eljöttek a gazdámék. — Cárnő, — mondta a gazdám, gyere vissza. Asszonyod ideges volt kicsit... Láttam anyám arcát, s tudtam, utolsó lisztjéből sütött kenyere, s az avas szalonna is tenyérnyivé zsugorodott az üres kamrában. Visszamentem. • 14. §. „A jó erkölcsökbe, vagy törvénybe ütköző cselekményekre, dacára az ellenkező szerződésnek senki nem kötelezhető." Ügy tűnt. hogy Z.-éknél jó helyre találtam. Z. jónevű ügyvéd volt, a munkáján kívül más nem érdekelte, az sem igen, hogy ml kerül az asztalra. A modora is kedves és tisztességes volt, ráadásul a felesége is jólelkű aszszony. És nagyon szép. Abban a társaságban úgy beszélték, hogy Z.-né hét megyére szóló szépasszony, s hogy a gazdámat sokam irigyelték is miatta. Nem is nagyon törődött a konyhával. — mint más uriházál az asszony. Én vásároltam e, én osztottam be a kosztpénzt. Asszonyom későn kelt, aztán felöltözött, elment teniszezni, délután fodrászhoz, varrónőhöz járt. Szokatlanul csendesen éltek. Mondom nagyon jó helyem lett volna, csak egy valami háborgatott. Nem volt egy külön vackom, ahol meghúzódhassak. A szobát, ahol aludtam, csupán elfüggönyözött rész választotta el egy rokon, félsüket öregembertől, aki egész nap pipált, sétált, evett, meg a kertben üldögélt. Esténként egyszál gatyában járkált föl-alá. Észrevettem, hogy leselkedik. Elfújtam a lámpát, hogy sötétben bújhassak ágyba a függöny mögött. Egyszer arra riadtam, hogy valami hideg, nyirkos kéz ér a vállamhoz. — Engedj ide kis csibém ... — Takarodjon, maga vén disznó... Kiugrottam az ágyból, s egyszál ingben kiszaladtam a kert-; E be. Nyár volt szerencsére, de mégis dideregtem, mikor hajnalban beosontam az ágyba. A gazdámék nem tudták elképzelni, miért mondtam fel olyan hirtelen. De lehetett volna igaza egy cselédnek? • 45. §. .,A cseléd a gazda parancsait tisztelettel és megadással fogadni tartozik, kifejezések és cselekmények, melyek a család és háznép keretén kívül más személyek között sértőnek tekinthetnek, a gazda irányában nem támasztják a vélelmet, hogy a cselédet becsületében érinteni szándékozott volna". Az volt a szerencsém, hogy Julis. a nagycseléd falumbeü volt. Erős. nagydarab, nagyszájú, sokat látott, sokat próbált lány volt Julis. Velem úgy bánt, mintha a kishúga lennék. Akkor este is, mint szinte mindig vacsora nélkül húzódtunk vissza a padlásszobánkbs. Julis káromkodott, mint a bakancsos, s nagymosástól agyonázott kezeit kente be egy kis disznózsírral. — A vén szipirtyó! — mondta Julis. csaknem kiáltva. Én ijedten felültem az ágyamon. Még meghallja! Nagyon féltem a gazdaasszonytól. Én voltam a kiscseléd, az volt akkor talán a második helyem. De milyen hely volt. özvegy anyám keserves keresetéből gyerekkoromban mindig jutott annyi, hogyne emlékezzen az éhség farkasára. Itt azonban ennél a gazdag úri háznál soha sem ettünk elegek Ebéd, vacsora maradékot az aszszonyom sajátkezűleg hordta kl kamrába, s be is zárta. Még kenyérhez sem jutottunk hozzá. A kamrában állt emlékszem két zsák dió. s tizenkét szemet gazdaasszonyom a gyerekek fiókjába tett, hogy számolni tanuljanak. A gyerekek eljátszották, vagy megettek belőle három szemet, — Kati! — Tessék nagyságos asszony. — Hová tetted a diót? Megetted? — Dehogy..: — Hazudsz is? Kaptam két pofont. Égő arccal futottam be. Julis vígasztalt, s megesküdött, hogy bosszúból, kilopja a szemüket is. — Ne félj, vége az éhezésnek. Majd én megmutatom. Ha nem adnak, lopunk. — Üristen! Julis azonban rámripakodott — Hallgass! Julis ettől kezdve lopott. Elcsente asszonya kötényéből a féltve örzött kulcsot. Kihasználta azt a néhány másodpercet, amíg a kamrát kinyitotta, és segített ki-be hordani az élelmet Kis mázas csuporral a bödönből mézet, zsákból a diót, szalonnából egy-egy ujjnyit. süteményből egy-két darabot Egyszer azt mondta Julis: — Most pedig te mész. — Kezembe nyomta a kékmázas bögrét. Reszkettem, mint a kocsonya, s csak azt hajtogattam, hogy nem. nem... Julis azonban belökött az ajtón, s én a félhomályban csurig merítettem a kemény ikrásodó mézből kis edényünket. Mit szólna, édes, tolvaj vagyok, tolvaj vagyok.,. Magunkra zártuk rideg kis padlásszobánk ajtaját, s Julis az ágy szélén ülve mosogatólészagú kezével gyengéden megsimogatta az arcom. BALÁZS KATALIN