Délmagyarország, 1976. április (66. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-25 / 98. szám

KZDM MAGAZIN 68 Vasárnap, 1976. április 25. Az évfordulók tanulságai A múzeum világa 1894. szeptember 24-én nyitót t'i meg kapuit a Kultúrpalota, elv helyet ad a Somogyi-könyv• a szegedi muzeum gyűjinek. A múzeum gondoar Jóval régebben, 1843Tlelódött, hozzá is kezdtek állítási vitrinek készítéséhez, ie o szabadságharc bukása után u>ssz.ii ideig nem lehetett szó nuzeumalapltásról. A múlt szálad hetvenes éveiben azonban megindult a gyűjtőmunka, elsó{ban lelkes magángyűjtők teí vségeként. A mai múzeur; c :33-ban alapították, régi••-•gUi; napló első bejegyzései ez |ii: -ói származnak. Természetejmcsak régiségeket, hanem t-< urténeti értékű kincseket is j< sorolva. Az elsó kiállítás 1888Ln nyílott. Régiségeket és érmeket mutattak be. Amint az új kultúrpalota felépúit, bővült a gyűjtemenyek köre művészeti, népraj/.i és természetrajzi tártavakkal. Reizner János, Tömörkény István és Móra Ferenc munkássága nyomán a múzeum az ország egyik legkitűnőbb gyűjteményévé fejlődött. Különösen nagy lendületet kapott a gyűjtés 1950 után, amikor a múzeum szervezetileg különvált a városi Somogyi-könyvtártól és ismét múzeumi szakemberek vették kezbe irányítását. Az épületet is hamarosan kinőtte a gyűjtemény. 1953—54-ben bővítésre került sor. Hozzá kell tenni, hogy a millennium lázában tervezett hatalmas termek nem alkalmasak a korszerű múzeológia szempontjai szerint épített kiállítások bemutatására, rövidesen jelentős belső rekonstrukciót kell végezni. A múzeum munkáját természetesen nemcsak a kiállítások jelentik, sokkal nagyobb felelősséget ró munkatársaira a gyűjtemények karbantartása, azok tudományos feldolgozása. Néhány unalmasnak tűnő statisztikai adattal hasonlítsuk öszsze az utóbbi hetven-egynéhány esztendő fejlődését. 1898-ban az éremgyűjtemény 7032 darabból állt, ma 49 ezer 500 darab. Ma a régészeti tárgyak száma meghaladja a 100 ezer darabot, a múlt század végén mindössze 2832 került leltárba. A néprajzi gyűjteményt akkor néhány céhláda és céhzászló jelentette, ma 10 ezer 20 darabot őrzünk. Igen értékes képgyűjteményünk, beleértve a grafikákat is 5738 műtárgyból áll, míg a század elején 6L festményt és 3 rajzot mutattak be a közönségnek. A természetrajzi gyűjtemény az 1898. évi 42Ó5 darabról 120 ezerre gyarapodott. Ma már különleges helytörténeti gyűjteményünk is van, több mint 6 ezer tárggyal, s az országban egyedülálló irodalmi gyűjteményünk, melyben 4380 relikviát őrzünk. A szegedi múzeumban őrzött tárgyak száma csaknem 300 ezer. Érdekesség a látogatók aránya ls. 1900-ban mindössze 5799 látogatója volt a kiállításoknak, míg az elmúlt évben tárlatainkat 295 ezer 746 személy tekintette meg. Természetesen ezt az óriási gyűjteményt nagy tudományos és technikai apparátus kezeli, sokszor erején felüli munkát végezve, hiszen sem a gyűjtőutakon és ásatásokon, sem a feldolgozás során nem lehet betartani a szokásos munkaidőt. Terveink között nagyméretű ásatások, monográfiák elkészítése szerepel, de gondolunk kiállításaink felfrissítésére is. A következő öt esztendőben folyamatosan felújítjuk a Kultúrpalotában levő termeket, előadótermet alakítunk ki, így kapcsolatunk a múzeumlátogatókkal közvetlenebb és szerteágazóbb lesz. Ez a kis írás bevezetője olyan cikkek sorának, mely a múzeum kincséi," munkamódszerei, titkai közül mutat be néhányat az olvasónak. Nem törekedhetünk teljességre, hiszen az óriási gyűjtemény részletes bemutatása több kötetet igényelne. Néhány részlet felvillantásával azonban bepillantást engedünk munkánkba, várjuk az olvasók leveleit, kérdéseit, hogy azokra válaszolva valóban közkinccsé tehessük a múzeum raktáraiban őrzött értékeket, melyek egyelőre nem kerülhetnek kiállításra. TROOMAYER OTTÓ Mécses, bütykös, kalamáris A múzeum néprajzi anyagának nagy része raktárban van. Vitrinekben csillognak a cserépedények, az üvegek és boroskulacsok. Nemcsak a látogatónak, de a szakembernek is a cserépedények a legkedvesebbek, a legféltettebbek. Készítési és lelőhelyüket tekintve a legtöbb Szegedről,/ Makóról, Hódmezővásárhelyről, Tótkomlósról került hozzánk. De megtalálható itt a máriaradnai bütykös mellett számos felvidéki cserép is. A virágos tál, a rúzsás tányér, a csörögés tál meg a fésütartó a konyha dísze volt. Ott tartották falra aggatva a dagasztóvájlingot a csíkmákszürővel együtt. Kamrában, az ajtó mögötti kármentősarokban kapott helyet a kásás-, vagy lakodalmas fazék, a vajköpülö, a vajas, a mézesbodony, s megannyi más, a funkcióját nevében viselő cserépedény. Az egykori lakodalmak vacsora utáni csömögéje volt a lejbekása. amit szabadtűzön, hatalmas vászonfazékban főztek. Hogy az edény forró falához ne égjen oda. kívülről sártapasztaseal vastagították, majd hófehérre meszelték. Kisebbek a „kemíncés fazekak". Ezekbe paszúrlevest, disznóbálkor meg szármát főztek. Az Alföldön tűzálló agyag csak igen mélyen található. Nem is nagyon készült itt ilyen. Szeged környékét a felvidéki gölöncsérök látták el főzőedényekkel. A sublót dísze volt a búcsúflaként kapott bögre, a komaedények « más töncsörék. Ott heJvezték el a dohány tartót, malacmadár alakú radnai fütyürüt is. A pálinkás butellát a falitékába zárták. Abból szopogatott a gazda reggel, csak úgy éhomra. Munkába menet, főként télen a szatyorfenéken magával vitte. Az itt levők mindegyike remekmű. Némelyiknek születési éve is ismert. 1829-ből való a legrégebbi. Valamennyi zöldmázas, karcolt, vagy írókázott díszítésű. Készítőik a rendelő neve mellé gyakran szerkesztettek szellemes szöveget is. ..Ki ezen Butéllának szorul lopására, Kívánom hogy Lépjen olí nagy uraságra, budai vagy pesti taliga tolásra, az Koldusok között Fő Kapitányságra." Imakönyv alakúra: „Mindennapi Óhajtás." Az aratóknak, a gyerökágyas asszonynak szilkében vitték az ételt. Páros szilke egyik felébe a levest, másikba a csírkepaprikást tették. Mezei munkára restás, vagy csöcsöskorsóba vitték a vizet. Abban lassabban melegedett föl. A cserépedények nemcsak egykori használatukkor, de raktári elhelyezésükben is témakörönként találhatók. Ritka leletnek számit a céhkancsó. Egyik oldalán 1777. évszám vezet vissza bennünket a céhes világba. A mohácsihoz hasonló, füstös technikával égették a cserepet Szentesen, ahonnan gyertyamártók és vlzeskanták valók. Kevés gazdaembernek adatott meg, hogy feliratos butellája mellé díszes dohánytartót is csináltasson. Legtöbb kutya, csúnya disznó, vagy haragosan neaó ember alakúra nyúltak hozzá. Míg a parasztembernek javarészt a konyhaeszközei, addig a jegyző úrnak a tintatartója készült cserépből: a kalamáris. A tintát lúdtollal mártották, ráhintett porral itatták. Sajátos alak- és díszítéstechnikájukkal képviselnek újabb csoportot a habán edények: bokályok. falitálak és tányérok. A több mint tízezer darabból álló anyagegyüttes már egy letűnt ipari és parasztvilág tárgyi dokumentumai. Gyűjtőutainkon egyre kevesebb lelet kerül. Ezért a meglevők értéke duplázódik. Hivatása lesz majd az utánunk jövő nemzedékek tanítása, emberi sorsok, munkák megbecsülleteee. Előre félek az évfordulóktól. Különösen, ha igen jelentősek és ha nagyon kerekek. Ilyenkor ugyanis nekilódul a megemlékezések vegyes értékű, se vége se hossza áradata. A jubileumi eseménynek az utókor számára fontos részei ijesztően keverednek a mellékes meg unalmas szőrszálhasogalásokkal, melyek csak a szakembereknek érdekesek. Nem mindig szerencsés sokszínűségben így tárulnak a bizony felületességre hajlamos és feledékeny közvélemény elé a ma is izgalmas hajdani törekvések, meg a helyiérdekű avítt buzgólkodások, piszlicsár apróságok. Fellángolnak a gerjesztett viták is az agyonünnepelt, egyébként valóban emlékezetre-méltó históriai események, vagy személyek körül. De bármennyire gyanakvóvá tesznek a mindent-bele ünnepléssorozatok ránkzúduló szó- és betűhalmazai, semmiképpen se mondanám haszontalannak őket, ha valamiképpen mégis megidézik a haladó hagyomány élő szellemét. Mert még az üresjáratokból is származhat nekünkszóló. A tartalmasból meg különösen. Kibontakozhatnak a múlt embeTeinek máig érvényes eszményei. Értelmet kaphat a mostani életünket is befolyásoló tradíció. ' Megelevenülhetnek a nemavuló tettek, az időtállóan időszerű gondolatok taníthatatlan tanulságai. Mindaz, ami a felhajtáson, a nosztalgiákon túl a lényegben közös: az évfordulók és divatok esetlegességétől független, nem évülő forradalmi példák vonzása; természettudományos hasonlattal ezeknek mozgató energiája, társadalmi-politikai értelemben — a mozgósító ereje. Mikor — most, megint szépszámmal jelennek meg, a történeti tanulmányok, megemlékezések, régebbi és új szépirodalmi művek, a háromszáz éve született második Rákóczi Ferencről és szabadságharcáról, nem ejtenek Zavarba. Olvasom, hallgatom, nézem őket, s arra gondolok, hogy nemcsak érdekességként jelentós egy ilyen nagyember világraszóló dolgait életrekeltő alkalom. Nemcsak arra jók a napvilágra kerülő müvek és dokumentumok — köztük az ünnepelt emlékírásai —, hogy az eddigieknél tárgyilagosabban állítják elénk a nemzeti hőst, akit az utókor nagy és szövevényes legendakörrel övezett, nemcsak az a fontos Rákóczi politikai életművének — a kurucszabadságharcnak — mostani felidézésében, hogy az eddiginél világosabban követhetjük útját, amit meg kellett tennie. Hogy — mint az osztrák birodalom egyik magyarul sem tökéletesen beszélő hercege — a zárkózottságra, magányosságra is hajlamos ifjú arisztokrata pár év múlva eljusson a nagy találkozásig a forrongó, keseredett parasztok képviselőivel, akiknek végül — alig harmincévesen — a vezérévé szegödött s félretéve személyes töprengéseit, habozás nélkül követte valóban történelmi hívásukat. Az a legfontosabb, ahogyan e hívás a hivatásává lett; belső parancsként sürgette közösségi érdekű döntéseit, majd egy évtizedig ösztönözte forradalmi haditetteire. Mindez, és ennél százszor-ezerszer több tény és körülmény természetesen hozzátartozik idővel halványuló ismereteinkhez. A belőlük levonható általánosabb következtetéseket azonban csak két fenntartással tudjuk igazán elfogadni ahhoz, hogy életünkben ls tájékozódni segítsenek. E két fenntartás az oka, hogy nem történész, hanem irodalmár létemre kértem szót. Először. Lehet, hogy olvasmányos történelmi munkák, népszerűsítő regények, darabok, filmek formájában, azaz amúgy meseszerűen, képzeletbeli kalandként sem utolsó mulatság a történelem. De nemcsak romantikus kíváncsiságunkat és — velünk született — tudásvágyunkat érdemes vele táplálnunk. Nem az a legizgalmasabb benne, hogy ha nyakig beleásauk magunkat, akkor bízto* gyan is vojt, antí elmúlott. Érdekesebb, Ha megértjük, milyenné lett; ha utánajárunk, mitől . van az, hogy ilyen. Ebben a megértésben nyilván az is bennerejlik, hogyan értékelik ma azok, akik hivatásból jól ismerik az aktuális régiségev ket Miként tűnődnek rajtuk he- . lyettünk — szerencsésebb eset- ' ben velünk együtt — és tanulságot keresve, hogy értelmezik az évszázados történelmi bonyodalmakat a huszadik század negyedik negyedében, Magyarországon.', Az sem hiányozhat mai, szoci- ! alista történelemképünkből, hogy mennyire élnek a különféle útonmódon közgondolkodásunk részévé lett magyar- és világtörténelmi hagyományok. Hiszen ezek is hozzá segíthetnek bennünket ahhoz, hogy ne csak a jelenhez tapadva próbáljuk felmérni helyünket a világban, más népek, más emberek között. Megerősíthetnek abban, hogy őszintén tisztelhessük a magunk és a népek hagyományaiban megnyilvánuló emberi példákat, a máig érvényes, elhatározó jelentőségű tetteket. Méghozzá úgy. hogy közben a legnagyobb mértékig kétkedve fogadjuk a divatos „szószólást", az érzelgősen emelkedett hangulatokat, s gyanakszunk a tartalmatlan jubilálgatás — egyik fülünkön be a másik fülünkön kiröppen; — alkalmiságára. Másodszor. Okos múltidézésünkhöz tartozik, ha saját haladó és forradalmi hagyományainkat sem az évjárások esetlegessége szerint rántjuk elő a sutból, hanem egységükben értelmezve tartósan a magunkénak vállaljuk belső lényegüket. Így őrizzük, nem egymástól elszigetelten, de megtalálva már említett közös vonásainkat, tevékeny emlékezetünkben. Amely mind a tanult, mind a megélt tapasztalatokat a javunkra válthatja, amikor kamatozik megalapozott véleményalkotásunkban, s érvényesül átgondolt cselekvéseinkben. Rákóczi tömegekre támaszkodó, osztrákellenes nemesi függetlenségi harcát például éppúgy nehéz volna elválasztani Dózsa György népi fölkelésének előzményétől, mint ahogy lehetetlen reálisan értékelni a — Petőfi és Kossuth nevével egybeforrt — negyvennyolcas forradalmi hagyományt 1919, a Magyar Tanácsköztársaság és 1945, a felszabadulás tavasza nélkül és anélkül, ami országunkban az ezt követő harminc év alatt történt. S mert az elmút pár esztendőben, ami még egy fiatal ember számára sem távoli idő e nagy fordulatokról és főszereplőikről újból és újból rendeztünk színes és gazdag — néhol cifra és tarka — évfordulókat, kaphattunk róluk — olykor a szó szoros értelmében — kimerítő áttekintést, hadd írjam le; előre ugyan továbbra is félek az ünnepek túlzásaitól és sallangjaitól, de utólag biztos hasznosabbnak érzem majd — az egyszerre élő nemzedékeknek szóló — tanulságait. Hiszen egyrészt hozzájárulnak, hogy történészeink, gondolkodóink, politikusaink a jubileum révén is gazdagítsák az értékes hagyományokkal világszemléletünket. Másrészt érdeklődést keltenek a történeti gondolkodás iránt. Nem egy, csak a pillanatoknak élő fiatalt és napi ügyeibe szorult idősebbet éppen a sorozatos viszszaemlékezések figyelmeztetnek arra, högy az elmélyülten és közös tapasztalattá feldolgozott múltból is kaphat útmutatást, ha eligazodni szeretne azok közt a jelenségek közt, amelyekkel' nap mint nap találkozik, akár közvetlenül, személyesen, akar közvetve, a saját mindennapi gyakorlatában. Nem körülcsodálkozni és sematikusan megemlíteni való, nem méltósóágteljes szoborcsoport, megfagyott emlékmű a történelem. KI kell azonban választanunk belőle a nekünk szóló, az útkereső közösség számára mellőzhetetlen üzeneteit és összefüggéseit BZLái ZOLTÁN J