Délmagyarország, 1976. március (66. évfolyam, 52-77. szám)

1976-03-07 / 57. szám

. v. :•«.. : 12 Vasárnap, 1976. március 7.' / Csamangó Ferenc Lányok, asszonyok Színei a nappaloknak az éjszakáknak, és nincs szebB Olyan mosolya az életnek melynek Ti vagytok mögöttE Keresve szebbet hiába, a csillagokon, a rétekeN Számtalan percben sietünk hozzátok önfeledteN Zsibongó rajongás, sok kedves szó fénves erejE Oldhatatlan hűség, megbecsülés összeölelt csokraiT Bakjuk elébetek, az ünnepi asztal megterítettE Selymes abroszára, köszöntésül lányok, asszonyoK Zeng a dal, hajatokra hull a fények sárga erejE Ezer arcával bámul reátok az ünneplő kék éleT Riadt katonák néznek önmagukba, vissza fel a csúcsrA Ernyedt izmaikkal puhán andalogván a békéN Tiétek ma, az a sok felemelt ünnepi hang, E Egyesített, fenséges szeretete a világnak, a haloM Tett, a sok melengetett gondolat, a csók, virág, amely fűZ Test-lélek közelbe hozzátok, csendben ünnepelvE Elveszítünk mindent e napon, a végtelen időT Leroskadunk büszkeségünkbe, szívünk meglágyul karjainK Között, és összeölelünk benneteket ma és a jövő Összes virágai között, melyre színek illata vigyáZ Széles e világon szárnyal az öröm, életteli Zajtalan csendben lubickol a lét, a gondolat merengőN önzőn, hogy vagytok nekünk az öröm, a nagy boldogság, a nö Nő, a nagy segítség, minden, a nagy ünnep, ünneplóN Tíz szál szegfű az asztalon, új pirosak oirosA ünnepi fehérek fehére, reménye, mit lételek kaP Nagy világ, szép virágok, kedves virágok, szirmotok nyílO Köszöntő, illatos, színes legyen, örökleteseN íme, néhány arc, néhány pillanatkép az ünne- Györgyné téesznyugdijas, Tombácz Józsefné adpeltckről. Hadd köszöntsük azzal is a lányokat, minlszirátör, Helbert Mária szövőnő, Márton asszonyokat, hogy néhányukat bemutatjuk. Acs Vllmosnc fodrász, özv. Sántha Sándorné nyugdiS. Sándor felvételeinek sorrendje: özv. Mészáros jas és Kovács Edit ipari tanuló. A visszaeső bűnös A presszóban kavargott a füst, a vendégek rajta röhögtek. Mért kell kiröhögni az embert, azért már megbűnhődtem, — gondolta Rábai. Elborult szemmel nézett szét, sunyi, összehúzott szemeket látott, szélesre húzott szájakat, s fékevesztett röhögés csapott a szívéig. „Vigyázzatok a /.sebetekre! Visszajött Csencselő Berci!" Ilyeneket kiáltottak felé. A sarokasztalnál egy fiatal ült, csak a zakója volt tiszta és vasalt, a nadrágját már nem váltotta fel otthon, csupa folt volt a mészfröcsköléstől. Ez átszólt a másik asztalhoz: — Nincs igazatok! Mór leülte az idejét, elmúlt, új életet fog kezdeni. Sértő megjegyzést kapott a másik asztaltól. Nem hagyta szó nélkül: — De megszűnt a priusza, valamiből csak meg kell élnie. Erős, okos munkásember. Vagy dologtalan csavargó legyen ? — Az volt világ életében 1 A fiatalember megfordult székével s most már kiengedte a hangjót: — Az újságok is azt írják: aki bűnös, bűnhődjön, de ha kikerül a börtönből, joga van a munkához, visszatérhet munkahelyére, s a társadalomnak kell rajta segíteni. És kikből áll a társa dalom?: belőlünk! Nekünk kell segítenünk! Rábai hálásan nézett a sarokba. a fiatal munkásra. De az emberek tovább röhögtek. Ekkor ellépett a pulttól anélkül, hogy kért volna valamit és megindult a kijárat felé. Az utolsó asztalnál azonban elébeallt a gyárigazgató gépkocsivezetője. Szétvetette a lábát, két kezét a zsebébe süllyesztette, s ruganyosan hintáztatva magát odavetette: — Ne menjen még, szakikám! Fizetek magának egy kif ... Rábai reménykedett: van még egy újabb ember, aki őt megérti. Nem is árt 6 senkinek. Akkor a munkásszálláson nem birt ellenállni. Azt sem tudta, hoel az Agy alá esett karórát Nem is sejtette, melyik munkatársáé volt Zsebébe sülylyesztette, hogy majd otthon, Nyiracsádon Jancsikát megajándékozza vele. Lefülelték, két hónapot ült érte. Azóta a saját karóráját is eladta, hogy ne emlékeztesse soha erre a becstelenségre. — Köszönöm — rebegte a gépkocsivezetőnek, mintha az nem csak kiflit akart volna fizetni. Annak a szeme azonban nevetségesen kitágult kiköpte a csikkjét és felröhögött: — Fizetek magának egy kifli.,. véget Az asztalnál ülők térdüket csapkodták, a röhögéstől rengett a fal. Mintha kést szúrtak volna bele. Arca paprikavörös lett. Végignézett a hájas sofőrön. Most egy kicsit legyengült a fogdában, de ha megrántaná ezt a bajdarabot, az asztal alá henterítené. Aztán sárgává vált az arca, félelem lopózott belé, a fogda türelemre intette, neki már úgysem lesz soha igaza. — Hallja, szaki, ne siessen még. — Az igazgató sofőrje újra elébe lépett. Láthatóan tetszett neki a presszóban a hatás, minden vendég őt figyelte: — Ha maga órát tudott lopni, akkor nem buta gyerek. És biztosan tudja azt is, mért nem eszik meg a pékek a kiflivéget — A kiflivéget? — kérdezte remegve. — Nem tudom, de ne bántsanak, az órát visszaadtam. — Na ide figyeljen. Azért nem eszik meg a pékek a kiflivég-.t, mert akkor nem tudnók eladni a kiflit. Érti? A presszó felbődült, a sofőr Rábai arcába röhögött. Rábai újra ráhagyta. Megindult a kijárat felé, de a sofőr elébe ugrott, az arcába röhögött, felfricskázta az állát. Nem, nem ó. magában egy megfékezhetetlen rúgó cselekedett: tenyere görcsbe rándult, s az ökle már ütött is, pontosan a röhögő két szem közé, az orrsövényre. A nagy hájdarab hanyatt vágódott Az egész presszó rárohant A vezető rendőrt hívott. A rendőrnek mindenki magyarázott, ilyeneket: „Éz a tolvaj kikezdett az igazgató elvtárs gépkocsivezetőjével ... Üsse agyon, törzs elvtárs!" — A rendőr az arcába nézett: — Ááá. maga az Rábai? Most aztán lesz magának. Minimum másfél év. Na, gyerünk. A sarokban ülő fiatal munká9 felugrott, utat tort magának, a rendőr elé állt: — Törzs elvtárs, Kovács Béla önkéntes rendőr vagyok. Tessék az igazolványom. Nem hagyom ezt az aljasságot. Bemegyek ha kell a százados elvtárshoz is, bármikor tanú vagyok rá, hogy ennek a ... Rábainak van igaza. Akár lopott órát, akár ült vagy nem ült érte két hónapot, neki van Igaza, nem lesz visszaeső. Ez gúnyolta ki — mutatott a gépkocsivezetőre —, meg ez fricskázta fel az állót. Szégyellje magót! — Fejét körülhordozta a presszóban, arcizmai rángatóztak. — És maguk is szegyelljék magukat! Mert én kiállók az atyaúristen előtt is ezért a Rábaiért. — Mi ebből az igazság, emberek? — nézett szét a rend őre. Komor arcok tekintettek rá, itt is, ott is bólintott valaki. A rendőr táskáját hátralódította és megindult a kijárat felé. Az ajtóból még visszaszólt: — Ne halljak panaszt magára. Rábai! — Igenis! — Azzal Rábai is megindult a kijárat felé. De a fiatal munkás utána szólt: — Jöjjön csak vissza, szaki! — Kihúzott egy széket, rámutatott: — Üljön le. Legyen a vendégem. Két duplát kért, az egyikhez egy fél hubertuszt. Rákönyökölt az asztalra, közel hajolt vendegéhez : ^ — Ide figyeljen, Rábai szaktárs! Van egy üres hely a brigádomban. Szalagon dolgozunk, nem éppen kényelmes munka, de jol fizetnek. Szállás is van, saját brigádszállásunk. Szívesen beajánlom. Ez- más cég ugyan, nem bánya, az építőiparnak dolgozunk. Szakipari munka. Jól iár, ha rám hallgat Na, vállalja? Két tenyér csapott egymásba, DÉNES GÉZA ,