Délmagyarország, 1976. február (66. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-08 / 33. szám

Vasárnap, 1976. február 8. "N Olajkutatás Zalában A Dunántúli Kőolajipari Vállalat kutató és feltáró üzemének öt munkacsoportja dolgozik a zalai olajmezőn. A budafai körzetben, Zajk község határában ötezer méter mély kutat fúr at egyik csoport. A fúrófej már túlhaladta a 3400 méteres mélységet. Árak, t lakások Még mindig jó üzlet az ingatlan Szinte nincs olyan fóruma a városnak, ahol ne hango/Aatnák, milyen nagy Szeged vonzáskörzete. Most egy újabb bizonyíték ehhez: az ingatlanforgalom beszédes számai vallanak a város népszerűségéről. Szegeden tavaly is nagyon sokan tértek be az illetékhivatalba. hogy az adás-vétel kötelező százalékát leróják. Unalmas lenne a különböző statisztikákat ismertetni. Egyről azonban mindenképp szólni kell, ami a forgalom növekedésének legszemléletesebb bizonyítéka. Az elmúlt három év alatt 2 ezerrel növekedett az ingatlantulajdonosok száma. A tendencia világos: igen nagy szorgalommal adják-veszik a szövetkezeti lakásokat, társasházakat, telkeket, üdülőket. Szép számmai költöznek be évente Szegedre. A városi tanács vb pénzügyi osztályától kapott információ szerint azonban a „bennszülött" szegediek is előszeretettel árusítják, vásárolják (egymás között) az üdülőket, telkeket, lakásokat. Érthető, a nagyarányú beköltözés miatt óriási a kereslet az építésre alkalmas telkek iránt. Nem véletlen, hogy a kereslet-kínálat törvénye a szabadpiaci árakat felfelé srófolja. Egy kirívó példa erre: a Lumumba utca és a Galamb utca sarkán levő telek egy éven belül kétszer cserélt gazdát, és a második tulajdonos már 800 forinttal drágábban el tudta adni négyszögölét parcellájának, mint amennyiért vette. Legkeresettebbek s legnépszerűbbek Újszeged beépítésre váró területei. Ezek négyszögöléért 2 ezer forintot is kifizettek. Egyébként a tari'a alsó határa 1500 forint és még akik ennyiárt vették a telket, azok is úgy érezték, borsos árat fizettek. Az V. ötéves tervben remélhetőleg hatással lesz a szabadpiacra a városi tanácsnak az a törekvése, hogy Újszegeden, Dorozsmán, Szőregen területet biztosítson, adjon a családiházak építőinek. A keresletkínálat ilyen ellensúlyozása csökkentheti az árakat, és az esetleges spekulációknak ls elejét veszi. A tulajdonjogot szabályozó rendelet 1971-ben jelent meg, ennek értelmében egy szem élynek, illetve családnak egy lakása és egy üdülőbe, vagy bármelyikhez egy beépítetlen telke lehet. 1972ben Szegeden 3 ezren rendelkeztek egynél több lakással. üdülővel vagy telekkel. A jogszabályok szerint a többlettelket 1972 végéig, a lakást ped'g 1973-ig a tulajdonosnak kellett értékesítenie. Ezután az állam vette át ezt a szerepet. A statisztika szerint, eddig 1131-en tettek eleget a rendeletnek, és így jelentősen csökkent a többlettulajdonok száma Szegeden. A statisztika azt is elárulja, hogy a rendelet végrehajtása lassan, vontatottan halad, aminek egyik legfőbb oka, hogy az ingatlanok egy része eladhatatlan. Fekvésük, helyzetük, értéktelenségük miatt nem veszik meg a szabadpiacon. A telekadó bevezetése csökkentette a spekulációt, de természetesen semmilyen állami intézkedés sem tudja megszabni, hogy ki menynyiért adja el telkét, s azt se lehet szabályozni, hogy ki milyen vevőre, vagy „madárra" találjon. De nemcsak a beépítésre váró telkek, hanem a kiskertek iránt is nagy a kereslet, s tavaly 30—50 ezer forintért tudták eladni a 200 négyszögöles területeket. Jelentős az értéknövekedés a lakások, magánházak adás-vételénél. Az elmúlt évben 786 lakás, családi ház talált új gazdára. Néhány adalék ehhez a forgalomhoz: a Petőfi Sándor sugárúton 600 ezer forintot kértek és kaptak egy magán- j házért; Újszegeden, a Töltés [ utcában 450 ezer forintért vettek meg egy kétszobás házat; a Bécsi körúton kétszobás, 67,5 négyzetméteres társasház-részért 400 ezer forintot fizettek ki; a Bárkert utcában ötszobás családi ház „nagyon olcsón", 500 ezer forintért kelt el — legalábbis az illetékhivatalnak ennyit je'eztek. Az árakat az is befolyásolja, hogy a kisajátított házak tulajdonosainak 6—8 százaléka vásárol a szanálási értéket megtoldva, magánházat. Nem sokkal alacsonyabb a tarifa a szövetkezeti és az OTP-lakásoknál sem. A tapasztalatok szerint, a vevő nem válogat a szövetkezeti vagy OTP-la'.tás között, a kedvezőtlen törlesztési hátralékot sem nézi. Odesszában kétszobás, 55 négyzetméteres lakás 317 ezer forintért, egyszobás, 27 négyzetméteres 166 ezer forintért, másfél szobás, 43 négyzetméteres 233 ezer forintért, a Bécsi körúton 44 négyzetméteres, másfélszobás lakás pedig 250 ezer forintért kelt el. Tarjánban 35 négyzetméteres lakás 280 ezer forintért, kétszobás, 50 négyzetméteres 305 ezer forintért, egy plusz kettes, 58 négyzetméteres lakást 363 forintért vettek meg. Az árakat ismerve a lakások egykori tulajdonosai aligha csak néhány fillért kerestek az adás-vételen. Az ingatlankereslet, a szabadpiaci árszínvonal —mely már-már a budapestit is megközelíti — nemcsak Szeged népszerűságét, az ide települni kívánók nagy számát bizonyítja. Az ingatlanforgalom a lakosság helyzetét annyiból kedvezően befolyásolja, hogy sokan, ha nagyon drágán is, de gyorsan meg tudják oldani lakásproblémájukat. Mindez az életszínvonal emelkedését is jelzi. Nem használ viszont az árnövekedés, — még ha szabadpiaci is — a város fejlesztésének, hiszen a tanácsnak például nagyobb összeget kell kifizetni a szanálásra. Ennek következményét a tanácsi pénzgazdálkodás megérzi. Természetesen a helyes adópolitikával mérsékelni lehet az eladásból származó indokolatlan magas jövedelmeket — s ennek lehetőségével élnek is. Halász Miklós Munka N

agy sikerek és nagy megíeneklések; lobogó lelkecedés • és megtorpanás — sokáig iiyeri ellentétpárok mezsgyéi között élt a mai íeinőtt nemzedék. Karriert lehetett csinálni egy jó felszólalással, egy sikeres faliújságcikkel — és el lehetett veszni ostoba félreértések miatt. Lehet, hogy az utánuk jövők, akik a hétköznapok szürkeségén keseregnek és irigylik az „ősöket" a forradalmakért, sose értik meg ennek az időnek a természetrajzát. Mert ehhez képest milyen egyhangúnak tetszik téglát téglára tenni, felvételi vizsgákon próbálkozni, napról napra ugyanazt az idomot esztergálni, vagy egyszeregyre tanítani az aprónépet. Már a mai negyvenéveseknek is megvan a történelmi élményük; tudnak egyet s mást ennek a társadalomnak a múltjáról, heroikus küzdelmeiről és politikai ügyetlenségeiről. Ha mást nem, hát megszagolták az ellenforradalmat, részt vettek a konszolidáció folyamatában, s a mai huszonévesek ámulva hallgatják, hogy is volt akkor ... Mert most mindig csak a dolgos helytállásról, a napi munkáról, az anyagi törvényekről, a közgazdasági igazságokról beszélünk, most nem lehet egy jól szervezett tüntetéssel csatát nyerni... Most nem kell hősies mártíromsággal példát mutatni, ügyesen konspirálni vagy eleven célra pontosan tüzelni, most búzát kell vetni, vásznat kell szőni, szenet kell felhozni a mélyből, most új növényeket kell termőre fogni, most húszfilléreket kell megspórolni, most lakóházakat kell építeni... Most a munka, a termelés forradalmát éljük. De nem erre készült-e mindig a mi forradalmunk? Lenin ezerszer megálmodta a termelés, a munka békéjét. Mártírjaink emlékirataiban mindig ott tüzel az áhítat azért az időért, amikor legfőbb „osztályellenségünk" a magunk természetes társadalmi és anyagi vágya lesz. Igaz, a munkában nem lehet személyes történelmi babérokat szerezni, vagy csak kivételes képességekkel, de a munkában magas értelmet, hitet találni — ez is a forradalom folytonossága. Nincsenek olyan látványos ütközetei, mint a barikádharcnak — de áldozatai sincsenek. Manapság sokan azt mondják: unjuk már a sok nógatást, hogy jobban kell dolgozni, hogy takarékosabban kell termelni, hogy az anyagi javak előállításának és elosztásának magasabbrendűségében kell fölmutatnunk társadalmunk nagyobb életképességét és történelmi érvényesülésének irányzatait. Pedig az idő ezt mérte ránk, ez a mai szereposztás. Így sem megy roszszul a sorsunk? Gyakran az elégedettség is közénk lopakodik? Mind igaz. Százalékokért megy a küzdelem, s talán „apróval" fizet érte az idő, a kor — de más a minőség. A társadalom minősége! Ahhoz képest, hogy szegények millióit kellett jóllakatni, felöltöztetni, s valamilyen emberi hajlékba vezérelni — mi az, hogy három és fél százalékkal emelkedik egy esztendőben a reálbér? Ne tessék elsietni a választ! Az egyet könnyű megduplázni, a kettőt már nehezebb — s a négyet, a nyolcat?... Ez már nem csak matematika. Valóban, akármit olvasunk vagy hallunk ma — párthatározatot vagy közgazdasági fejtegetést, statisztikai jelentést vagy vitát, üzemi beszámolót vagy tsz-közgyűlést — egy dologra kerekedik ki a mondanivaló: többet és jobbat várnak tőlünk a munkában, az íróasztalnál és a traktor nyergében, a katedrán és az olajkútnál, a vezető testületekben és a szocialista brigádokban. Legmagasabb társadalmi, gazdasági és politikai érdekeink fogalmazzák ezt az egyszerű parancsot. A hétmérföldes csizma már elrongyolódott, utolértük vele a világot, s befogtuk valamikori gyorslábú reményeinket. Nem gazdasági csoda volt ez, ahogy odaát gyakran „becézik", hanem a társadalmi forradalomban felszabadult teremtő energiák természetes kamata, a szocialista építés pontosan és tudományosan kiszámítható, kiszámított eredménye. Csakhogy ez a számítás nem tíz, húsz vagy harminc évre szól, hanem belátható és beláthatatlan történelmi időkre. Szeretnénk hinni — s hi. tünket meg is erősítjük a magunk biztos védelmével —, hogy ebből a békés kottából hegedül már a világ meghatároz^ nagyobbik fele, s tudjuk, hogy ezt a ha** móniát áhítja a nekünk fontos, egészséges egész is. Magunknak viszont meg kell értenünk néhány példával és ellenpéldával: nem énítheiünk minden évben Dunaújvárost, Komlót, Leninvárost és Százhalombattát; nem rakhatunk újabb gyáróriásokat, mikor így ÍJ minden üzem munkáskezet keres; s nem képezhetjük az új diplomásokat olyan tömegben, mint a harc elején. H

iszem, hogy nem avas a szöveg: a munka becsülete és tisztessége, szervezése és eredményessége ma a forradalom legfőbb, legfontosabb kritériuma. Ésszel és érzelemmel hitelesíti ma már a mi társadalmunk ezt a hétköznapi, egyszerű igazságot, s kész hozzáadni termelő, szervező, teremtő készségeit. A szocialista forradalom fegyveres, politikai és diplomáciai küzdelmei végül mindenütt ebben a folyamatban egyesülnek történelmileg: a munka forradalmában. Abban, hogy a fillérek, a százalékok, a tonnák bizonyos társadalmi környezetben — nevezetesen a szocializmusban — emberi és forradalmi jelentőségűvé válnak. Mi már a szocializmus teremtette alapokon élünk, boldogulunk és kalkulálunk. Innen messzebbre, innen magasabbra vergődni — ez a munka, a mindennapos helytállás, a tehetség forradalma. SZ. SIMON ISTVÁN B©számoló taggyülésrőI jelentjük AZ ELSŐ HOZZÁSZÓLÓ Mint ahogy legtöbb helyen, az Öntödei Vállalat taggyűlésén is szemükkel biztatták egymást az emberek a titkári beszámoló után: „kezdjed te, vagy te!" Így szokott ez lenni. Mintha nem volna ennek jelentősége — vethetik ellen — akármilyen gyűlésen a vezetők később szólnak ... Ha már — mint értekezletesdiző nép — így kitanultuk a gyűlések, ülések, tanácskozások dramaturgiáját, hadd mondjam el gyorsan: az öntödei kommunisták éppen az első felszólaló szavain vitatkoztak legtöbbet, „élénken", ahogy mondani szoktuk. Hogyne, hiszen arra tért ki, hogy a beszámoló hosszasan foglalkozott a taggyűlések légkörével, felvetve: sokan nem mondják el ezen a fórumon a véleményüket, de a folyosón, a műhelyben megvitatják a taggyűlési témákat. „Természetesen, mindenkinek tudnia kell, hogy a pártfegyelem szabályai szerint miről szabad beszélnie a folyosón, de az is jó kommunistának érzi magát, aki nem szól hozzá a taggyűlésen, mert tartózkodóbb, vagy nem bízik abban, hogy elég információja van, s ha nem jól szól, hát helyreigazítják." — fejtette ki. Gyorsan megnéztem a beszámoló sok adata közül néhányat: tavaly 9 taggyűlés volt, összesen 38 hozzászólóval, de volt olyan is, amelyen 11 ember kért szót — szóval: akadt elég csaknem néma összejövetel is az 50 tagú alapszervezetnél. Most viszont már a harmadik-negyedik hozzászólót hallgatva is érződött a levegőben: még néhányan szeretnék körbejárni a témát. S mint ahogy az lenni szokott, mindenki hozzátett valamit, s oda kerekedett ki, hogy van, amikor szó nem szükséges, máskor meg vitatkozni kell. De ebből kár lenne azt gondolni, hogy a taggyűlések légköre nem őszinte, vagy a kommunistáknak kevés mondanivalójuk van egymásnak. Ha már ezen vitatkoztak, érdemes megnézni, milyen témájú taggyűlések voltak élénkek tavaly? Ahol a munkáról volt szó — ezt akár vaktában is ráfelelhetnénk. A decemberi párthatározattal kapcsolatos teendőket kétszer is megtárgyalták. S hogy milyen hatása lehet az alapszervezet kommunistáinak, misem jellemzőbb, mint hogy a tavaly év eleji, nem éppen aggodalommentes hetekben — mert igen felemelt tervhez láttak hozzá az öntödében — szót értettek az emberekkel, milyen mértékben, azt az eredmények is bizonyítják: a vállalat fennállása óta egyik legjobb évet zárták. Gazdaságilag is, de úgy látszik, a kollektíva életében is nagy változások történtek. A legnehezebb munkahelyeken is megmaradnak az emberek, az öntőbrigád például összekovácsolódott. A vidékiek is jönnek — önzetlenül — kommunista szombaton a bölcsődéért dolgozni, sok-sok társadalmi munkaórát végzett a kollektíva óvoda-iskola patronálásban. Aztán megvitatták a kommunisták a normarendezést is. Nem rokonszenves téma? De az emberek megértették (bizonyára, hiszen a tervet teljesítették), hogy mindig is lesz változás, ha erőtartalékokat lehet feltárni, kihasználni. Nyilván, nem elég csak úgy megemlíteni, magyarázni is kell, hogy a nehézségeket hogyan győzhetik le együtt — ha hiányzik is a vita a taggyűlésről, akkor itt, ez esetben nem arról van szó, hogy a politikai légkör rossz. Aki sosem ismerte az öntödei kommunisták munkáját, az netán sok dolgot nem is értene a beszámolóból, hiszen az eredmények felsorolása után a megdicsőülés szavai is következhetnének, az ő summázatuk viszont kritikus: „Még többet kell tennünk." Rokonszenves ez nagyon, hiszen azt célozza, hogy minden párttagnak legyen pártmunkája, a párttagok hatása érződjék jobban a műhelyekben, a KISZ-ben, a tömegszervezetekben. Mert a jó eredmények jó munka alapján születtek, de ki ne találná a még jobb munka lehetőségét, ha keresi? Olyan jót vitáztak, hogy hajlamos lenne az ember azt gondolni, mondvacsinált probléma ez a „hozzászólnak, nem szólnak hozzá téma". De hiába írom ide, hogy az átlagosnál jóval többen mondták el véleményüket — meg gondolom, másutt is a beszámoló taggyűléseken —, ha mindig marad olyan ember, aki se elsőnek, se sokadiknak nem szól hozzá. őket is bátorítani, mozgatni kell, mert minden kommunista véleményére és tenniakarására szükség vari. Éppen a taggyűlés az a fórum — még a népesebb alapszervezeteknél is —, ahol gondjukat, örömüket, eredményeiket és hibáikat is el kell — kellene — mondaniuk az embereknek. Sz. BL j