Délmagyarország, 1976. január (66. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-18 / 15. szám

DM TTErea 6 Vasárnap, 1976. január 18. •-V .7,ív.,.; . ."j, . • • • ': c* .'!,VSOMOGYI KAKOLV.tt: VIHAR ELŐTT A papír A sznba közepén, a mennyezetet bámulta, mikor megszó'alt a csengő. Az ajtóban két overállos ember állt — Magánál lyukas a plafon — kérdezte a magasabbik egykedvűen. — Igen — mormogta alig érthetően a lakástulajdonos, Kiss Ferenc. Betessékelte a mestereket és a mennyezetre mutatott. — Ott... Két négyzetméteren potyogott le a vakolat. A kétéves Gáborka ekkor már koponyasérülésével túl volt az életveszélyen. Az idősebb széket kért, hogy a foltot közelebbről megvizsgálja. Kiss kiszaladt a konyhába és egy négylábú hokedlit hozott be. — Parancsoljanak a mester urak —, s tolta azt a lyuk alá. Az Idősebb felállt, megkopogtatta a mennyezetet. — Hány éves ez a ház? — érdeklődött eközben a másik és cigarettára gyújtott. — Nincs egészen kettő — motyogta a házigazda halkan. — Te, Gyurka! — emelte feljebb a hangját —, hallod ezt? — Mit? — kérdezett vissza, miközben colostokkal méregetett. — Hogy kétéves sincs a ház. Majdnem új. Az Idősebb lelépett a hokedliről, kezét a nadrágjához dörzsölte, cigarettát vett elő, rágyújtott. Kiss zavartan kért bocsánatot, hogy nem ültette őket le. Gyorsan szabaddá tett két fotelt, 6 az ágyvégére telepedett. — Tudják, nogy két hete várjuk magukat? Azok nagyot bólogattak, de nem szóltak semmit. A fiatalabbik unta meg előbb a csendet. — Hát jöttünk. — Sok a dolog — kontrázott rá a másik. A két ember felállt, a lyukat nézték, aztán gondosan körüljárták a szobát, majd az idősebb megkérdezte. — A hullámpapfr Itt van? Kiss döbbenten nézett rájuk, majd a mennyezetre, aztán tyí az ablakon. — Nem értem, kérem, milyen hullámpapfr? — Kell a vakoláshoz — mondta a kisebbik. Magyarázatképpen a másik hozzátette: — Nem akarjuk összekenni a szobát, a parkettát. A központban mondták, a papír már itt van, a maltert kihoztuk kerékpárral. Többi nem a ni dolgunk. Kiss széttárta a karját: — Maijuk tudják. — Mit csináljunk? — kérdezte a fiatalabbik. A másik kicsit töprengett. Kissre nézett, a kollegájára, végül kibökte: — Várunk: — Várunk —• Ismételte utána a másik. — Akkor üljenek le — szólt a házigazda. — Bor, konyak, pálinka. Mit kérnek? — Pálinkát — esettintett az öregebb a nyelvével. — Én inkább bort — mondta a fiatalabb. Egy üveg bor, s egy üveg pálinka került az asztalra. A poharak emetgetésével arányosan szaladt az Idő. Dél körül szerényen megjegyezte a házigazda: — Talán, ha újságjlapírt adnék... Az idősebb azonnal letorkolta. — Ne nyugtalankodjék. Ha azt mondják, hozzák a hullámpapírt, akkor hozzák. Így van előírva. A malter alatt az újság gyorsan átázik, mi meg nem fogjuk megcsinálni a parkettát. Hangosan nevettek a vicceken, amikor megszólalt a csengő. Egy jókötésű, motors.sakos férfi állt a küszöbön. — Itt laknak Kissék? — Akkor jó helyen járok, az embereimet jöttem ellenőrizni, Balogh művezető — nyújtotta a kezét Benyomult a szobába. Munkatársai izgatottabbak lettek egy kicsit. — Mi van, fiúk, szilencium? — élcelődött mosolyogva. — Nincs huúámpanfr, főnök — vágta ki magát az idősebb. — Kiküldlem pedig. — Nem jött — válaszolták egyszerre. — Akkoi telefonálunk. Nyugodt léptekkel tért vissza a szobába. — Egy óra múlva itt lesz — mondta az» embereknek. A házigazda hozta a poharat, megkínálta a főnököt is. Az felhajtotta, felállt és búcsúzott: — Ha jön a papír, akkor csináljátok. Az emberek tovább mesélték a vicceket. Négy órakor az idősebb javasolta, felhozzák a vödröket, meg a szerszámokat, mert tovább fölösleges várni. A két nagy csomagot a konyhában tették le. Megitták még az utolsó kupicával, mikor a fiatalabb a mesterét meglökte: — Menni kéne, fél öt van. — Megyünk, na — sziszegte a másik a fogai között. Hümmögve a házigazda elé állt, és zavartan motyogta: — Nem várunk már, benézünk a központba, megsürgetjük. Másnap reggel negyed nyolckor megszólalt a csengő. A két mester mosolyogva lépte át a küszöböt. Hónuk alatt volt a hullámpapír. HALASZ MIKLÓS B

andi hazament. A sárga ablak várta. A megszokott kép melegében elgyengült. Rozika a pavaforkas csipketerítőnél, Bandika könyvei fölött gubbasztott. A féltés és a félelem tüzelt szemükből. A magas, sötétbarna legény szomorú pillantású volt, nagy csontú, szögletes fejű, fakult, 6ótétkék melegítőben tanult. „Aranyos gyerek — gondolta Bandi —, szép kis magyar. Fejemre nőtt. Rozika fonnyadt bazsalikom, nincsen már szaga, csak virága. Boldogok ők mellettem?' A szomorú mozdulatú férfi sokáig szeretett volna élni. Vadul ée kínzón rohanta meg a vágy, hogy megbizonyosodhassák, élete nem pergett hiába, a rossz sza. gú öregség nem veri fájdalommal. Kapaszkodót keresett volna a jövőhöz, amely éppen azon m éjszakán volt számára a legbizonytalanabb, talán érezte is, az eljövő félelem és buta kétségbeesés már hidegséget vont szíve köré. talán azt akarta olvasztani. talán a magányosság kőszobrából megnyerni Rozináját, új élettel, új küzdésre szorítással Bzolgálni néki. egy mindennél ragyogóbb. hatalmas gyerekkel. Érzése olyan mélyről tört elő, megmásíthatatlanul, hogy döbbenet sem maradt utána, miért nem gondolt eddig sohasem rá, tudta és kívánta, hogy a késői virág aranyragyogást hozhat életükbe. Bánta elszórt óráit, amiket gyatra hiábavalóságoknak pazaro.t. olcsó, kis. piti élvezeteknek, közben felnőtt fia. de a mindennapi látás természetessége elvitte szemétől. Fájt a felismerés; a harc önmagában mindig csak harc marad, férgesek mellett hull a jó is. de nincsen értelme. ha megszakad a folytonosság. a zászlók küzdők nélkül maradnak. A forradalmat adná neki örökségül. De a második fiú késett. Az esőszürke ház szomorú mozdulataitól lett terhes. A parányi portán, ahová valamikor, még az idők kezdetén Rozika szegfűket ültetett, ellángoltak a vörös virágok. és a magány 6zürkc agyagja kövesedett. Valahányszor megtért a szenvedések földjéről, hozott néhány magot, érzést, ami láthatatlanul burjánzott a szűkös lakásban, fehér csendet termett a szívükben. „Magukra hagytam őket — gondolta Bandi és fájdalmas mozdulatú kezével simította haját —, az én felelősségem. A kenyér nem elég a boldogsághoz. Szeretteinket tegyük először boldoggá, hogy a közösség rájuk üssön." Elnehezült szívvel várta a megváltó éiszakát. Féleima gyökeret eresztett, a megpróbáló idő szétrághatja családját, mit kezd akkor a magára hulló szomorúsággal, a fájdalom keresztjeivel? Életét temetné. Bandikáját elviheti a baj, Roz'káiát kőbe fonhatja a magány, őszbe fordult haja, micsoda árat kért az elkötelezettség, a szegénység szép forradalma. Bandi fájdalma átvérzett az arcán. Szemét lecsukta, és mozdulatlanul feküdt a régi heverőn. A késő este megszokott hangulatából. a csipkeverés szomorúságából ábránd'aihoz. féltő illúzióihoz menekült, elképzelt egv ragyogó, fekete gvereket. aki életéből leglobban hiányzott, aki Rozikát visszavezetné a fehér csipkék, cérnák labirintusából, új és erős forrással táplálná a bolSz. Lukács Imre Szerelem dogságukat. Magának se tudta megmagyarázni, honnan vetítődnek elébe a képek, vágyábrándjai, valahányszor pihenni dűl a megszokott helyre, éles fájdalommal azonnal jelentkeztek, olyannak tűni, mintha álmodná az egészet, s mégis valóság lenne, pedig nagyon is ébren volt. próbálta Bandika kicsi korát visszaidézni, kereste meleg képét, pufók arcát, fekete haját, a mozdulatok és gőgicsélések hánapjait, de nem emlékezett rájuk, a szolgálat keservei fogták, a szűkö3 megélhetés gondjai, szégyenkezve ismerte el. hogv tört, apró és hiányos mozaikokat őriz csak abból az időből, igy hát újra megfogta a fáidalom. talán azért is ragaszkodna másik gyerekhez, úíra élhetné vele a BandJka első évelt, szeretetével, figyelmével halmozná, szép utat nyitna neki az életbe. M:ntha másik "mber, másik Bandi lett volna Ilyenkor, n semminél is üresebbé zsugorodott környezete, csak az álomszép fiú .-lebegett szeme előtt, vagy feküdt mellette, beszélt hozzá, becégzette, s nagy ünnepi hangulatban csupaszkodott érzékenysége. Fehér tipegőben látta szirénn-Petit. a cumi-királyfit. repeső száján a gyönge elégedettség tört hangjai verdestek, a legszebb, legkönnyebben megfejthető gőgicsélés, az öröm zenéje, ritkán ismétlődő gyönyörűségek, szívszimfóniák, elnevezte nelenkapusztító emberkének, fekete fejű jövendőnek, csupaszem királyfinak. álom honpolgárnak, a boldogság hét kilójának, hétkilós nyikorgó angyalkának, csápoló zenegépnek, piros fenekű Jézuskának. istenke piros virágának. Nem tudott betelni vele. már a feje fájdult boldogságában, arra gondolt, akinek nincs gyereke, fájdalma és öröme sincsen, látta a soha nem volt és remélt fiú lüktető fejelágvát. impozáns pöcörőjét, bornyúszá.tú jókedvét, a tiszta tejszagú csodát. Beszélni szeretett volna hozzá, megfogalmazni szeretetét. Kedves kutyám, aranyalmám, harag nélküli hétkilóm, teabajnokom. szélgorcsös hősöm, szívszerelmem. szőrös homlokú 'értelmem, repeső madárkám, kellető boldog Jézuskám. rózsás kezű életem, görbe lábú, kukacos legénykém. háromhónapos szentem, két fekete, fényes bogárszemű. örökmozgó életcélom, paprikavörfi«kém. ártatlan nyugalmam, nagv étvágyú gverekecském. kincsem oltára. Hallod hangom, mit érthetsz te abból, de megfog az öröm, mert" nem vagy egyedül, hosszú utad volt idáig, egyedid ringatóztál a magzatvíz sötét tengerén, védőburokba fogott a szeretet, szebb nem is lehetnél, kövér és nélkülözhetetlen jelenvalóságom. Csodállak, meztelen fekszel, táti szád van, mint a halaknak, dagadsz, mint a töltött káposzta, kedvesek a hajad koszmól. szemed fehérje kékre vél dühödben, görcsbe kékül az arcod, amikor éhes vagy, jobban fáj a sírásod, mint a kizsákmányolás, a húsomból etetnélek legszívesebben, mert már tudom, hogy két csoda, születésünk és halálum: között vergődünk kevés életünkben. Nagyra növekedj hát. te két kis szembe költözött okosság, piros arcú székrekedés, mosolygó őszibarack, felkapalott boldogság, ökölbe szorított akarat, gügyögő hangok magánuralkodója, nevessél nyitott szájú örömed szépre festi a világot, hosszú, pelenkakorszak megváltóm, éjszaka hajú istenkém. Bandit a csend riasztotta viszsza vágyainak, ábrándjainak világából. a hidegre fagyott Roziku szótlan vetkőzése, a türelmetlen remény, hogy a boldogságot el ne szalassza. — A kötőd alá teszem a gyereket — mondta belső remegéssel feleségének, és várta, hogy mellé húzódjék. — Ha fiatal lennék. reggel másként nyitnám kl a szememet, de ígv? Egy kereső a családba: . — Van kenyér, zsír, nincs, aki sír. Rozika hálóingben bújt mellé, hideg volt a teste, tűz nélkül;. Kedvsskedőn. teli izgalommal és várakozásokkal simogatta, gyors, apró csókokkal borította szemét, száját, csúsztatta nyirkosodé tenyerét a telt, rugalmas mellek közé. Rozika ujjal tétován kutattak férje fekete mellén, a selymes szőrzet dzsungeljében, érezte izmos, szíjas testét, az együvé tartozás biztonságát. Elhidegült szerelméből szeretett volna tüzet csiholni, de a krumplilevesek óceánjai, a berakott, füstös kályhák időtlensége, a várakozás végeláthatatlansága, a szüleitől való szakítás traumája, férje féltése olyan messzi magányba lökte, ahonnan nem volt visszatérés. Már-már a csipkeverés kínja, gyötrelme pörsenésekkel borította testét, az őrület szép játékai csillogtak előtte, de a nagyra nőtt Bandika ragaszkodása, zsarnoksága nem hagyott rá elég időt, C6ak végignézett loboncos hajú fián. szemefényén, megújult szeretete mindannyiszor, a melegbarna szemből szomorúság és magányosság sütött, apjától örökölte, de a két anyajegyet szeme alatt tőle, sima, kislányos arcát is, barna bőrét pedig nagytermészetű férjétől. Erőt adott neki. Sohasem önmagára gondolt, sütött-főzött. boltba szaladt, kemény fagyok kopogtak az ablak alatt, először és állandóan fia járt eszébe, az ő kedvét kereste. Betegség hányszor fogta, húzta az ágy. galambszürkére sáoadt az arca. oWkor féltőn ugrált körülötte. félelmetesen elhagvta magát a gyerek, szeme karikás lett, mint az utcalányoké. Meaáooltn. Lázas derekára vizes zsebkendőt, a mrPVe köhögés ellen zsíros ruhát kötött, két nap múlva már erőre kaoott' boldog húslevest d'ktált galambot vásáron a szomszédoktól. Életével táolálta fiát. O'önvörű. értelmes iskolássá, fogékonvsófát kielégített" a kettesben töltött hosszú esték unalmában. ragaszkodása megerősödött men°kvés volt mindennapjaiban. Szuszogott mellette az izzadt test. Arra gondolt, ha semmi másért, de a gyerekért hálával tartozik Bandinak, a férjének, a nagy lábú, tenyeres-talpas Bandikáért, akit kilenc hónapig szoptatgatott, éles fogai véresre marták mellét, és ha szebb, nyugodtabb évek jönnek, s miért ne jönnének, még szülne egy ólomszép fiút. öregségüknek örömét, minden percüknek bálványai, egv örökkévaló boldogságot, ami a sírig megtart. Fonnvadó szivében mocorgott az érzés. A vágy parányi szikrája tüzet fogott: két gyerek, két szív nézzen majd utánuk a vénség esztendeiben. Férjéhez simult.