Délmagyarország, 1976. február (66. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-08 / 33. szám

Vasárnap, 1976. február 8. "N Értelmiség és társadalom Huszár Tibor: A cselekvő ember Érdekes témákat kutató tanulmánykötetet vesz kézbe az olvasó Huszár Tibor könyvébe lapozván. Az értelmiség társadalmi szerepét, súlyát, fontosságát — sőt magának az értelmiség belső tagozódásának, rétegződésének kérdéseit, kételyeit tárgyalja, alapos elemzéssel, több hosszabb irás. Helyet kapott a kötetben egy jelentős tanulmány Leninről, az alkotó marxista teoretikusról, aki egyben forradalmi folyamatok cselekvő irányitója, s így tudományos elmélet és köznapi gyakorlat egységét olyan szinten realizálta, mely azóta is példaadó a világnak. Mindebből természetes módon, szerves egységben az előzményekkel, következnek a kötét záró témái: közösség, kultúra, erkölcs, a mai magyar társadalom tükrében. A tematikai felsoroláshoz tartozik még, hogy Huszár több dolgozatot szentel az olasz marxisták — Gramsci, Togliatti és mások — nézetei ismertetésének, véleményezésének. E leltározó áttekintésből is kitetszik, a szerző érdeklődésének, vizsgálódásának fő iránya: kultúra és társadalom ellentmondásos kölcsönhatásának kérdésköre, az értelmiség nézőpontjából közelítve. Korunkban, annyiféle változás nyomán alakult át az értelmiség társadalmi feladatköre, hivatása, hogy közben alaposan átformálódott maga az értelmiség, mint társadalmi réteg is. Tehát a változás kétirányú: újjászerveződött az értelmiségi réteg, és mások lettek társadalmi funkciói. A tanulmányok ezt a változásfolyamatot kívánják ábrázolni, követve a szocializmus és kapitalizmus ellentétes, eltérő sajátosságaiból adódó rendező elveket Régen — még a századforduló idején is — az értelmiség, mint társadalmi réteg, azonos volt a diplomás szellemi foglalkozásúak körével. Feladata egyértelműen apolitikus volt: légy jó szakember, sajátítsd el a szakmai ismereteket, ne törődj a politikával, s megélhetésed, kis szerencsével sikered is biztosított. Ezt az eszményképet a mai polgári társadalom is elfogadná, csak közben döntően megváltoztak a körülmények, a kapitalizmus képmutatása lelepleződött, a nyugati világ kormányainak általános problémája a szavahihetőségi válság lett, a bizalom hiánya. A politika, a társadalom ideológiai folyamatai iránt századunk értelmisége — éppen a múlt keserű tapasztalatai miatt — tiszta lelkiismerettel nem lehet közömbös. A nyugati értelmiség társadalmi helyzetét alapvetően az érvényesülés feltételei határozzák meg, amelyek végső soron üzleti feltételek, profitközpontúak. Az értelmiség tudása, képzettsége áru, amelyet megvesznek vagy kedvezőtlen magatartása — politikai nézetei, ideológiai elkötelezettsége — miatt elutasítanak, de ez az egyén egzisztenciáját veszélyezteti. Ezért mondja az egyik vezető nyugati szociológus, hogy az értelmiség „tehetsége mások akaratának eszköze". Kiszolgáltatottságán nem változtat lényegesen az a körülmény, hogy szakértelmét kihasználva beépítik a különféle döntési csomópontok — intézmények, hivatalok, szervezetek — rendszerébe. Mindez olyan látszatot kölcsönöz, amely nem all arányban az értelmiség vezetőrétegeinek tényleges társadalmi súlyával, hatalmával. Jól példázza az értelmiség egy elitcsoportiának, a vezető közgazdászoknak a megdöbbenését Galbraith kiábrándult elméletmódosítása, mely végső fokon annak beismerése, hogy a nagy nemzetközi vállalatok tevékenységét végül is a profitszerzés iranyitja, legföljebb a módszerek finomodtak. Értelmiség és alkalmazottak hatalmas serege a tőke kiszolgálója, csupán az a mód változott, ahogyan teszik mindezt,. Gyökerében más a helyzete a szocialista társadalom keretei között dolgozó, alkotó értelmiségnek. *A szocializmus egész folyamata a kultúra forradalmát erősíti. Az értelmiség szerepe, tár-: sadalmi felelőssége elkötelezettséget kíván, és reális ismereteket a világ és szűkebb hazája megoldandó feladatairól. Természetesen a helyzet nem úgy áll, hogy értelmiségünk számára ez a társadalmat formáló, szocializmust építő tevékenység ne jelentene nehézségeket, problémákat, Huszár Tibor úgy véli, hogy nem szabad azonosítani a szocialista társadalom értelmiségét a szocializmus új típusú értelmiségével, mert ennek kiépülése folyamat, amely a társadalom fejlődésének függvénye. Ez a fejlődés lényegében úgy is ábrázolható, mint a szellemi és fizikai munka közötti különbség megszűnése, tulajdonságaik egybeolvadása. A kultúra forradalmi átalakulásának következménye, az értelmiségi csoportok szakmai tagozódásának következménye, az értelmiségi csoportok szakmai tagozódásának szüntelen változása: új szakmák, foglalkozások keletkeznek, a régiek közül sok megszűnik. Egy ilyen rövidre szabott frás nem adhat hű keresztmetszetet Huszár Tibor tanulmánykötetének gazdag gondolatvilágáról, de szerencsés esetben kedvet ébreszthet az olvasáshoz. És még egy megjegyzés: jó stílusban megírt, közérthetően fogalmazott tanulmányokat olvashat az érdeklődő. traser LASZLO A gyorsvonat éppen kilódult az állomásról, amikor Péter ledobta magát az étkezőkocsi legelső asztalához. Mögötte és a vele szemközti ajtón egymás után szállingóztak be az utasok, akik reggelizni akartak. Nem vetett rájuk ügyet, beletemetkezett az arca előtt szétnyitott újságba, hogy szinte ki sem látszott mögüle. Akkor sem nézett föl, csak egy „Tessék !"-kel válaszolt, amikor egy nő megkérdezte tőle: — Szabad? Addig olvasott, amíg a pincér hozzá nem lépett, hogy felírja a rendelését. — Négy tojásból kérek rántottát dupla adag sonkával és savanyúsággal meg egy üveg ásványvizet. — Igenis, kérem! — távozott a pincér, Péter pedig olvasott tovább. — ö, te nagyevő! Így zabáltál volna fel engem is — szólalt meg csúfondárosan a szemben ülő asztaltárs. Péter felpillantott és kiejtette kezéből az újságot. — Matild! Hát te... hogy kerülsz ide? — lepődött meg szinte ijedten, mint akinek tartanivalója van a másiktól. — Egyszerűen, mint a többi utas. Megyek haza Pestre, csak apámat látogattam meg poros kis hazájában — húzta el a száját a két utolsó szó után, s aztan útitársán jártatta tekintetét kutatóan, szinte tolakodva. — Az a kis poros haza az én hazám is, az volt és az is marad — nyesett vissza Péter. — Bele is kozmásodtál, pedig idejében ki akartalak belőle kaparni. Találkozás Átér és a történelem Aki Moszkvában jár — legyen külföldi turista, neves közéleti személyiség, vagy a Szovjetunió különböző táján élő állampolgár —, még a legnagyobb elfoglaltsága közben is szakít időt arra, hogy a Vörös teret felkeresse. Van, aki a Kremlre és a Vaszilij Blazsennij székesegyházra kíváncsi, ám az ide látogatók többsége először a mindig hosszan kígyózó embersorba áll be, hogy a Lenin-mauzóleumban lerója kegyeletét a nagy forradalmár előtt. A Vörös térhez legendák és igaz történetek fűződnek. Amikor Moszkvában jártam, összegyűjtöttem belőlük néhányat. A tér már a XI. században a kereskedők kedvelt települési helye volt. Viaskodtak érte hercegeit, verekedtek Batu kán híres és hírhedt arany hordájával. Közben mérhetetlenül sok vér taJ padt a kövekhez, gyakran fellobogott a gyűlölet szította tűz lángja. A Vörös tér mai arculata 111. és IV. Iván uralkodása idején alakult ki. Rettegett Iván amellett, hogy megépíttette a csodálatosan szép Vaszilij Blazsennij székesegyházat, megtorlásra és példastatuálásra is felhasználta a teret: itt pusztultak el a lázadó novgorodiak és a bojárok, itt bűnhődtek félrelépésükért a forróvérű asszonyok . . . A Vörös téren 1917 novemberében folyt utoljára vér. A Jevgenyij Szapunov vezette bolsevikok itt vívtak tűzharcot az ellenforradalmi tisztiiskolásokkal. A* harcban sok vöröskatona elesett. Ök voltak a nagy forradalom első moszkvai áldozatai. Emléküket — csak úgy, mint a magyar internacionalistákét — a Kreml falán márványtáblák őrzik. A moszkvaiak 1918. május elseién ünnenelték először szabadon a munkások ünnepét. Lenin ezen a napon már kora reggel talpon volt A Kreml udvarán Malkowal, a Kreml parancsnokával találkozott. Séta közben egy cári szobrot vett észre. — Miért van még itt ez a szobor, Malkov elvtárs? — kérdezte a Kreml parancsnokától. — Nem volt a ledöntéséri! munkaerő... Lenin megcsóválta a fejét, majd így szólt: — Azt hiszem, erre a munkára azért még május elsején is lenne vállalkozó... Malkov értett a szóból. Gyorsan kötelet kerített, majd a jelenlevők — köztük Lenin is — egyesült erővel ledöntötték az utolsó cári szobrot. 1941 novemberében a németek már Moszkva aiatt álltak. Az előretolt tábori repülőterekről — légi úton — alig tízpercnyire volt a Vörös tér. Hitler és a német hadvezetés már biztosra vette a főváros elfoglalását. November 7-én a Vörös téren győzelmi felvonulással akartak ünnepelni. Tribünjegyeket is nyomattak, de felhasználásukra nem került sor: novemben 7-én a szovjet hadsereg tartotta meg hagyományos díszszemléjét a Vörös téren. Ezen a napon ezernél több német repülőgép tett kísérletet, hogy Moszkva légterébe behatoljon; a Vörös térig azonban egy sem jutott el... A Vörös tér 1945 után is nagy és emlékezetes események tanúja volt. A Kreml falai előtt vetették a történelem szemétdombjára a legyőzött náci hadsereg zászlóit, itt fogadták a hós űrhajósokat, és itt vonul fel évről évre a legmodernebb fegyverekkel felszerelt, szovjet hadsereg, amely a szovjet, nép, a szocialista tábor és a világ békéjének szilárd őre. BRACSOK ISTVÁN — Nem hagytam magam .. 1 Túlságosan rámenős voltál, én meg túlontúl okos a rabszolgaságra. Nem gondolod? Matild egyelőre adós maradt a visszavágással, mert jött a pincér és lerakodott elébük. Matild teát kért kevés tejjel és egy mandulás brióst, amelybe belecsippentett. Finomkodva emelte szájához a csészét, kimérten, hogy szinte minden mozdulatát meg lehetett számolni. Péter nekifogott a tojásos sonkának, amelynek orrcsiklandózó illata volt. Amíg ettek, nem szóltak egymáshoz, pedig mindkettőjüket feszítette az indulat. Legalább tizévé nem találkoztak és majdnem 25 esztendeje szakítottak egymással. Friss diplomával a zsebükben kétfelé vetette őket a sors, s talán egész életükben sajnálni fogják, hogy nem lehettek egymáséi. Persze, mert neki már akkor is csak Budapestből állt az ország, a vidék meg, ahol kivakaródzott a koszból, por és sárfészekké vált a szemében — tűnődött magában Péter, és lopva szemügyre vette Matildot. — Tényleg csinos, elegáns és még mindig milyen kemény húsú. Csak ne hordana magán annyi aranyat, mint egy anyakirálynő, mosolyogta el magét banális megállapításán. Matild észre vehetett a mosolyból egy kis gunyoros vonást, mert félúton megállt a kezében a csésze és eltűnődve ilyeneket gondolt: — Röhögsz, te konok csataló? Pedig, ha akkor nem szárnyakat akartam volna rád ragasztani, hanem lefekszem veled, még most is az enyém lennél. Én turkálnék "akkor a hajadban, engem kötöznél át életed fonalával és tükröm lenne a szemed, amely most is úgy ragyog, hogy bele tudnék veszni mindenestől. — Te az angol teához vagy szokva, ha nem csalódom, ez meg „csak" grúz tea — törte meg a csendet Péter. — Leginkább a teaivás szertartását szeretem, a lassú, gondolkodtató ízlelgetést. — Népet és pályát tévesztettél, kedvesem. Japán gésaként talán még többre viszed ... — De csak akkor, ha abban a teaházban veled teázhattam volna. — No csak! Én bizonyára ott is a sokadalom közé tartoznék és nem akarnék elérni hozzád. — Mert élhetetlennek születtél — jegyezte meg epésen Matild. — Nem hinném, csak különbözőképpen éltünk. Nagyobb égéssel én, te pedig törtetve, csak magaddal és a kényelmeddel törődve. Ezért is nem adtál magadból életet egy másik életnek, és most már késő... — Mert nem értem rá szülni — szisszent fel Matild. — Lekötött bennünket a munka. Férjemet a tervezés, engem meg a gyógyítás. — Inkább a kapkodás, az öszszevissza mellékállás, amelyből eltűnt az ember, a beteg, a személyiség. Nemde? — Nem gondolod, hogy mindenütt kellettem, szükség volt rám? — Védekezel, mint ahogy most tüntetsz a szenvedéseddel, mert látom rajtad, hogy lassú neked a gyorsvonat is. Jöhettél volna saját autóddal meglátogatni apádat és most nem zötyögtetnéd magad a vonaton. Vagy féltetted a sártól, a portól — Szervizen van — Ott a férjed kocsija. — Neki az kell, egy percig sem nélkülözheti. — Nehogy lemaradjon a pénz hajszolásában. Így gondoltad? — De jól vagy informálva? — Mondják. Mondtak még többet is. — Felsorolták a balatoni villát meg a háromszobás szuperkiassz lakást is? — Meg a halomba hordott bankbetétet, a keresztül-kasul szédelgést Európában, mert untátok magatokat és egymást is. — Talán irigyled? — Ezt a hörcsögséget, ezt a magad veszejtő hajszát? — És te mire vitted? — kérdezett vissza Matild, s a méregtől szinte elsápadt a púder alatt. — Megvagyok jól, és van három Opel Rekordom — nevetett fel Péter. — Hülyének nézel? Te meg a kocsikereskedés! — Látod, csak kalmárésszel tudsz gondolkodni. — 0, vagy úgy... ? — kapcsolt Matild. — A három gyerekedre gondolsz? Nahát! — Embernyi ember már az a három gyerek. Különben is utána számolhatsz, hogy jól becsültem-e fel értéküket a nulla évüktől a nagykorúságukig. — Tehát te is csak számolsz! — kapott Matild a felismerésen. — Csak a te gondolkodásodban tükröztetem a tényeket, noha nemcsak megújítottam önmagamat, hanem pluszt is adtam. — Bele is gebedtél — simított a haiába Matild, és megcsörrent csuklóján az aranypénzekből öszszef űzött karkötő. — Éltem és abba más is belehalt már, de látod, még itt vagyok és bosszantalak üres életeddel. Mert ki nyit majd rád ajtót, ha... — A boldogság, amiben mindig is részem volt. — Csakhogy a kékmadár repülése nemcsak ünnepekből áll, hanem többnyire hétköznapokból, sírásból és nevetésből, buktatókból és fölegyenesedésből, amiből te kimaradtál. Sajnállak, Matild! — El ne bőgd magad miattam, Péter! Netán, ha „OpelRekord"-jaidnak majd nem kellesz és behúznak valamelyik szociális otthonba, mert nincs szakadék, meszesgödör, amibe lökjenek? Hova leszel akkor a kékmadaraiddal? — Én adtam nekik a repülésüket, és onnan is kísérném útjukat, ahogy most ők az enyémet. — Miért? Hova utazol most? — Londonba. Üj gépeket veszek a cégemnek és látni akarom, hogy érdemes lesz-e a vásárlás. — Ha várnál rám két napot, elkísérnélek — enyhült meg Matild hangja. — Van még egy hét szabadságom és jól ismerem Londont. — Sajnos, időre megyek — tért ki Péter az ajánlkozás elől. — Akkor, ha visszafelé jössz, felugorhatnál hozzám, hogy tovább diskuráljunk... — Miért nem hozzátok? — Hát... tudod ... hogy is mondjam — leplezte zavartságát —, csak kergetjük egymást a szobákban, mintha üresek lennének. Üresek is ... — tette hozzá és arcát elfordította Péterről, kifelé nézett az ablakon. Mindketten tudták, hogy régen szétvált útjuk — mint két párhuzamos egyenes — nem érhet össze, nem találkozhat már egymással. Hallgattak róla, kifújták magukat a találkozás izgalmában és úgy ültek egymással szemben, mint két gyerek: sajnálták öszszetört játékukat. LÖDI FERENC