Délmagyarország, 1976. május (66. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-23 / 121. szám

MAGAZIN M 12 Vasárnap, 1976. május 23: Csontos Mihály megjavul Rozoga ez a kerítés. Különösen itt, a Csontos Mihály kertje végeben. Az ő portájához tartozna, dehát... őrá nem lehet számítani. Részeges. Minden pénzét elíssza. Ez a munka is énrám vár. Nekem kell megjavítani. Némelyik részén már korhad, össze akar rogyni, mint a pap százéves csűrje. A kamraablakból nyomban klsfej8zét, harapófogót, n eg pár marék szeget keresek elő, s a szép tavaszi napfényben hozzáfogok a kerítés barkácsolásához. Nyolcesztendős kislányom a frissen nőtt zöld pázsiton, a rózsabokor tövében hasonfekve ka•liirpál a lábával, közben léi hangosan mondja a leckéjét. Most jár;a a harmadik osztályt, igyekezni is kell neki. Alig verek a deszkákba vagy fél marék szeget, kivágódik az utcai kiskapu. Gyerekek szaladnak be rajta, iflajd feldűtik egymást: Csontos Erzsi, ennek a részeges Csontos szomszédnak a lánya, Cipa Annuska, meg Oláh Kritztinka. De ahogy engem meglátnak, meglassűdnak. Mosolyognak, mintha akkor látnának először. Itt-valami nincs rendjén. A 5 én kislányomnak se kell több, otthagyja a könyvét és hozzájuk szalad, összeölelkeznek, összesúgnak. Csontos Erzsit, ennek a részeges szomszédnak a lányát úgy eleb-cirógatja, mintha testvérek lennének. Pedig eleget vanrak együtt az iskolában, egy padban ülnek. Szinte mérgeli az embert, hogy mit bír rajta annyira szerem i. Szalad a négy gyerek összefonódva a hintához. Jó, hogy megcsináltam tavaly a két akácfa közé, sok boldog órát eltöltenek itt a gyerekek. Én meg verem a szegeket a kerítésbe Ide is, oda ls, sok helyen lóg az oszlopon a deszka. A hinta nyikorog. Hol Krisztinka, hol Annuska, de leginkább a Csontos Erzsike ül rajta. Hát nem bosszantó? És ezt az egyet az én lányom még segíti ls, mert hátulról olyanokat lök rajta, hogy az Erzsi csakúgy sivalkodik örömében. Most meg az utcai kiskaput verik. Hát nem hagyják az embert még szabadsága idején se békén: — Ki az? — Azt üzeni a tanácselnök elvtárs, jöjjön fel a tanácsházára. — Minek? Mit akar? —közeledek a kiskapuhoz, amin bebújik Borsi Pista bácsi, a tanács kézbesítője. De csak úgy félvállig, mintha harapós kutyám volna. Lekezelünk. — Valami kultúrrendezvényről volna szó. Az elvtárs érti annak a módját. •** — Mondja meg Pista bátyám, hogy tiz perc múlva ott vagyok. Vállamra lököm a zakómat, indulok. Már lépnék ki a kiskapun a járdára. Húzom magam után az ajtót, de valamibe megakad. Hátranézek, hát a kislányom húzza az ajtót. Nyújt felém valami cédulát és mosolyogva mondja: — Apu, írd alá gyorsan. — Mi ez? — De hirtelen arra gondolok, biztosan valami gyerekjáték. — Ne törődj vele, apu, csak írd alá. — Majd ha visszajövök a tanácsházáról. — De nem — erőlködik a gyerek —, most írd alá. S már tárja is elém a papírt, meg nyomja kezembe a tollát. Ej, hogy ez a gyerek is olyan türelmetlen, mint Borsi Pista bácsi. Nem bír várni. A tanácshoz ls éppen most kell menni. — Na, add ide gyorsan, aztán hadd menjek! — Azzal ráhajolok a papírra. Már írnám is a nevem, de akkor látom, valami könyvecske. „ELLENŐRZŐ KÖNYV". — Ejha — mondom, de csak ennyire, mire a gyerek elpityergi magát. Olvasom a bejegyzést: „Kérem, figyelmeztesse a gyereket, hogy tankönyveit, füzeteit kék papírral kösse be. Fehérváriné "t/311 ár'* — Hát így állunk? Szégyelld magad. Kihasználod az alkamat, amikor édesapád nagyon elfoglalt, akkor jössz ezzel az aláírással. hátha nem veszem észre? Itt a többi gyerek is körénk húzódik a hintától. — Persze, megint a kék papír. Már a múlt héten megmondtam, hogy... — s már simítanám is nyakon, amikor hozzámugrik vadul, merészen a Csontos Erzsike, ennek a részeges Csonto6 Mihálynak a lánya: — Ne tessék ... Oly merészen áll köztem meg a kislányom között, hogy magam sem tudom, mit tegyek. Csak nyelek egyet. — Mi közöd neked ehhez? — Ne tessék bántani... mindent elmondok ... mert Katika nem hibás. — És Csontos Erzsi megered, szinte kiönti a lelkét. — Ne tessék bántani... az én könyvem volt. Nem tudtam bekötni, Katika mellett ülök és ... tanító néni mindenkiét megnézte és ... Katika kicserélte az övével. Mert ha az én ellenőrzőmbe írja be tanító néni... tetszik tudni... akkor is verekszik édesapám, ha nem csinálok rosszat. Pedig édesapám a hibás, mert nem ad kék papírra pénzt. — Mért nem ad? — Hát... elissza! Kihalászok a zsebemből egy kétforintost, odanyújtom Erzsikének: — Nesze, vegyél rajta egy ív kékpapírt, kössétek be a könyveidet. Még nem érek Borsi Pista bácsival a tanácsházáig, amikor nagy viháncolással elszaladnak mellettünk a gyerekek: — Apukám, máris megvesszük Erzsikének a kékpapírt. — Jól van, kedves! De ahogy mennének át a túlsó oldalra, a papírboltba, megtorpannak. Egy ember áll az árokban, vagyis nem áll, csak állna fel, négykézláb mászna kifelé, de mindig visszacsúszik. Végre sikerül. talpra erőlködik, s nagy himbálózással megindul az egyik fáig, majd sorraveszi a többi fatörzset. A kis Erzsi melléje lép, megfogja a kezét: — Édesapám, segítek. Hazakísérem. Az ember kiegyenesedik, összehúzza bozontos szemöldökét, nagyot ordít: — Hun csavarogsz itt? Mi? — Megyek kékpapírt venni, a könyveket-fiizeteket bekötni. — Mutatja is a kétforintost, hogy bizonyítsa, igazat mond, nem csavarog. Az ember vadul kap a pénz után. Szinte a gyermek kezével együtt megragadja a pénzdarabot, a másik kezét meg már emeli ütésre. Borsi Pista bácsi odaugrik, széleset káromkodva az emberre, de már későn. Csattanás hallatszik, utána gyermeksikoly. Bent, a tanácsteremben még mindig ökölben a kezem. Alig bírom lélekjelenléttel a kultúrrendezvényről szóló napirendi pontot végighallgatni. Mikor a hozzászólásokra kerti] a sor, elsőnek jelentkezem. Vállalom a műsor rendezését. — De még volna egy-két szavam. — Mindenki hallgat. S én elmondom Csontos Mihály és Erzsike szívet szaggató esetét, aztán így folytatom: — Tisztelt tanácsülés! Meg kell menteni Csontos Mihályt és családját. Javaslom hivatalból való elvonókúrára vitelét. Meg kell gyógyítani Csontos Mihályt. — Mikor több hang már nem jön ki a torkomon, levágódok a székemre. A tanácselnök is beszél. Mellettem. Hogy Csontos Mihálynak, a gazdaság tehenészének munkája ellen nincs kifogás, de hiába, kereshet négyezret is havonta, ha a családja nélkülözik. Még a családi pótlékot is elissza. Cselekedni kell. Aztán látom, hogy minden tanácstag egyszerre, helyeslőleg i emeli magasba a kezét. Egy hónapja is elmúlt, hogy Csontos Mihályt nem láttam, de Erzsikét sem. Biztosan tiltva van az én házamtól. Biztosan fülébe jutott Csontos szomszédnak az én javaslatom, meg a tanácsülés határozata. De azt is mondják, hogy mostanában már ritkázza a kocsmát. Vesz egy üveg innivalót, s hazaviszi. Magam se hallom nyikorgó hangját az ablakom előtt, amint végigrikácsolta majdnem mindennap az utcát egy-egy kocsmás nótával. Tegnap megyek haza ebédelni. Lépek be a kiskapun, s hát a kerítés a Csonto6ék kertvégében ki van dőlve. Tudtam, hogy ez lesz a vége. De mozog is ott valaki. A kapu. csukódására kiegyenesíti derekát. Hát akkor látom, hogy... Csontos Mihály. Javítja a kerítést. Odaköszönök, fogadja. Ezek szerint nem haragszik. Azért egy kicsit viszolyogva lépdelek feléje. De ő mosolyog, nyújtja a kezét, mintha nem történt volna semmi. Rátapad a szeme a kerítésre. Megnyalja a markát, egyet nyom az ásón, mire meginog a korhadt oszlop tövestül. Közben megáll, rámnéz, majd megint a kerítést pislogja. A józan emberek módján, tiszta hangon kiböki: — Megcsinálom mán ezt a kerítést, mert így mégse maradhat. — Bizony, jól teszi — hagyom rá, mintha az övé lenne ez az újítás. De látom, hogy még maradt kimondatlan a fejében. Csak pislog tovább. Előveszi csibukját, kiveri, megtömi, rágyújt, nagyot szí, kifüstöl: — Hát köszönöm az irántam való intézkedéseit, szomszéd. Mán mint az ital ügyibe, amit ellenem tett a tanácsülésen. Tudja, hogy amikor megtudtam, majd megöltem magát? Meg én. De pár napra lehiggadtam. Mondok: csináljak csak valami olyast, nem csak elvonókúrát kapok, de kötelet is. Nyel egyet, mint a bűnét valló, majd folytatja: — Hanem a poharas cimborák nem hagynak nyugton. Gúnyolnak. Azt mondják: — Meghátráltál Mihály a törvény elől? Tudod ml vagy te? Egy nagy gyáva gyalogbéka. Viszont a feleségem mégiscsak megvigasztal. Azelőtt sose ölelt szívből magához, most meg sugdossa a fülembe: — Hős vagy, Mihály. Büszke vagyok a saját uramra. — Fehérváriné tanítónő is kezet fogott velem. Azt mondta, hogy a szülő többet tehet a gyermekéért, mint a tanítónő... — Hát... azokat a kapocsszegeket verném a felső oszlopra. Rájuk akasztódna a kötél... Mint a szomszédé, szakasztott olyan hintát csinálnék én is a kis Erzsikémnek. Pontosan olyat. DÉNES GÉZA bátyi Zoltán Tiszta bűn A jelen érlel, s a holnap? Gyalázat! Görcsös ököllel gyűri rám a vádat, mert sárrá tapostam minden büszke tervet, nem kérdem azt, ki józanul felelhet. A boldogon nevettem, szegény a jámbor, csak korcs illatot lopott a világtól. Meddő vágya szürkén temet, bánattól tompa fénye menti meg. Az értelemre ítélt üres szavak arcomra hullva bambán konganak. | Nyomorék a föld, üres rég a titka, tiszta bűnömmel hajlok álmaimra. Az éjszaka ének, s a reggel ott fonnyad az utcán torzult szemekkel. Mert belőled a lét. s örök, mint a vágy. Lobbant, feszit, s néha felkiált, izekre bont; sejtembe zárva tanít meg hinni elhamvadt csodákban. A holnap kezedben, s lábadnál a múlt Harmattal kövezve ballag ott az út a domb mögött lassan. Felbukkan a város keresztek tövében hajolnak imához, s mikor vén térek zajára szédül már az este. .vállamra hajolsz, hívsz, elkísérsz nevetve a házak közt, hol szűk utcákba fojtva hangod a szél büszkén sodorja. Én testedre fagyva, lengén, mint az árnyék, de kapnék mohón egy újabb varázsért. Gyönyörré szelídült az elvénült bánat, vígan leng fölöttem dúslombú csodálat, mert véremből ittam, mikor rám találtál, s idegenné torzult minden régi látvány. Az erős elbotlik, a gőgös meghajol. Érintés, láz, részeg sikoly: A tegnapok csontomig raboltak, koldus fáradtan dől mellém a holnap. Az eltemetett világ emlékei A múzeum kincseiből A téma a földön hever — mondják —, csak le kell hajolni érte. Néha sűrűn, akkor jó. Máskor kilométereket mehet az emberfia („régészféle"), s sehol egy szál se belőlük. A téma jelen esetben: őskori, népvándorlás- vagy magyar középkori edénytöredékek. Egykori használati tárgyak (bögrék, tálak, korsók, élelemtartó hombárok stb.) töredékei, amelyek oly annyira múzeumunk féltett kincsei, hogy jószerével sosem láthatja őket az egyszerű látogató. Hiszen nem is lenne érdemes őket kiállítani. Nem jelentenek vajmi mutatós látványt — sem egyenként, sem összességükben. Olyik-olyik persze kivétel. Egykori készítőjük pompás díszítményeket álmodott rájuk (például a mészbetéttel díszített edények), a laikus számára azonban ezek is csak ideigóráig jelentenek esztétikai élményt mwM v m . m ' it^jHaag víjMö i *K<8gmE8Rti fcssasHöf* z&gE&r 'SSéB^I' m Gácsi Mihály Viharágyú Jelentőségüket, azonban mégiscsak ismerni kellene. Rohamos tempóban változó világunk egyben megköveteli azt is, hogy egyre mélyebben ismerjük meg múltunkat — népünkét, hazánkét. E megismerésnek ma már nélkülözhetetlen eszközei az említett cseréptöredékek. Régészeti raktári anyagunk jelentős részét (több ezer darabos tételről van szó) ezek teszik ki. De egyre inkább szorgalmazzuk további gyűjtésüket. Régészek, egyetemi hallgatók, önkéntes segítőtársak járják a határt, a szántásból összeszedegetve az ősi telepek frissen kiforgatott leletanyagát, ményeként lassan-lassan kirajzoA szisztematikus gyűjtés eredményeként lassan-lassan kirajzolódik előttünk egy-egy kisebb terület (például a Tisza—Maros szöge) településtörténete. (Legyen elég az egymás után megjelenő falu- és városmonográfiákra utalni.) Egyre pontosabb képet kapunk, pusztán a lelőhelyek térképre vitelével, az egyes őskori népcsoportok települési rendjéről (például a neolitikus népcsoportok esetében), egymáshoz való területi és időrendi viszonyáról; a népvándorlás kori népek megtelepcdési folyamatáról, azaz a nagyállattartó népek földművelésre való áttéréséről; s középkori falvaink elhelyezkedéséről. Közismert. hogy a tatárjárás, illetve a török uralom alatt százával pusztultak el kisebb településeink. Legtöbbjüket csak névről ismerjük. egy-egy írott forrásból. Pontos helyüket azonosítani (például Ballagitó, Fark, Sövényháza, Szer stb.) egyedül a terepbejárások gondos, minden egykor lakható helyet számba vevő munkájával, illetve az ezeken előkerülő cseréptöredékek gondos elemzésével lehet. E lelőhelygyűjtő munkát azonban aligha győzik a szakemberek külső segítség nélkül — földeken dolgozó parasztok, olajmunkások stb. széles körű támogatása nélkül. ¥l)RTl RÉLA » é>