Délmagyarország, 1975. december (65. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-07 / 287. szám

7 Vasárnap, 1975. december 7. MAGAZIN Asztalos a tejiparban Gyaluforgácsot vagy fűrészpor; be tejben, se vajban ne keressen senki ezután sem, nem ott dolgozik az asztalos. A sajtot sem <5 gyalulja simára, és lyukat se ő túr bele. Azért van csak, szék, ha törik, asztal lába ha ficamodik, legyen, aki összekrakja. És ha nem törik, lógatja a lábát? — Ekkora üzemben mindig akad munka. Most épül egy nagy tejtartály, azt kell kibélelni pozdorjalemezzel. — Pozdorjóról isszuk a tejet? — Az tenné be a kaput a magyar tejiparnak. Szép csempéből van a burkolata, csak a fagytól védjük. Ha teljesen kész lesz. kiszedjük a bélést, a nagy tartályt pedig jobban kimossák, mint otthon a tányért. — Egy jó asztalosról elvileg csak így lehet beszélni: gyaluban, fűrészben, szépen szóló fában gyermekkora óta csak a szépet látta. Ezért lett asztalos. — Rám ezt senki nem mondhatja. — Hát? — Mit akarhat egy bokszoló? — Sokat ütni, keveset kapni, dobogóra állni, világot látni, nagy plecsnlket hazavinni. így gondolom én, ámbár soha nem próbáltam. Nagyjából ezt, és nem pozdorjalemezeket fűrészelni. — ön tehát egy rangon alul élő ember. Kiütötték a sportból, és most szépen meghúzza magát a gyalupad mellett — Messze jár az igazságtól. Jószántamból hagytam ott a kesztyűt. — A gyalupadért. — Azért is. A munkáért meg a családomért. — És a sok plecsni? — Otthon őrzöm őket. Tizennégy év alatt összejött egy néhány. — Nem mindenki hiszi el, hogy kilépni ilyen könnyű volt — Elmondom sorba. Tizennégy éves koromban indultam el a bátyámmal, hogy ökölvívó leszek, ha törik, ha szakad. Sokan ismertek, sokan tapsoltak', hogyne tetszett volna! Ebben a sportban ugy élnek az emberek, mint a régi szerzetesek. Taián még a lélegzetet is úgy vettük, ahogy az edző mondta. Katona lettem, hadosztálybajnokságon első voltam, "hadseregbajnokságon harmadik, a magyar utánpótlásban második. Előtte már mondták jó szóval, tanuljak szakmát. Csak' azért, hogy legyen. Megélni úgyse abból élünk meg, de azért legyen. Szakmát szereztem, aztán idehelyeztek a tejiparba. Jó hely, mondták, innen lehet jáml aportolni. — És a végén kiderült, hogy nem jó hely. — Csak arra nem jó, másra igen. Meggyőzött az igazgató, hogy a munka is valami. Sok sajtdeszkát kellett akkor sorozatban gyártani, hajtani kellett, fürdő, edzés elmaradt. Most is azt mondom, emberséges szóra hagytam abba a sportot. — Csak az Igazgató szavára? — Meg a családéra. Rendes családban nem mondhatja az ember: isten áldjon, anyukám, te csak moss, főzz, én meg megyék edzesre. — Harmadik ok? — A végén az is összejön.- Nézeteltérésünk támadt a sporton belül is, de ezt ne firtassuk. Az erkölcsi győzelem, most is úgy érzem, enyém volt. Amit a családról mond ezután Sitkei József, érdemes lenne kőbe vésni. — Nekem a család az első. A család mindenek fölött. Ez a norma, ezt tartani kell. — Két oldala van ennek a normának. — Ügy érzem, másik oldalon is így van. — Ha aszkétaéietet él az ökölvívó, hogyan nősül? — Ilyen-olyan buliba valóban nem jártunk. Nálunk úgy kezdődött. hogy fejszével rávágott a bátyám egyet a kezére, én meg megnősültem. — Elég egyszerű recept: fogj egy fejszét, üss a kezedre, hogy az öcséd boldog legyen. — Orvoshoz kísértem a bátyámat. Volt ott egy szép kislány, ő meg a barátnőjét kísérte. Innen indul a regény. Kerek két év mülva házasság lett belőle. Szép házasság. — A fiát akkor láttam, amikor az új lakás kulcsáért ketten mentek egy ünnepségen. Szép gyerek. — Jó, hogy mondja, mert a lakás se akármilyen. — A végét tudom csak, az elejét nem. — Hivatnak egyszer az Irodára, ott mondják. Ügy megörültem, szólni kettőt se tudtam. — Azt lenne jó tudni, otthon hogyan dicsekedett el vele. Meszsziről kiáltotta? — Kimentem a feleségem elé a buszhoz. — Máskor is kiment? — Ha ráérek, mindig. Azóta is. — Tehát leszállt a feleség, és azzal fogadta, megvan az új lakás. — Ilyen Jó hírt nem lehet azonnal kikiabálni. Azt mondtam csak neki szépen, csöndben, menj be, fiam, a boltba, végy egy üveg pezsgőt. — Miért nem vette meg előre? — Szégyen, nem szégyen, nem volt nálam annyi pénz. Minek a pezsgő, ezt kérdezi a feleség. Csakg vedd meg, majd megmondom. Megyünk haza, megint kérdez: kibontsuk? Bontsuk ki. Előre nem szabadna inni, de ezt úgy se lehet kibírni. Koccintsunk egyet, és most figyelj jól: megkaptuk: a lakást. Régóta vártak rá, albérletben laktak, ehhez mondani többet nem kell. Láttam én is a lakást. Ráadást is kaptunk, azt mondták, a miénk az ötvenezredik otépés, ezért az egyik szobát a maguk akaratából teljesen berendezték. Előtte minden épülő házat végigjártak, minden lépcsőházat megfigyeltek. Ha valahol villany gyulladt, vagy függöny került az ablakra, nagy szomorúan odébbálltak: ez is betelt, az is betelt, egyik se lesz a miénk. Olyat kaptak a végén, amire számítani se mertek. Ekkora szerencse persze ötvenezer csalódból éppen csak egyet érhet, nem tipikus tehát. Az inkább, hogy munkáslakás, ötvenhatezer forintot a vállalat is beleadott, húszéves, kamat nélküli törlesztésre Szerződést is kötöttek vele. hogy el ne menjen a tejiparból a söriparba. — Mi lehet egy ilyen szerződésben? — Azt éppen nem tudom, örültem én akkor annyira, hogy meg se néztem. Elmenni úgyse akarok, azóta se vettem elő. — Egyedül asztalos a tejüzemben. Nehéz egy embert észrevenni. Aki a tejjel bánik, szem előtt van, de ki gondol egy asztalosra? — Van aki gondol, tavassza, kiváló dolgozó kitüntetést is kaptam. Látszik rajta, ezt is becsül' annyira, mint a régi dobogóraállást ökölvívó korában. — Rossz lehet egyedül. Kivel pöröl, aki egyedül van? — Lakatosokkal, hegesztőkkel, festőkkel vagyok egv brigádban. Könnyen sz*>t értünk egvméssal. — Brigádbulik? Vagy még mindig tart a szerzetesi fogadalom? — Azok is vannak, gyakran el-eljárunk egymáshoz, ahányan egy lakásba beférünk. De csák családostól. Ilyer ember is van. HORVÁTH DEZSŐ B

ecézőneve van mindegyiknek, emlékek tapadnak mindegyikhez. Élők, elevenek. A satuim kb. olyan öregek, mint én. Ocskapiacon vettem őket. Szép vonalúak, mindkettő maga a sallangmentes, letisztult szépség. Több évszázados gyakorlat alakította a formájukat. A gyakorlat nem szimpla szépségeket teremt: célszerűségükben van a szépségük. Többször egész órákat ülök előttük, gyönyörködöm bennük és elemezgetem konstruktív formájukat, ésszerű, célszerű arányaikat. Szorongva érzem: egy szép vonalú kovácssatuban több emberlényeg van, mint a Willendoríi Vénusz utáni egész művészi termésben. A célszerű szerszóm értékteremtő, emberstigma: emberi mivoltunk, civilizációnk, jogaink és kötelességeink összessége cseng benne. Van tizennégy kalapácsom: tizennégy húr a lantomon—ez az. én acélkórusom. Legkedvesebb — mély hangjával — egy hoszszú nyelű ráverőkalapócs, a hatkilós Büfő. (Szilágyi szakitól vettem, olcsón adta.) Büfő: Szél János a Rókusi vasúti műhely néhai szerszámkovácsa. Tanoncoktatóm. A legügyesebb vasas, akire hálával és szeretettel emlékezem. Sokszor megcsodáltam, amint a legegyszerűbbnek látszó mozdulattal a legcélszerűbbre alakította az Izzó vasat. Mozdulata mozdulatra épült, minden munkája célszerűre szépült Maga volt a vasat alakító akarat és tudás, de csak a satu és munkapad mellett volt nagy. Gúnynevét az inasok ragasztották reá: szófukarsága, egyszavas válaszai, mordulásai miatt. Szél János az élet főfrontjának névtelen munkaszolgólatosa volt. Ráverőkalapácsom kapcsol szorosan az emlékéhez. Büfővel kezdem a nagyolómunkámat. Ha kézbe veszem, Ö vezeti a kezem, az Ö embersége, talán még a szívverése is benne van az ütéseimben, a munkám tízszeresen felgyorsul vele. (A Bűfőhöz keserű emlék is tapad. Hideg télen a munkazugomban bent kovácsoltam, az ütéseitől rengett a fal, leszakadt egy polc, és összetörtek a legszebb lóstúdiumalm. (Büfő után nagyságrendben következik Samu. Ezt a kalapácsomat nem szeretem, kétkézre kicsi, egykézre nagy, még falbontónak sem jó. Remek, marokba illő, pozitív töltésű kalapácsot kovácsolt — teljesen ingyen — a Szabó Pista bácsi. Hosszú vasú, az egyik vége domború. a másik szögletes. A legnagyobb mélységeket ezzel kalapálom ki. Négy nyele ment már tönkre, de a vasa bírja. Szabó Pista bácsinak a Kossuth L. sugárúton volt a műhelye. Már lebontották. Nagy munkaemlékek kötöttek füstös kis műhelyéhez, fáj elmennem arrafelé, nagyon eleven az emléke. A többi kalapácsomra nem érdemes szót vesztegetni. Van, amelyiket kiárusításon vettem, kis hibával, egyet Szabó Géza barátom dobott a szemétre, mert letörött a smoi ja. A csempeségét kijavítottam, legömbölyítettem. Ennek a kalapácsomnak a tisztázó, sújtóütéseivel fejezem be a munkáimat. A platnim (sima vaslemez) vap vagy másfél mázsa. Jele Cs. Ezt régi munkatársam, Csonka -zerezte, most éppen harminc éve. A dinamikus Büfő és komponense, a Cs.-platni között lágy viaszként alakul a kemény fém. Kovácsüllőm nincsen, de van egy nehéz vasrudam, szögletes, másfél méter hosszú. Ez nélkülözhetetlen a belülről kifelé ható rezegtető ütéseknél. A rúd egyik végén lyukak vannak, amikbe üllőbetéteket erősítek — a közepén alátámasztom —, és a másik végét a Samuval ütögetem, tgy dagasztom nagyobbra a pozitív formákat. Domborítóim vannak félméteresek is és aprócskák is. Vannak lapos talpúak, tompán púposak és egészen hegyesek; egyenesek és görbék. Ezek fogyóanyagok, minden új l'ormakövetelményhez átalakítom őket. Fontossági sorrendben következik a szoborvas (váztartó vas). A legnagyobbat Arany szaki kovácsolta. Felraktam reá százmázsás lovas szobrot. Arany a városi kertészet kovácsa volt, én pedig odatártam ínségmunkársL. (De sorA szerszámaim A SZERSZAMOK ÉRTELME som fordult, országos pályázatot nyertem, éa a városom pgy pálmaházat engedett át műteremnek. Szobrász számára életszintet emelő, termést érlelő öröm és boldogság a műterem: nélküle hajatlan Sámson ...) Kővésőm kevés van: pár spiccelő, repesztő és laposvéső. Élettelen, statikus, nehéz és nehézkes anyag a kő. Nem szeretem. Nem alkötófok, pontozható. Faragópadot a főiskolai éveim alatt vettem, saját keresetből. Favésőm van ötven, húszat vettem, harmincat magam készítettem. Párat kézhez-mozdulathoz igazítottam, ezek a legjobbak. Diákkoromban a Főiskola epreskerti műtermébe beloptam a faragópadot, paravánok mögé rejtettem, és délutánonként engedély nélkül dolgozgattam. Valaki beköpte, és a Főiskola cerberusa rajtakapott. Váratlanul benyitott, és „Mit keres maga itt, Tápai Dúr. hogy mer itt engedély nélkül dolgozni Tápai- Űúúr?" Sértőn elhúzta az úr szót, fölkaptam a bunkót, hogy odavágom, de kiugrott. Jelentette a rektori hivatalban. Valahogy elsimult az ügy, csak szegény Antal Károly kollégám (Munkácsy-díjas) szenvedett miattam. A cerberus felesége — nagydarab nőszemély — összetévesztett bennünket, és a sötét folyosón palacsintasütővel hátulról többször fejbe verte, hogy „Hát Tápal Üúr, mivel fenyegette maga az uramat, Tápai Üúr!?" Antal Károly nemrég járt nálam zsűrizni, jókat derültünk az ügyön. Van lángszóróm (disznópörkölő), ezzel lágyítom a lemezt és alakítom, edzem a szerszámokat. A reszelőim kicsit kopottak, a gipszkéseimet, mintázófáimat és gyűrűimet nemigen használom. Ez a leltár. Ezek uzsorázzák ki az erőmet, de néha szép pillanatokat is szereznek. Velük' játszogatom : görbítgetem, nyújtom, tömörítem a fémeket, formái formára domborítok. Lágy, érzelmes felületeket, pattogó síkokat, éles, kemény szegleteket kalapálgatok. S „Haj mindé; o nem tudom már, léüttetem o jobb kezem." Hogy a leltárban felsorolt szerszámokat „Nem középiskolás fokon" használni ís tudom: ez az én erkölcsi fedezetem, igazolásom azért, hogy élek és hogy művészkedem. Művészkedem ? Szerszámmal a kézben — lélekidomárként — nem lehet feljutni a művészet felső és legfelsőbb régióiba, új esztétikai szükségleteket teremtő szféráiba, de: hagyományos szerszámokkal, a szobrászat régi kelléktárában guberálva, a hagyomány nagy terheit cipelve lehet a legszilárdabb lépéseket tenni előre. A szobrok nem pillanat szülte reflexválaszok az élet eseményeire, mint a grafikák. Szobrásznál az alkotó munka mindig spontán cselekvés, de munkája kézművesség is, amihez az egész testében kiépült képességére szüksége van. Élményei és embersége kapcsolja a szerszámaihoz. Élményvilág és ké::, kéz és szerszám, szerszám és anyag, anyag és forma, forma és emberi tartalom — így teljes a kör. Ha bármelyik komponens hiányzik: csonka a képlet és csorba a mű. Amit én kalapácsforgató mestereimtől kaptam, itt-ott megreformáltam és továbbadtam, hogy a jó hírű szegedi fémművességet, amit tehetséges vasasai megteremtettek (de el is halt velük), magasabb szinten, ötvösszobrászatként feltámasszam. Fokozni akartam egy hagyományos műfaj módszerlehetőségeit. Nem rajtam múlt, hogy nem sikerült. TAPAI ANTAL Csipetnyi bors Federico Fellini filmet forgatott Casanováról. Az ellenállhatatlan hódító szerepét Donald Sutherland kanadai színészre bízta. Mivel a rendező ragaszkodott a hűséghez, a különben jóvágású színész kénytelen Volt változtatni a külsején. A hírhedi csábító köztudomásúan csúnya volt, kopaszodó és sasorrú. Hogy mit szerettek rajta a nők? A Sao Paolo-i Corinthians Habdarúaő-csaoata é.°kintélv«s összeget kínált bizonyos Edson Cholbe Nascimentonak, ha aláírja a profiszerződést. Az üzlet azonban nem jött létre, a kedves papa vétót emelt. — A világért se óhajtanánk becsapni a klubot — mondta. — Még egyáltalán nem biztos, hogy a fiúnak lesz-e tehetsége a futballhoz. A kiszemelt legényke ugyanis még csak négyéves, a kedves papát pedig Pelé néven ismeri a világ l