Délmagyarország, 1976. április (66. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-25 / 98. szám

67 Vasárnap, 1976. április 25. MAGAZIN S/któs lános Tőben tört fakereszt Nem bántom halott porában Balázs Ferencet. Nagy menetelű sofőr volt, amíg bírta magát, aztán nyugdíjas lett, korán rokkantnyugdíjas, magára maradt ember, maradék pénzén kihúzódott a telepre, egy rossz kis vályogházba. Szép, háromszobás főbérleti lakását otthagyta az asszonynak, a nagykörúton. Régen nagy gerjedelmű férfi volt, később csöndesedett, kiváltképpen azután, hogy megnősült. Jóravaló asszonyt kapott, legalábbis eleinte úgy látszott; a szemrevaló, fekete asszonykával összeillettek. A házasság után néhány esztendőre aztán Balázs Ferenc sokat ivott. Ilyenkor elvetődött hozzánk, és néha elsírdogált reggelig. Azt hajtogatta, hogy az az asszony őt nem szereti; érdekből ment hozzá, mert ő a polgármester, majd a tanácselnök sofőrje, jobb fizetéssel, és hát valamirevaló lehetőséggel, ami akkoriban még csábító egzisztenciának számított. Volt egy régebbi — igazi — szerelme az asszonynak, aki valamiért elmaradt, aztán jött Balázs Ferenc. — Mi a baj? — kérdeztem ilyenkor. — Minden — mondta. Az ő családja semmirevaló, őt magát is az asszony vakarta ki e napfényre. Ha korán indul, az a baj, ha későn kezd. az a baj, ha az ingét áztatja, leszidja, ha nem mossa, azért korholja. Minoenféle nővel összeadta... s hosszan sorolta, ki mindenki szeretője A fizetést keveselli, a munkájáról meg azt tartja, hogy az semmi, nem foglalkozás, hanem naplopás. — Nézzed meg a hátam — húzta le egyszer az ingét. Végigkarmolászott hosszú sebcsíkozások húzódtak a hátán, összevisszaságban. — Ez a nő elmebeteg — csodálkoztam ezen a szörnyűségen. — Nem az — vélekedett Balázs Ferenc. — Hát akkor? — Gyűlöl, gyűlöl és kész! Elnéztem a nagy darab, ölesmarkos embert és elképzeltem, hogy ha ez egyszer komolyan képen vágná a feleségét... És hagyja, hogy ez a kis semmi, tüske teremtés végigverje, karmolátsza. — Zavard el, vagy hagyjad ott — mondtam neki. — Nem lehet — röppent sebesen a válasz, mert odáig vagyok érte. De egyszer, ha rámjön a méreg, attól félek, hogy agyonütöm. Mehetek a börtönbe. — Akkor megérdemled és gebedj meg, te ostoba, — mondtam haragosan. — Ne szidjál még te is. — Igazad van, én nem tudok gondolkozni a te fejeddel. — A két gyerek miatt se léphetek, — védekezett. Nem válaszoltam, Balázs is hallgatott sokáig, aztán, mint aki mindent elfelejtett, a gyerekeiről beszélt. Az egyik fiúból, a nagyobbikból, valami komoly mérnököt nevel, szépen kitaníttatja. a kisebbikből meg orvost és majd annyit dolgozik még rá, hogy egy szép kis rendelőt is kerit neki. Csak ez a két. kisgyerek élteti és azért imádkozik naponta a párttag-jóistenhez, legyen annyi fizikai és lelki ereje, hogy elbírja ez.t. a borzasztó családi helyzetet, addig, amíg a gyerekeit elindítja. Azt kívánta, hogy legalább azok szeressék majd és emlekezzenek rá, a halála után, jó érzésseL Megsajnáltam Balázs Ferencet, mert őszintén hitt álmodozásokkal próbálta karbantartani megnyomorított lelkét, jellemét. Nem rrerlem neki megmondani az igazat erről az önámításról. Abban a családban, ahol így él egymással asszony-ember, ott a gyerekek is lelki sérültek lesznek. Azokból nem roarpok meg oruoe lesz, hanem a lelkiklinika lakója, vagy boldogtalan, céltalan ember. Annyit azért mégis hozzátettem egyszer, hogy jobb lenne, ha elvinné a két gyereket és inkább nagyanyjukkal neveltetné őket, amíg nem akad egy megértő, melegszívű asszony. * Nem hallgatott rám akkor és máskor sem. Elnalt a polgármester. Balázs elkerült a város szolgálatából. Hányta-vetette az élet, különböző rissz-rossz vállalati autókon hurcoiászta a főnököket. Utoljára akkor találkoztam vele, amikor a kamion fülkéjéből szólt rám, Hegyeshalomnál. Egészen kividámodott, kicsit meghízott, és olyan hetyegő-csevegő stílusban beszélgetett, mintha nem is a régi Balázs Ferenccel találkoztam volna. — Rendbe jöttek a dolgok? — Pajtikám, amióta járom a világot, minden rendbejött. — A asszony is? — Az is. Viszem haza a kis szajrét, tudod, hogy van ez... — Kezdem sejteni. — Ne, ne hülyéskedj. Ügy, ahogy mondom. — Hát a gyerekek? — Jaj, öregem, alig látom őket. Olyan ágyrajárőféle vagyok csak. — Jól tanulnak? — Közepesen ... közepesen. De azért ellátom őket mindenféle cuccal. Láttam, hogy az én cimborám már semmiben sem hasonlít ahhoz a régi, vergődő emberhez. Ütjára engedtem. Az ajtóból szólt vissza: — Sietek, mert én kétszerannyit fordulok, mint más földi halandó — s jókedvűen mutogatta hatalmas muszkliját. * A Csillag-börtönben jártam, volt ott egy ismerősöm akkor, aki már régen hívott, hogy nézzem meg a rabokat, milyen szép, értékes munkát végeznek. Nem mentem, mert valami belső szorongás visszatartott. Egyszer azért mégis elszántam magamat. Nem tudom pontosan hogyan történt, de megálltunk a sarokban, ahol íróasztalokat enyveztek, állítottak össze, és egy hatalmas szál rabot megkínáltam cigarettával, de rám szóltak. Legalább kezet fogunk, gondoltam, és bemutatkoztam. A rab is megmondta a nevét: „Balázs Ferenc". Mintha a villám szaladt volna az agyamba; előttem állt a régi, fiatal Balázs, ugyanolyan céltalan, réveteg tekintettel, mint régen, becsöngetős, panaszos hajnalokon. — Sofőr volt az apja? — kérdeztem. — Az volt, de meghalt. — Miben halt meg? — Szélütött volt már, aztán fölakasztotta magát a házában. — A telepen? — Ott. — Ezt az esetet hallottam. A fiú unott tekintettel nézett rám. — Miért tette? — Azt írta, hogy nem volt semmi értelme az életének. — Hát az anyja? — El. Az meg azt mondta, hogy gazembereégében akasztotta föl magát. Nem tudtam szólni. Megkövülten álltam a szép. magas fiú előtt és magamban apjára, anyjára rászórtam az átkom. — De nem érdekelnek. Ügy írták, mondták, ahogyan akarták. Nem foglalkoztam velük soha. — Nem sajnálja az apját? — Nem. Anyám szerint gonosztevő típus volt. Apám szerint meg anyam volt az oka a rossz életnek? Ki tudja? Az a fő, hogy én itt vagyok — mondta, nem leplezett gúnnyal. Tovább tuszkoltak a kísérők, de ezután már nem láttam semmit az asztalosmunkából. Kint jártunk az udvaron, s ott kérdeztem meg az igazgatót, hogy miecL.ük. . . — Határátlépési kísérlete volt, már negyedszer. Azt mondja, úgy is kimegy, ha szabadul. — Miért? — Megbomlott a gyerek, pedig értelmes. Negyedik gimnazista volt, amikor először bekerült. — Ketten voltak ezek? — Ketten. A másik, a nagyobb, kamionos, de letették onnan, amikor ez másodszor próbálkozott. Valahol belforgalomban dolgozik. — Látogatja valaki? — Az anyja jön, de alig beszél vele. Gyorsan befejezik. * Évekkel ezelőtt bezárták a gyevi temetőt, ott épült a lakótelep: Tarján. Előtte visz el a műút Békéscsabára—Debrecenbe. A régi, zöld drótkaput jól megette a rozsda. Nehéz oda bejutni, de még nehezebb valakit megtalálni: olyan esett-omlott a halottak birodalma, hogy beleszomorodik a nézelődő. Régi parcellakönyvek alapján igazodtunk el, de hiába mentem a megadott helyre. Füvei-gazzal benőtt, roggyant sírok fölött, düledező márvány- és fakeresztek között nem leltem rá Balázs Ferenc sírjára. A halottak csősze jött aztán velem és a könyv szerint megmutatta, hogy hová temették Balázs Ferencet. Nem találhattam meg, mert a tőben tört fakeresztet ellepte a gaz. Bicskával lekapartam a mohát, s a korhadt, szürkésbarna fán kibetűzgettem: „Balázs Ferenc. Élt 57 évet." Nézelődtem ott egy ideig a semmibe porhadt világ csöndességében. Egy értelmes gondolat sem jutott eszembe. Fáztam és elindultam a bezárt kapu felé! Rosszul éreztem magamat. Forgatás — Baj van, főnök! — rohant az eiső asszisztens a rendezőhöz. Kifulladva állt a Nagy Fehér Főnöknek "Becézett nagy fekete ember előtt, aki kis fekete szakállát simogatva rendíthetetlen nyugalommal nézett a távolba. Mintha ott se lenne az első aszszisztens. — Az a baj, hogy már megint sok whiskyt ittál! — dünnyögte. — Megmondtam, öreg, bármenynyi szesz folyik is el a mi zseniális filmjeinkben, azt nem tűröm, hogy forgatáskor vedeljetek. — Igenis, főnök! — nyelt, sőt csuklott az első asszisztens. — De... szóval van ennél nagyobb baj is. — Nyögd már ki! — mondta a rendező, ugyanazon a közömbös hangon, s még mindig nem nézett a Billiárdgolyónak becézett kopasz férfiúra. — Hááát... Carla! Carla Lampóza nem vállalja ... — Mit nem vállal? — mormolta a feketeszakállú. — Nem akarja... szóval nem akar öregedni. Nem vállalja a ráncokat, egyetlen szarkalábat sem hajlandó eltűrni a szemesarkában. Nem beszélve a megtört fényű tekintetről. Mert, azt sem hajlandó. A meg őszülést még csak-csak, hisz divatos az ősz hajcsík meg ilyesmi. Ja, és a hangját is hajlandó halkabbra fogni, öregesen suttogóra: De ez aztán a maximum, amit ki lehet hozni belőle! — Hát ez a baj? — Ez, főnök! Ez ... — Más nincs?! — kérdezte a Nagy Fehér Főnök, és tovább kémlelte a semmiben azt. a pontot, amelyből talan következő, még sikerültebb filmjének központi magját sejtette. — De. Van. Carla Lampóza ezenkívül, hát... hogyismondjam? Szó szerint idézem: nem szerelne majmot csinálni magából még egy ilyen szuperfilm kedvéért sem. Mi, ugyebár, a forgatókönyv szerint elkészítettük a korhű öltözékeket, ő azonban kijelentette; a francba ezeket a maskarákat! TÓTH RÓZSA: KETTEN A NAPLEMENTÉBEN — Ha jól értettem — emelte égre, illetve a stúdió mennyezetére szemét a rendező — ez a mi angyali Carlánk csak kosztüm nélkül hajlandó szerepelni egy kosztümös filmben. — Igen, főnök. Ez a helyzet. Évakosztümben még csak eljátszaná Elvira királynét, de az, úgymond, maskarában soha. A rendező arca még mindig nyugodt volt. Csak a hangjában csengett valami vésztjósló szomorúság: — Tehát? Ki a farbával! Milyen szerelésben hajlandó szerepelni az isteni Carla Lampóza? Az első asszisztens elővette jegyzetfüzetét: — Itt van az egész lista. Kisestélyiben. nagyestélyiben — esetleg. Miniben — végső esetben. Midiben: szívesen. Maxiban — tiptop lesz. Ja, és itt van még a farmernadrág, a bikini meg a monokini. A „Félcenti a végtelenben", „Sheriffek griffek és elfek", „Az istennő lába"; „A plazmonauták üzenete" című filmek világhírű rendezője hosszasan hallgatott. A gondolatok vadul kavarogtak agyában, olyan vadul, mint ahogy a cseiekmény fog kavarogni a most készülő történelmi kalandfilmben, amely egy képzelt ország, Mammónia történelmének legmegrázóbb korszakát, a legsötétebb középkort eleveníti meg. Egymást űzték fejében a gondolatok. ahogy a csatajelenetekben űzik majd egymást a viaskodók. S a gondolatokból végül —ahogy a nagy filmekben is lenni szokott — kikristályosodott a mondanivaló. — Mit. akar ez a lüke kis tyúk, ez a félnótás lotyo? Meg akar órjíteni a mániáival? Hát nem volt elég bajom azzal a szédült libával, Elvira Dehisztériával, alig hogy megszabadultam tőle, most kezdi egy másik?! Galléron ragadta az első aszszisztenst. — Márpedig a „Nagymamánk, Mammónia" című kétrészes szuperfilmet, legjobb tudomásom szerint én rendezem! Légyszfves, tápláld be ezt abba a kongó fejébe. De azonnal! Meg azt is, hogy bárhol találok a helyébe egy új főszereplőt! Ennyiben maradtak. De Carla Lampóza a forgatás első napján azt üzente az aszszisztenssel, hogy fáj a feje, képtelen játszani, le akar feküdni. Mire a Nagy Fehér Főnöknek is úgy megfájdult a feje, hogy ő is otthagyott csapot-papot és lefeküdt Történetesen ugyanabban a szobában, mint Carla Lampóza. Sőt: ugyanabban az ágyban. Ennek persze történetünk, s a „Nagyanyánk, Mammónia" című történelmi szuperfilm szempontjából az égvilágon semmi jelentősége nincsen. A krónikás csak a lényegre szorítkozhat. Másnap a rendező azt mondta első asszisztensének, mikor az a kosztüm-kalamajkával hozakodott elő: — Igen. Persze. Nagyon nehéz ügy. bár... hol találok még egy ilyen csodálatos színésztehetséget erre az óriás szerepre?! Tudsz mondani csak egyet is?! Na, ugye! Hát ezért kell egy kicsit rugalmasabbnak lenni. Tudod, én ugy képzelem: Carlának, azazhogy Elvira királynénak szaszonfrizurája legyen, meg hosszú tüllruhája. Átlátszó, hát, persze. És amikor már megöregszik, akkor is fiatalos, majdhogynem üde jelenség. Igen. Gondoskodj róla: kérlek, hogy a kolostorbavonulás után legyen egy szép fürdési jelenet is még. Értesz engem, pajtikám? Jó, akkor intézkedj. Carla Lampóza filmjét azóta milliók és milliók láttak szerte a világon. „Csodálatos divatbemutató" — lelkendezett egyik méltatója — „ahogy ez a rendező a huszadik század divatját e múltba vetíti, az egyszerűen zseniális". így aztán a „Nagymamánk, Mammónia" mint a mához szóló nagysikerű filmalkotás vonult be a filmtörténetbe. SIMÁI MIHÁLY