Délmagyarország, 1975. október (65. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-26 / 252. szám

Vasárnap, 1975. október 26. fi Tekézők Herceg Árpád Álarcnak jó f * Délben a hó éppolyan tiszta volt, mint a szíved, márt kellett mégis bem ;c.:koInunk egymást őszinteséggel. Mindi ,' úgy hittem, álarcnak jó az éjszaka, 8 mist csodálkoztam, mindent kitakar; soha nem voltam ennyire védtelen. A hajnali vonatok ablakunk előtt vacogtak, — csak húsz méter ágyunktól a halálig! —• ekkor már régen elmúltunk a pörben. Születésnapodra Szeress. Feledni megtanft majd ébredésed. Aludj. Szeretem minden szusszanásod. Vacogsz. Ma-amhoz vonlak még utólszoc. Emlék? Újságpapírból szerkesztett fekhelyek. Mesét? Városunk felett varjak énekeltek. Elkopsz. Mint sírig hű szerelem szokott. Nevetsz? Próféciákat nem mondtam soha. Vacogsz. Nézd csak! Születésnapodra hó esett! Múzeum, költészet, művészet Hárman voltak a szobában. A főmérnök, főkönyvelő és a titkárnő. A főmérnök nyúlánk, hosszú kezű, vörös hajú vékony ember, a szabványöltöny lötyögött rajta. Kevés beszédű, de hirtelen haragú, most sem szólt semmit, csak az udvarra bámult. A főkönyvelő raffinált, de igen barátságos, zsírpárnák feltűnően nagy mennyiségben tapadtak a csontjához. Sokat tudó ember benyomását keltette, 52 évével tapasztalt személyiségnek számított. Az is volt. Kék tekintetével végigpásztázta az irodát, míg végül megakadt a kristálypohárba töltött aranyos színen.. A titkárnő telt idomaihoz olyan mosolyt tudott találni, amivel mindig lázba hozta a férfiakat. Két igazgatót már kiszolgált, most várta a harmadikat. Izgatottan lesték, hogy a Volga az udvarra begördüljön. A főkönyvelő minden percben az órájára nézett, a főmérnök az ujjait tördelte. A titkárnő érdekesnek találta a szituációt. — Biztos jó fej és nagy stílű. — Kicsit később még odabigygyesztett egv mondatot: — Mert pesti — és kíváncsian a két férfira nézett. Azok egykedvűen szívták a cigarettát. Miután a főkönyvelő elnyomta a csikket, ő is megunta a nagy csendet. — Majd meglátjuk, Gizike. Jó, hogy fiatal, könnyű lesz vele szót érteni. A kétértelmű mondat közben olyat szúrt tekintetével a főmérnökén, hogy ő sem tudta már ezt szó nélkül hagyni. — Láttam én már éjjeliőrt nappal meghalni. Gizike hozzászokott az effajta beszédhez, bár 25 éves korára már tudta, nem ez a férfiasság jele. A főmérnök fordult legelőször az ajtó felé, végigmérte a belépő Ismeretlent, aki az asztalra dobta táskáját, és néhány lépéssel az ablaknál állókhoz ért. — Dr. Zólyomi Sándor — mutatkozott be. Különösen a doktort tartotta fontosnak, és a hangsúlyt a másik két szótól elspórolta. Keményen megszorította a férfiak kezét, miután Gizikének kezet csókolt. A vezetőhöz illő sötétszürke öltöny volt rajta. Rövid, vállából alig kilátszó nyaka megtörte karcsúságát és tagbaszakadtnak látszott. A sportolókra jellemző szűkszavúsággal néhány mondat után elköszönt a vezérKartól. Az első hét úgy elszállt, mint a Sóhaj. Az új főnök annyi változást hozott, hogy nyolc helyett hétre kellett járni a főmérnöknek és a főkönyvelőnek. Továbbra is csak a legszükségesebb dolgok megbeszélésére szorítkozott Sokat ment a műhelyekbe és még többet beszélgetett az ottani vezetőkkel. — Te — mondta harmadik hét után a főmérnök —, minket ez az ember meszelni akar. Kezdem fölöslegesnek érezni magam. A főkönyvelő is ezen a véleményen volt — Tudod mit, kérdezzük meg Gizikétől, mi az igazgató gyengéje. Aztán maid a régi módon — és rákacsintott kollegájára. Gizike széttárta a karját. — Furcsa ember az igazgató. Ott a konyak, hozzá se nyúl. Múltkor meg bementem hozzá, s egy hatalmas golyót gurított a parketton. Meg is kérdezte, tudok-e tekélni, vagy tekéznl, nem emlékszem már, melyiket mondta. — Én is csak a tévében láttam — jegyezte meg a főmérnök. — Ámbár nagyon egyszerű,' csak a goiyót kell gurítani. A felfedezés után két nappal homlokát törölgetve állított be kollegájához a főkönyvelő. Pupirlája olyan nagy volt, mint az üldözött emberé, aki a félelemtől még, reszketni sem mer. — Sanyi, a cégnél senki sem tud tekézni. Hallottál már ilyet? — Miért kéne tudni? — kérdezett vissza a főmérnök. Ámbár a műszakiak megszokott hűvös nyugalma hiányzott az arcáról. — Igaz is, miért? — kontrázott emez rá. — De én főkönyvelőként akarok nyugdíjba menni. — Ki akaúatyoz ebben? — kérdez a ' 'zonytalan hangon. — Hagyd már ezt az olcsó dumát: és ha hozza majd az üj sleppet?! Másutt diploma nélkül nem keresek hatezret — hadarta. — Megtanulunk tekézni! A főkönyvelő felkereste a városka sportköreit, de egy futball, egy pingpong és egy ökölvívószakosztály működött csupán. Teke sehol. Legközelebb ezzel állított be a főmérnökhöz: — Menjünk azért el a főnökkel egyszer tekézni. Az igazgató pulóverben úgy nézett ki, mint egy díjbírkozó. Tudták, munka után közvetlenül a pályára siet, csak a pálya helyét nem ismerték. Mielőtt a Skodájába szállt volna, a főkönyvelő megszólította: — Igazgató elvtárs, ha önnel tarthatnánk ... Nekünk is jót tenne egy kis mozgás. Sokáig úgy érezték, mintha nem egy nyelven beszélnének. Sehogy nem akart elkezdődni a társalgás. A főmérnök még az út elején szólt az új termékekről, de az igazgató leintette. — Ugyan, kollega, ne dolgozzunk már. A főkönyvelő úgy gondolta, a tekéről illene beszélni,, de mit mondjon ? Közben nyugtalanul nézett ki az ablakon. Végül egy kocsma előtt álltak meg. Csak inni kell, nyugtatta magát a főkönyvelő. de a jóleső érzés néhány másodpercig tartott. — Az egész városban itt van csak tekepálya. Ilyenkor délután nincsenek vendégek — mondta az igazgató, és előre sietett. A kocsma az első világháború után nem sokkal épülhetett. A régen festett falon a légypiszok volt a minta, a tölgyfaasztalon viszont rend és tisztaság. A söntésben két viharkabátos ember itta söröskorsóból a bivalyfröcscsöt. Az ivóból nyílt a pálya, az ajtót már régen letéphették, mert a tartóyasak berozsdásodtak. Az igazgató gyorsan atlétatrikóra vetkőzött, s kezébe vette a fagolyót, magyarázott. — Itt pihenem ki magam — mondta, miközben a golyó a roszszul megvilágítót pálya vége felé rohant. Egy vékony hang hallatszott messziről: „három", és a golyó gurult visszafelé. — Tizest keres óránként a srác, jó órabér egy nyolcadikosnak — mondta a harmadik dobás után, és törülközővel megtörölte a homlokát. — No, akkor átadom — nyújtotta a golyót a főkönyvelőnek, aki olyan félénken fogta, mintha vízzel teli vödröt tartana, s attól félne, kiborul. A dobás a pálya közepén elhalt Az út visszafelé kellemesebb volt. Mindketten az igazgató dobásait dicsérték. — Ép testben, ép csak a lélek. Igazuk volt őseinknek — kontrázott rá a főkönyvelő, de amint főnöke , fintorát észrevette, elhallgatott. — Ügy tudom, a görögök mondták — javította kollegáját, s hangosabbra vette a rádiót, miközben a főkönyvelő fejében gondolatüldöző verseny kezdődött. Az igazgató a szorongásból semmit nem vett észre, csak a széles mosolvra lett figyelmes. Amíg a főkönyvelő eddig eljutott, a kocsi alig ment két kilométert. Színtelen arcbőre némi pírt kapott, vonásai megenyhültek a hosszú feszültség utáp, közvetlen hangot tudott találni, olyat, mint a házastársak, akikről úgy bűzlik az együtt eltöltött sok esztendő, mint a fokhagymaszag. — Főnök, építsünk tekepályát. — A bátorsáetól megijedt. segélykérően a főmérnökre nézett. — Igen, Igen — helyeselt az is. — Sok a fiatal, a futballt már nem szeretik, meg aztán a tavalyi kulturális alap ls megvan. Az ideihez hozzácsanva ... egy kis társadalmi munka — vette vissza a szót, s maga is meglepődött. ahngv hallotta mondatait. A hosszú csendet a motorzúgás még egyhangúbbá tette. Az igazgató, a kőszobor némaságával, egykedvűen az utat figyelte. Mikor leállította a motort, ennyit szólt csak: — Hm... Ti UJjátok — eo nyitotta a kocsiajtót HALÁSZ MIKLÓS Kegyelen és kevély vagy, 6 Művészet Mint özvegy aki mind'g szűz maradt. Feléd hiába kúsznak a merészek, Te téren és ldön túl vársz, magad. Kegyetlen és kevély, de híveidhez, Akik szelíden és árván, a nagy Es mély magány ölén egy tiszta (hitnek Áldoznak, nékik áldott anyja vagy! (Ars longa...) A képtárak és a tárlatokat bemutató múzeumok szerepe jelentős az emberek eszmei, világnézeti tudatformálásában. A képzőművészeti kiállítások hatással vannak a közönség ízlésének alakulására, esztétikai fejlődésére, és a tömegek gondolkodására is. Nem véletlen, hogy a múzeumlátogatókat leggyakrabban festészeti, szobrászati vagy grafikai anyag fogadja. Napjainkban, a képzőművészeti világhét után, az országos múzeumi hónap végéhez közeledve, Szegeden is örömmel tapasztalhatjuk városunk lakosságának mind nagyobb érdeklődését a kiállítások, a műalkotások iránt. Ez késztet, arra, hogy sorokat idézzünk Juhász Gyula néhány szép, művészeti témájú verséből. A lírának e különös virágaival nemcsak helyi tárlatlátogatókat szeretnénk köszönteni, de egyben példázni is valamenynyiönk számára azt a felfokozott művészetrajongást, mellyel a ma' gyar költészetben Juhász Gyula annyira egyedülálló volt. Szűz rokonom, kl néma boltívek közt Fehéren éltél, mint Jordán hava. Ki nem kímélted tövedtől a vesszőt, Beato ... voltál boldog valaha? (Beato Angelico...) Juhász Gyula lelki-palettájának színei azok a varázslatos koloritú szavak és rímek voltak, melyekkel egy-egy költeményét, mint valami fájdalmasan szép képet, úgymond „megfestett". Kifejezve' általuk folyton változó hullámzó kedélyű érzéseit, gondolatait, melyek gyákrán híres képekhez, szobrokhoz, illetve régi nagy mesterekhez, vagy' éppen valamelyik hazai művészbarátjához. s ezeknek alkotásaihoz kapcsolódtak. Mert bársony és rongy, arany [és penész. Az udvar dísze és az ntca árnya, A kerti ünnep és csapszéki mámor, Uralltodők és agarak szeme Mind fo'-na, szín csak, melv fakul, [envészfl:: A képek élnek hódit ón. örökkön! (Velázquez halála) A gyakran szonettekben énekelt meg, alkotókat és alkotásokat, a grand art-nak .abból az impozáns kertjéből gyűjtötte össze a festőlelkületű Juhász Gyula, akik személyükben és műveik által a legnagyobb hatást gyakorolták rá. Jóllehet, pompás csokrot tesz ki ez a költői válogatás, hiszen telve van a tehetség és a szépség iránti rajongás őszinte csodálatával, mégsem a látványos, ünnepi alkalomra szánt színes dekoráció ez, hanem a líra és a művészet közös talajából fakadt sajátos illatú, olykor egzotikus, de mindenképpen valamiféle ritka irodalmi virágoknak tekinthetők e versek. Juhász Gyula édes-bús, a művészet Parnasszusára vágyó nosztalgikus poézlse által a iestéTóth Rózsa metszete azét és szobrászat néha elérhetetlenül messze tűnő emberi és esztétikai értékeket valamennyiünk számár© közelivé s élvezhetővé válnak. Ö táj. Tahiti, Cltere, Álmatlan álmom szigete^ Ó vágyam ligete: Szent televény, velem rokon, Be jó volna, túl gondokon Heverni e homokon! (Prlmltlva. Egy Gauguin-kép alá) 1905-től keltezhető, korai képzőművészeti írásai a budapesti egyetéml évekre esnék. Tárlatbeszámolói és művészeti témájú verseinek szépen induló sorozatát Nagyváradon, a pezsgő szellemi életű „Körös-parti Párizsában folytatta. Itt ismerkedett meg többek között Gulácsy Lajossal, a tragikus sorsú festővel, akihez megiázó erejű versei írta. Ujabb képzőművészeti jellegű szonettjei * kritika' -cikkei szamára, a neki száműzetést jelentő máramarosszigeti, lévai és szakolsai tanároskodásának beszűkült lehetőségei vetnek gátat. Azonban 1913ban, amfn» Makóra helyeztette magat, muveszeti erdeklődeséből fakadó lírája a kedvező talajon ismét kivirágzott. Ho! a magyar nap fénye keK (ragyogva S egész világra tflndökölt a vászon: Nagybánya most nincs. A sok (tarka pompa. Mit 6 adott: ma csak művészi álom. A Tátra száz csodája, drága Erdély Minden szépsége tőlünk messze (tűntek. De a magyar alföldi végtelenség Kitárul dúsan szivünknek. (szeműnknek (Alföldi művészet) Az általa annyira szeretett alföldi környezetben születtek legszebb tájversei, mint a Magyar . táj, magyar ecsettel, a Tiszai csönd, az öszi altató, s a többiek, melyeknek hangulati színezése, egy-egy ecsettel 'festett természeti-képnek hatnak. Versei és prózai írásai közül sok igazolja, hogy a színes-szavak e szerelmesében egy festőművész veszett eL S hogy tényleg elveszett-e? Nem ls azoknak a kifejező erejű rajzoknak jelentőségére gondolunk, melyek itt-ott lappangva, kevesek által ismerten, a költőtől származnak; hanem sokkal inkább arra a magas fokú vizuális érzékenységre, amely lehetővé tette, sőt meghatározta, hogy Juhász Gyula mondanivalói felfokozott képszerűségben jelentkezzék. A legcsodálatosabb fényeket Akartam resten! és elborult Egész világom. No de én hiszem, Hogy valahol egyszer majd az leszek. Aki akartam lenni. Egyelőre Elszenvedem az életet. Csak azt mind Sajnálom, amit megfesthettem volna: A képeket. Egy egész végtelent! (Önarckép. Vincent van Gogh levele testvéréhez. Elveszett.) Majdnem másfél évtizede annak, hogy hazánkban minden októberben országos múzeumi és műemléki hónapot tartanak. Ebben az időszakban megélénkül az emberek érdeklődése az elmúlt korok anyagi kultúrája és művészeti emlékei iránt. Nyilvánvaló, hogy a különböző múzeumi kiállítások ós tárlatvezetések, valamint szakelőadások ezekre a hetekre sűrűsödnek. Valamiféle kollektív rádöbbenés vesz ilyenkor az embereken erőt, hogy azokat az értékeket, melyeket számukra a múzeumok, galériák hosszú időn út megőriztek, újra éa újra felfedezzék, örüljenek neiük, s mindennapi életünket általuk szebbé, értelmesebbé tegyék. Nem kis ösztönzést nyújthat ehhez, ha a kedvelt szegedi költő, a művészetimádó Juhász Gyula mind több széps.' :kerer<s azt dicsőítő versét megismerjük. Mosoly, mely ezer évről néz reám. Szépség, mely ezer éven túl is él még, Törötten ls derűsen büszke szépség. Könnyezve néz e szem: ló Paeán! (Egy antik márvány torzójára) SZELESI ZOLTAk