Délmagyarország, 1976. március (66. évfolyam, 52-77. szám)

1976-03-21 / 69. szám

12 Vasárnap, 1976. március 21": Szép intarziák VILAGlTÖTORONT VÁLASZTÓFEJEDELEM ELVESZETT IDÖ Sz. Lukács Imre Esős nyár Hirtelen, félelmetesen meggyűrődtek a szllvakék fellegek, sebesen csapkodták egymást, sötétséget hoztak, haragot. Hosszú felhőszakadás zúdult s vidékre. Zuhogott, zuhant, ruborgott, zajongott a zápor, hidegre hűtötte a levegőt, a földeket feketére verte, csépelte a gazdag gabonatáblákat, tócsákat hüm pötyögtetett, vízvezetó csatornák híztak folyókká, szaporodott a belvíz. Az ódon házak vályogfalni kortyolgatta!? a sűrű zivatarból. Tarajos eső esett, kitartó, állhatatos konoksággal. A folyó magasra duzzadt, az árterületre csapott Rétekről, udvarokból szn imabálákat zsákmányolt, sárguló szénaboglyákat, szétszórta haragos hullámaival. sodorta, pörgette az áradás rekvizitumait — ítéletidő — hajtogatta Major Jánosné, gyűrögette kezét tehetetlenségében —, elveri a kenyerünket. Az ódon házak repedeztek. Oltogatták a szomjukat Reggel újra dolgozott a Nap. A vén hajlékok sírtak, nyikorogtak, száradtak a szikrázó melegben. Küszöbül? meggörbült A folyó fenyegetett. — Csúnya aratás lesz —mondta Major János. A fényeshátú földekre menekültek. Megdőlve, éretten feküdt a kaiász. A be takarítógépek nem Itóldoguliak az ázoll, vajpuha talajon. István-apánk lánctalpas rizskombájnokat küldött. Küzdelem kezdődött a kenyérért Ragyogott, a nyár. Aranylott Pipacs-színekkel lángolt A szőke kenyér földre feküdt. A mézes napok komorrá sebesültek. A nagy aratás, bő kenyér reménye füstbe ment, maszatosra verte az idő. István-apánk emésztődött. A 'elhószakadások tönkrevertél? • ne.-Sket A búzatáblákon vízfa.dt a kerék nyomán. A rozsda"arna táblák pusztultak. Foltokban bujkált a víz. A kukoricák sár-viták, a fémfehér tükör kói, íonnymetottn, megöl, . i n talajból gyökerüket \ ül" • on tépett fák, törött iv v, p.- bolyával csillogó n,ka• Ígéretek földjén kárt vetés. Szivattyúk vet- vizet a folyóba. Lánci berregtek a kínlódó rtv irtok közelében, az elás It, latyakba süllyedt teherré. ító vontatókat húzatták. A í co . es gabonával loncsos, sáros teherautók „csúszkáigattak. „Keserű kenyér — gondolta az elnök —, de a miénk." Hatalmas kalásztengeren rlnnfttó'tnk a szívós szovjet, amerikai, német kombájnok. Csu-omvíz búzát arattak. Nehéz - hűk törte, szaggatta az alkatás'.éket. Az eső hatására nyurgiűt a gyom. az alacsonyszárú, dőlt termééiből dugdosta zöld felét, fullasztotta, tömte a masiDiUtál István-apánk csodálatos tercpláröja Módút mondott. A dűlőút .Mrábgn vesztegelt. Nyögött, prtfitKÖlt, de foglyul esett. Az üzemanyagtartályt vontató traktor szabadította kí, vonszolta szárazabb területre. A masiniszták fürdőnadrágban, mezítláb gázoltak a néhol térdig érő vízben. Űjabb vihar verte a mezőt ítéletidő tombolt. Alacsonyra ereszkedtek a felhők, vadul gomolyogtak, szürkületbe takarták a vidéket, félő földjeit. Dörgött, rengett az ég. Sűrűn villámlott. Görgő vihar morajlott, megszakítás nélkül zuhogott a nehéz eső. Jégszemek kopogtak. A háztetők megcsúsztak, cserepek' csapódtak az utakra, recsegtek, törtek a fák, vlllanyhuzalok szakadtak, a fakadó vizek bebújtak az öregek hajlékaiba, kertekben, udvarokban pöffeszkedtek. Tűzoltók szivattyúzták a trópusi zivatarhuLlám maradványait. Az árkok sebesen hömpóíyögtették a terhüket. István-apánk tevelet sokszorosított a kollektíva tagjaihoz, fokozott felelősségre, áldozatvállalásra szólította őket, kézi aratásra. Kaszát csináltatott, beállt a sorba. A rozsdás határban feltűntek nz öregeit. A kaszái? újra ragyogtak, padlásokról, múzeumokból ismét kézbe kerültek, kalapálgatásuktól, fenésüktől zajok éledeztek a mezőn, elfelejtett mozdulatok, felgyűrt ingujjak, fekete,' kajlg Icalapok, gumicsizmáig izzadságszagok divatoztak, verejtékes homlokok,' fárasstó, egyhangú mozdulatok, haladatlan suhintások, marokszedő-hajlongások, kévekötéseic, kévébe se kötések. A víz tetejéről szedték ölbe a kalászt. Gázoltak' vele partosabb helyekre, nehogy kicsírázzék. Lihegtek az öregek, fújtattak, de elhozták maradék erejűket. Az első hivó Szóra csatasorba álltak, kitartottak reszkető inakkal, erőlködő kézékikel, emelték, vágták a nedves termést, nagy életük mindenkori reményét. Puhára ázott a gabona. Szapora gyom, íűtenger dúsította, megfogta a kaszát. A pocsolyákból szúnyogok felhői röppentek'. Nemes Lajos, öreg Boldl, bicegős Pölös Gábor, Bugyi Károly családjával, a cselédháziak, az állattenyésztők, mind megkeresték kaszájukat, seszinű nadrágjukat és a csatatérre vonultak. Széles rendeket vittek. Suhintottak, léptek, suhintottak. Erőt kért, követelt a föld. Ette az embert. Monoton mozdulatok termetfldtek. Asszonyok hajoltak a tarlóra, szedték, gyűjtögették a kalászt. Pihenésre, beszédre nem jutott idő. Örömmel, szenvedéssel arattak. István-apánk a száját saori" totta. Fehéren izzott a Nap, rekkenő hőség csapott a vízverte táblákra. Együtt küzdött a társaival. A piszkosszürke búzamezők tocsogóiban verejtékeztek. Mentették életüket. Szomorúvá csúnyultak a földek a vízözönben. Pörkölődött a mező. Barnultak, feketedtek a kévék. Sietett velük az Idő. A nyugdíjas kaszál? segítettek. „Jöttek, mint katonalovak a trombitaszóra — gondolta a vezér elégedetten —, értik már az életüket. Nélkülük elveszne a termés. A világ." Víz öntözte beteg testét, ólomkaszát emelgetett. Hűséges szive kitartott. A magas kukoricáson túl a folyó csöndjét vízseivó motorok szabdaltál?. Á suttogó füzek hűvös lehelletét érezte, szeretett volna heverészni a parton, a vad-dohány sárga virágai alatt) a hízott darazsak zenéjében, a kékre váló fák esti színeiben. Nagy akaratának töredékei tartották, húzta, vonta a kaszáját, túl volt már az erőlködésen, izomlázon, fáradságon, állandó görcsökkel birkózhatott, tenyeréből szaladtak a szivébe, Csikorogtak, mint a csontok, gyorsabban lüktetett tőlük a százhúszat verő motor. Szép szíve volt Nem hagyta el embereit Kőnehéz közösség volt, életre szóló kötelezettség. A bibliai bőséget, a dús jdnesfi nyári mezőt kicsépelték a viharok. A zsíros Dihenea didergett gumicsizmájában. Nóvák Jpzsef öreg, megbízható piros gépe nyöszörgött a sárban, elsüllyedte!? a kerekei. Nóvák Tibor szerelőtársaival tanakodott. Lánctalpasok kihúzták a bajbajutott kombájnt Két hátsó kereket raktak fel, de újra elsüllyedt, sáros szalma $újkolódott a gumik közé. Kínlódott kegyetlenül. Akkor Nóvák Tibor a homlokára csapott: — Megtaláltam a megoldást Műhelybe száguldott a terepjárón. Csővázas vaskereket szerkesztett, levegősre, kijött abból a sár. a gumikerékhez szerelte és csodálatosan bevált Bátyja, Nóvák Józsi elkínzott képpel, maszatoson motyogta. — Sötétben vígan vetetem, de vízben megakad a tudományom. — Ha kell. szánkóval hordjuk', de megmentjük a termést — mondta az érkező István-apánk. — Miénk a haszna, betakarítjuk — helyeselt a buszvezető és kom báj nos. — Szívesen lemosnám a masinát, folytassa, ald Jobban érti. Csúnya, csupa vesződség az aratás, haladatlan, de szívünk ls van. Elindult a gépe. Küszködve legelgette a termést a behemót szerkezet. A majorban búzahalom tornyosodott. A homlokrakodó óriáskanalával feszült a tömérdek szemnek, taszította a garathoz. Szállítószalag hordta a terményt a szárítótoronyba. A kombájnszérűn Nóvák Csaba figyelte a gumfpályán utazó búzapántlikát, a kapcsolótáblán szabályozta áramlását. Ezüst fényben ragyogtak az acél monstrumok. Illatos gőzt pipáltak. A szárító túlsó oldalán tiszta, száraz szemek zuhantak vastag csőből a dömperkocsiba. Púposon szaladhatott terhével, a piros, új kenyérnek valóval. István-apánk a legújabb masinát figyelte, széles rendet vágott, fürgén futott, s asztagnyi gabonát hordott a tartályában. Halkan duruzsolt a motorja, „Félelmetes esztendő — gondolta törődötten —, mégis talpon maradunk." Még nem sejtette a Jövőt, pusztító megpróbáltatásaival. Arattak, fogcslkorgatással, de győztesen. — En máma is csak azt mondhatom, áldom a napot, amikor asztalosnak mentem. Azért mondom, hogy mentem, mert engemet senki se kísért, a helyemre,' árva gyerek voltam^ hatesztendős koromtól fogVa a beteges öréganyám tartott másodmagammal, nekem senkim se vojt, aki hely után futkosott volna, m g a mesterséget is a magam feje után választottam. Tudom, sokan Vannak, akik semmit se s •retnek a szakmájukban, mindig másra vágyakoznak, éppen csal? azért csinálják, hogy megéljenek valamiből, én magam az a fajta vagyok, aki elejétől fogva • vel-lélekkel vagyok asztal "s, sohase törekedtem másra, csak arra, hogy ebből éljek, ebben találjam meg a kedvemet. — A mesteremet Arany Jánosnak hívták, ahogyan a költőt, de nem volt vele semmiféle rokonságban. Nem mondom, hogy valami nagyon szerettem volna, szigorú. rideg ember volt, de azt meg kell adni, hogy nem bánt velem rosszul, igazságtalanul. A műhelye, lakása nem a magáéban volt, egy belvárosi házban bérelte, alul a műhelyt, fölötte a kétszobás lakást, ahová nekem Jóformán sohase volt szabad betenni a lábamat. Nekem a műhely mellett volt a szobám, nem ls valami kicsi és nem mondhatnám, hogy rosszul volt berendezve. Furcsa ember volt ez az Arany János, talán még furcsább a felesége. Az öreg téiennváron mindig fekete, hímzett házisapkát tartott a fején, munkához is nyakkendőt kötött; és zöld kötény volt előtte. Amikor én odakerültem hozzá, szemüveggel dolgozott már, de csak ha közelről nézett valamit, amúgy pedig a homlokán tartotta. Kimért ember volt, ' keveset beszélt, komótosan mozgott, csak akkor élénkült fel egy kicsit, amikor beállított a műhelybe a hosszú, sövény hegedűtanár, azzal nagyon szeretett elbeszélgetni, szívesen mutogatta neki a berakásokat, ha éppen intarziás mflbútor volt munkában. Mert bolondja volt az intarziának. Tervezett ó maga is, méghozzá nem is akármilyeneket, de ha sérült darabokat hoztak az úri körökből,-hogy tessék megnézni, mit lehet ezzel csinálni Arany úr, akkor szinte lázba jött, hogy viszszaadja a bútoroknak a régi szépségét. A hegedűtanár állítólag nagyon S2épen hegedült, én sohase hallottam, csak annyit tudtam róla. hogy imádja a régi, berakásos bútort, és hogy vasárnap délután együtt megy a mesteremmel a szőlőbe, ahol mihekünk — mármint Aranyéknek — volt egy kis házunk, pár gyümölcsfa és egy húszknotáros méhes. Ennék a kedvéért Jártak ki ők ketten, egyszer megmagyarázta nekem a mester, hogy azért, mert a méhek életéből örökké tanulhat az ember. Rendet, fegyelmet. — A mesterhéről csak annyit, hogy az egészen külön világban élt Nagyon szeretett szépen öltözni, állítólag valami gazdag, úri családból származott, mindig, mintha ünneplőben járt volna, a haja ls rendes volt, és fekete bársonyszalagot hordott a nyakén. Féltem tőle. Magmondom, ahogyan volt. 6 sohase küldözgetett engemet a boltba, volt náluk egy öreg cseléd, félig-meddig rokon, az intézett mindent: főzött, mosott, takarított, Aranyné csak dirigálta és folyton-folyvást olvasott egy kézben tartott szemüveggel. Ez volt hát a mesterné. Mindig úgy éreztenv hogy nagyon lenézett engemet, de másokkal se volt kedvesebb, egyszer azt mondta az öreg, hogy csalódott ember szegényke. — A műhely nem volt valami rendes, nem mondhatom. Arany összevissza vásárolt mindenféle régi száraz fát, deszkát, gerendát, kimustrált bútorfélét, aminek állítólag kitűnő volt a. fája, mindezt fölhalmozta, ahol tudta. Nem lett volna rossz a2 ő módszere, ha tegyük fel pár esztendős, asztalos tapasztalattal kerülök hozzá. Mert 6 azt hitte, hogy én már túl vagyok a kezdeten és olyan fogásokat magyarázott nekem, például az intarziáról, amire két évvel később is ráért volna. Benne volt a lelkében, hogy a iával csak a legszebb dolgodat szabad csinálni. Azért persze én szép folyamatosan minden szakmai fogást megtanultam. Szépen tudtam gyalulni, mert az se mindegy, hogy csinálják, ismerni kell ahhoz a fát, ránézni az erezésre.jés egv pillanat álátt megállapítani, mit hogyan kell vele kezdeni. Isteni szaga volt a gyaluláának! Legjobb a fenyőé, ai finom gyantás, a keményfa, például a tölgy, az keserű illatú, a dió simább valamivel, de az is kesernyés. Na és persze a sokféle ravasz csapolás, az se kutyagumi. Ahhoz is érteni kell, nem mindegy, hogvan találnak azok a felületek és élek. No de ment minden. Többek között a politúrozás. A finom, puha párnával a spiritüszos sellakkal. amit. csak. nagy türelemmel lehet teazád *s2éoen fölrakni arra a felületre. Szerettem a szagát, ha politúroztam, mindig dúdolgattam magamban. mert Arany úr nem nagyon tűrte n hangos örvendetest, azonnal rászólt az emberre, hogy: csendet kérek. — Üj bútort, azt mi keveset csináltunk. Emlékszem, amíg ott voltanl, Keller doktoréknak készült csak kél. teljetf szoba, egv háló és ebédlő, ez berakással, de akkor fölfogadott egy segédet, mert időre kellett a bútor a doktor lányánák. Ami .új volt, az inkább kiegészítés. Például csináltunk a Sós közjegyzőnek biedermeier szekrényt, volt egy, ahhoz rendelt párját, nem mondom, alaposan megfizette, mert rengeteg munka volt vele. Csak úgy kapásból mondom ezeket, sok mindent csináltunk, harmadik éves inas koromban már egészen komoly munkákat bízott rám Arany úr. Megvoltak a pontos rajzok, rengeteg ilyen-olyan Idomú kés és véső, tiém dicsekvés, de sohase rontottam el semmit. Pedig nagyon kényes munka volt. Ha pótolni kellett valamit, vigyázni, hogy hajszálra nlvan legyen, finoman kivágni azt a lemezt, óvatosan ragasztani. vasalás, ha szükség volt rá, elhihető, hogy ügyes kéz kell az ilyenhez. — Na érj amikor mindent alaposan elsajátítottam Arany úrnál és megpróbálhattam volna a magam lábára állni, beütött az istennyila. Közeledett a háború, a második. En harminchétben szabadultam, vagy harminchatban? Nem! Harminchétben! Akkor már kezdett befellegezni az intarziának. Más intarziákat raktak bele akkor a történelembe. Ott álltam, mint szamár a hegyen. Arany nem tarthatott segédet, mehettem az orrom után isten hírével. Arr« gondolni, hogy műhelyt nyissak? Szamárság, örültem, ha "kifogtam valáhol egy mestert, összejártam munka titán a fél országot, közben dolgoztam útépítésnél, kőművesek mellett, voltam rakodó Csepelen, még lovat Is hajtottam egy bérlőnél, az Alföldön. Egyszóval, fuccs volt a műbútorasztalosságnak. Most jut eszembe, valahol Újpesten kifogtam fél évre egy helyet, kizárólag épületasztalos-munkára, ablakokat, ajtókat csináltunk ötöd magammal, de az se tartott sokáig. Annyi hasznom azért volt belőle, hogy megtan-Hrrnaj énüle munkát, aminek aztán jóval később komoly haszna, vettem. — A háborúról, arról nem szívesen beszélek. Elég volt az akkor, mi az ördögnek szaggassa föl az ember a sebeket. Ezért csak röviden: harminckilencben behívtak, én csak akkor kaptam kiképzést, aztán másfél év frontszolgálat, erről rendszerint azok beszélnek a legtöbbet, akik be'e se .szagoltak. Elég az hozzá, hogy a frontról engemet valami ravn«z nevű idegbetegaéggei hátradobtak, ez már a Don-kanyartól történt, nem tudtám én akikor jóformán semmit se magamról, mindig olyasféléket gondoltam, hogy kékre fagyott ke**'-et A* lábakat kell egy teherautóra fölstószolnom, vagyis ráment a háború az idegeimre. Itthon aztán vittel? kórházról kórházra, megpróbállak velem mindenféle hülyeséget, de a fagyott kezektől és lábaktól nem bírtál? megszabadítani. Azért az ón véleményem szerint negyvenháromban már magamnál-voltam. Es aná-