Délmagyarország, 1975. szeptember (65. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-07 / 210. szám

42 Vasárnap, 1975. szeptember 7. i M A Í1A7IW ffe • ' J 111 Az ötödik Juhász* portré gondjai — Tiszteletem! Gyakorta találkozunk, csak személyes ismeretségünk nincs. Azért én tudom az ön előkelő, nevét, Probléma úr. — Különleges Probléma. Ha szabad kijavítanom. Sajnálom, hogy ismeretségünk kezdetén erre kell vetemednem, Mondja úr. — Szóval ön is ismeri az én %evémet. Pedig nagyon egyszerű, csaknem közönséges szó vagyok. — Viszont gyakran használják. — Ha nem is olyan előkelő fogalmazásban, mint önt. Na, az én gúnyám is elég kopott a gyakori használattól. — Előkapják, mini a Jollp icckert, az már szent. — Ha nem tudnak valamit pontosan fogalmazni, rámondanak engem: ez a probléma. A probléma lényege. Na meg: különleges probléma. Sőt: a probléma vetületei és kérdései. — Panaszkodhatnék naphosszat én is. „Mondja" nélkül nincs két oldal egy könyvben, egyetlen riport sincs, de még ha valakinek halkan suttogják a nevét, miszerint az mondta! Az sokaknak valóságos napiparancs... De az ön eleganciáját, Probléma úr, ilyen hétköznapi szó utol nem érheti. — Azért én nem dagadozom a büszkeségtől. Az in köpönyegem alá túl sok butaság takarózik, míg ön mindig egyértelmű és világos. És csak ne becsülje alá önnön jelentőségét. Minap egy kritikus jeles szerzőnk müvét azért marasztalta el, mert ön keveset fordult eló a szövegben, míg rokonértelmü, egyébként igen tisztelt rokonai telték fellengzőssé a stílust az ön távollétében. — Azért öröm hallani, ha pihentetnek. — Viszont ezek szerint Bn a stilusproblémák rangjára emelkedett. — Pszt! Kezdődik az értekezlet érdemesebb része, most jönnek a hozzászólások. Figyeljük, egymás mellé sorol-e megint bennünket a mellébeszélés... „Kedves elvtársak, mondja el nyíltan mindenki különleges problémait ebből az alkalomból..." — Na, tátja? Nélkülünk nem lehet mettébeszélnll m. M. A megrendelés Juhász Gyula Olnegyedes (életnagyságnál egynegyeddel nagyobb) vörösréz domborművű arcképére szól. Ez lesz az ötpdlk Juhász Gyulaszobrom. Az első portréjánál még csak két évtizedesek voltak az emlékeim. A szomszéd kidobott réztepsijéből magamnak kalapáltam. Pár fényképére és az emlékeimre bízhattam magam. Ma . már íél évszázadosak'. Kopottak az emlékképek. Hiába idézgetem fekete ruhás, lótó-futó alakját, nem tisztul a kép. Kimentem a sírjához a temetőbe. Kis műkő i'ejfa, márványlap, rajta fekete kereszt. Lefényképeztem. Csak a versei zaklattak, de itt sem erősödött a kép, pedig nekem most a pacsirta a fontos, nem a dal. A temetői környezet hatására, a régi versélményeimből makacsul visszatért pór töredék: „Csak egy könny voltam, aki porba hull. Csak egy sóhajtás, ki egbe szabadul..." „Egy hangtzer voltam az Isten kezében, Ki játszott rajtam néhány dallamot... Aztán összetört és elhagyott." A temetőben csak síremlékek születhetnek. Az itt komponált tervemet fölajánlom ingyen a városnak Juhász Gyula sírjára; Szobrósz vagyok, de ehhez a feladathoz kevés a formateremtő fantázia. Anyagon, technikán, formán keresztül bonyolult emberlényeget kellene feltárnom. Juliász Gyula érzéseinek, Indulatainak a kacskaringóit kellene egyetlen lelki felépítménnyé desztillálni, hogy ott legyen az is a plasztikai formák alatt. Nem lehet a dalt elkülöníteni a pacsirtától: Egy a pacsirta és a dal. Otthon lapozgattam a Magvető 1962-ben kiadott Juhász Gyula kötetét. Mit láttak rajta az Írótársai? Talán írókortársai hozzásegítenek, hogy hiteles legyen a szobor. Berezeli Karcsi (akinek fiatalkori agyagszobra nemrég ózott szét a padlásomon) a 407. oldalon írja: „Koponyáját, melyen a formák hiába vívtak, gyér, de gondosan kettéválasztott haj födte, orra rövid, kissé tömpe volt, szája, különösen az alsó ajka erősen duzzadt, állán sötét, bozontos szakáll burjánzott." Hát? Az orra nem volt rövid, és a szakálla nem volt bozontos, és nem burjánzott. Talán Szabó Dezső mond valami megörökíteni érdemeset. A 131. lapon: „Nagyon sovány fiatalember, teljesen borotvált, beesett, sápadt arc, csúnya, ápolatlan fogak, a száj széle nyálasan fénylett.Ebből elég ennyi. Szabó Dezsőt sokszor meglestem az újszegedi ligetben séta közben. Nem sétált, masírozott, felszegett fejjel, keményen masírozott, mint, aki tudja, hogy minden szava, minden mozdulata frappírozza a bámulóit. Cézári profiljára, legényes fejvetéseire, robosztus alakjára jól emlékszem, pedig ez is fél évszázados emlék. Teljes ellenpéldája volt Juhász Gyulának Szabó Dezső. Az egy évtizeddel későbbi Juhász Gyuláról így ír: „Arca, teste teltebb lett, szemei mintha megnőttek volna... ELszélesült ajkain ki-kivirult a mosolygás," Egy másik írótársa szerint „Rendes, szabályos férfiarca volt, nem szép, de közelről sem rút." Azután ilyesmi „Szemének mélyén változatlan hévvel lobogtak lelkének lángjai..., sötéten izzó bogyószem, sápadt arc..." és a többi. Nem sokat profitálhattam ezekből sem. Csak a saját emlékeimre vagyok utalva. Az első emléknyom: úgy tizenhat éves lehettem, Juhász Gyula előadása előtt a Londoni körúti laktanya (akkor munkásotthon) folyosóját mostam fel, de az előadásból csak a nagy sürgés-forgásra és egy szép nő szavalására emlékszem. Juhász Gyuláról semmi emlék. Az első használható, komoly emléknyom kb. ötvenéves. Elfogadhatom-e most, az akkori — magam benyomását, értékelését hitelesnek, igaznak, a mintázásban irányítónak? A húszas évek voltak a legdöntőbbek az életemben. Már portrékat mintáztam. Közöttük Móráét is. A szemeim és a kezeim megbízható szerszámok voltak. Az anyagalakítás volt a világom, magamból teremtettem magamnak a módszereimet. Céltudatos, nyers, magabiztos voltam, kicsit beképzelt, és kicsit lelki vak. Az értékrendemből még hiányzott a legnagyobb humánumteremtő munkának, a költészetnek a •megbecsülése. Tartíos Tauszig emlékkönyvébe olyasmit frtarn, hogy egy vasműves reális érték, de egy művész csak relatív. A költészet „nagy szavaikba öltöztetett lelki nyavalygás". A Tömörkény Asztaltársaságba, ahol Juhász Gyula ült az asztalfőn, hiába csalogattak, Ady-bűvöletben éltem, és Móra volt az embereszményem. Mikor Juhász Gyula gondolatainak a szépségét, érzéseinek a nemességét ésszel-sziwel felfogtam, Ö már túl volt a költői jubileumán, én pedig több lelki válságon és keserves letörtségem Salzburg, 1975. „Salzburgban bizonyára akadnak ma is műértők. De valljuk bc: itt legalább azázazor annyi a szép autó, mint a xzép, lelkes arcú ember ... Salzburg bizonyára ma is rengeteget ad. hiszen cgatasorba állit nagy müvészegyéniségeket... Ad szimfonikus hangversenyt. kamarazenét, szerenádot, schrammlit, Oloekonsplelt. katonazenét. jódlit. Ad operát, drámát, bécal operettet, bábjátékot, filmet. Ven Itt látnivaló, hallanivaló elég. De egy dologgal adós marad a Feslaplelek vároaa. Adós marad azzal a felemelő és megnvugtató benyomással, hogy mind ennek a soknak. változatosnak van valami egységes értelme, valami nagy, összefoglaló kulturális célja. Aki Salzburgból jön, elmondhatja, hogy hallgatta-látta Toscanlnlt, Waltert, Werner Krauaat éa Paula Weaaelyt, csak azt nem mondhatja, hogy látott egy darab Emberiséget.. .)) Ezeket a sorokat Tóth Aladár 1637. augusztus 2»-án irta, a kevesen gondolhatták, hogy harmincnyolc év után sem vesztették el aktualitásukat. Azóta alaposan megszaporodott a rendezvények éa autók száma (a csúcsforgalom Idején leggyorsabban közlekedik a gyalogost), sőt. a Salzach folyó két partján elterülő város me már nemesek vUághírü zenei események, hanem nagy horderejű politikai tanácskozások színtere. Az ünnepi Játékok Indulásakor megirtuk, hogy az idén is zsúfolódnak a rendezvények, s most, hogy befejeződtek, leszögezhetjük: a művészi színvonal az idén is, mint az elmúlt évtizedekben, igen egyenlőtlen volt. Középszerűtől a tökeletcsig minden árnyalatot megtalálhattunk. A közönség is heterogén. Többsége gazdag sznobokból áll, akik szakszerű ítélet hiányában válogatás nélkül rajonganak. Salzburgban alig akad hangverseny — akár világsztár szerepel, akár ismeretlen művész — amelyen ne követelnének ráadásokat. Rossz nyelvek szerint a közönség ügy gondolkodik, ha már megfizette a borsos árat, hadd halljon érte minél több zenét. A hangversenyek és operaelőadások tengeréből kiemelkedett a 80 éves Kari Bőhm Beethoven-estje, amelyen a VI. és V. szimfóniát vezényelte. Az ő pálcája alatt szólalt meg — parádés szereposztásban — Mozart Cosi fan tutte-je (Brigitta Fassbaender, Gunduls Janowitz, Hermann Prey). A brllliáns előadások sorát a Karajan-vezényelte Figaróval és Don Carlo.s-szal folytathatjuk. Verdi operájának és Rekviemjének műsorra tűzése azt bizonyítja, hogy a rendezőség küzd az egyoldalúság ellen, nagy gondot fordít az ünnepi Játékok nemzetközi jellégére. amelyet mind a művek kiválasztása. mind pedig a világ különböző részeiből Ssszegyült szereplőgárda is tükröz. Színvonalas előadásban hangzott el a Szöktetés a szerájból Margaret Price debütálásával, noha a karmester, Leif Segerstram, még nem kiforrott Mozart-interpretátor. Annái kiválóbb stílus érzékkel rendelkezett James Levinc, aki a londoni szimfonikusoknak megrázó erővel vezényelte Berlioz Fantasztikus szimfóniáját. Kirobbanó sikert aratott nálunk is népszérű Leonard Bernstein (Mahler: VIII. szimfónia); Diskau dalestjéről, Gllels zongorajátékáról a megszokott lelkesedéssel beszélt a város. A sort hosszan folytathatnánk a vegyes színvonalú Mozartmatinékkal, kamaraestekkel. orgonakoncertekkel. Csupán a művek felsorolása túllépné beszámolónk kereteit. Mintegy tizenkét nemzet komponistáját tüntették fel a plakátok. A hagyományos képzőművészeti kiállítások mellett ezúttal irodalmi kiállítás is nyílt. Paul Claudel, francia költő, drámaíró és diplomata munkásságát „láthattuk". A különböző prózai rendezvényekkel szemben Újítást jelentett, hogy irodalmi estet is hallhatott a közönség: Rainer Maria Rilke költeményei hangzottak el a Mozarteumban születésének 100 éves évfordulója alkalmából. Aki nem azért utazik Salzburgba. hogy élményelvei hencegjen, aki válogat, megrostálja az eseményeket, disztingválni tud szenzáció és mélység között, talán mégis úgy tér háza. hogy „látott egy darab Emberiséget". DR. NAGY ISTVÁN Az első használható képemlékem szanatóriumi kezelése előlti lehet: arcán az izommentes helyek kidomborodtak, a lágy részek beestek, a szemek mélyen üiők, árnyékoltak, a fej lefelé keskenyedő, de tömegben a szakáll kiegyenlíti. (Ezt kalapáltam ki réztepsiből kb. harminc éve.) A másik szanatóriumi kezelése utáni kép. Ez a tisztább emlékem, szinte itt ül velem szemben: az izommentes helyek lesimulnak, a lágy részek zsírosan kidomborodnak, a tartása egyenes, vállas. (Ezt is megmintáztam kb. tizenöt éve.) Most melyiket mintázzam meg a kettő közül? Szeged kalapácsos krónikása vagyok, aki a portréiban megmutatja a holnapi Szegednek a tegnapit. Ez becsületbeli felelősség. Az összes Juhász Gyula-fényképet összevetettem, és kikerestem a fej középarányalt: a homlok és orr együttes hossza egyenlő a járomszélességgel, a szűrő és szakáll együtt adja a homlok magasságát, az orr egy harmaddal hosszabb a szélességénél, és két és félszer hosszabb a szűrőnél, a száj a szűrő kétszerese, a fül és szemzug távolsága másfélszerese a fül hossztengelyének. A homlok ránc nélküli, nőies, « hajhatár pontos körív, a szemöldök és homlokdudorok csak enyhén domborodnak, a halánték nem esik be, és hiányzik mellette a gerinc. (József Attila homlokán ez markánsan kirajzolódott.) Az orrszög meredek, az orrgyök mélyen beesik, az orrtő csontja kicsi, fejletlen, a háromszögű porcögók és az orrfcimpák szélesek, az orrajkbarázdák szétfutók, mellettük durva szemölcsök, a bajusz kissé lefelé fut, és takarja a szájzugokat. A száj széles, az alsó ajak párnás. (Móránál ez keskeny, beszívott volt.) A szakáll az ajakpír alatt kezdődik, szépen fogja keretbe az arcvonásokat. A fej nagy felületekből áll, amelyek harmonikusan illeszkednek egymáshoz, csak az orcadombok és könnyzacskók között vannak kisebb gyűrődések. Ez az, amit agyagban, plasztikai formákkal is elmondhatok Juhász Gyuláról. Kevés. Talán majd a nemes anyag és technika: a vörösréz színe, fénye, patinája, rajta a kezeim nyoma, amik az érzéseimet is tolmácsolják, amikkel szavakkal kifejezheteüent is elmondhatok, azok teszik Juhász Gyula emlékéhez méltóvá a munkámat. A tudás egy fokán már a módszer, a technika is szellemi tartalommá válik. Ezen a fokon — áhítattal é« nagy alázattal — szeretném kikovácsolni Szeged háztáji művészeit, törött szárnyú igriceit, mind-mind, akiket elnyűtt, felfalt a vidék, és befogadott a szegedi Sskert. TAPAI ANTAL ) Kiss Attila rajza Világnyelv ? A nemzetközi megegyezések egyik akadálya sokak szerint az, hogy az emberek különböző nyelveken beszélnek. Van-e remény, hogy egyszer megtaláljuk a közös nyelvet? És hogyan lehetne rávenni mindenkit arra, hogy azt megtanulja? Az eszperantónak, a nemzetközi nyelvnek, sok híve van, de mégsem valószínű, hogy teljesen beváltja a hozzá fűzött reményeket. Viszonylag kevesen akarnak megtanulni egy ÜJ nyelvet, amelynek nincsenek történelmi és irodalmi hagyományai, jövője pedig bizonytalan. E szerint az élő nyelvek közül kell közös nyelvet választani? De melyik legyen az? A kínai nyelv különböző dialektusait hétszázmillió ember beszéli, az angolt háromszázmillió, az oroszt kétszázÖtvenmillió, a spanyolt 165 millió, a hindit ugyanannyi, németül, japánul, bengáli és arab nyelven száz-száz millió ember beszél, portugálul kllencvenmillió és franciául hetvenötmillió. A kínai nyelv ún. mandarin dialektusa az, amelyet a legtöbben beszélnek a világon, de arra nincs esélye, hogy nemzetközi nyelvvé váljék. Kina határain túl csak néhány tudós ismeri ezt a nyelvet. Az angolok nyíltan hangoztatják, hogy a nemzetközi nyelv szerepére az angol a legalkalmasabb. Becslések szerint több mint 600 millió ember beszél angolul, vagy úgy, mint az anyanyelvén, vagy úgy, mint a második legjobban Ismert nyelven. Mivel ezt a nyelvet több nem angol beszéli, mint ahány angol, hívei szerint bátran lehet „vtlágtulajdonnak" tekinteni. Gazdag nyelv, de nehéz a helyesírása, és nem egyöntetű a kiejtése. A francia nyelv például sok szempontból szebb és pontosabb. A Szovjetunió is sokat tesz az orosz nyelv terjesztésóért. Levelező tanfolyamokat szerveznek külföldi diplomások számára, akik meg akarnak tanulni oroszul, vagy tökéletesíteni akarják nyelvismeretüket. Hatvanhét országból jelentkeztek. résztvevők ezekre a tanfolyamokra. A levelező hallgatókat ellátják minden Bzükséges segédanyaggal, sok országban az ott élő szovjet nemzetiségű tanárok is segítségükre vannak. A tanfolyam Moszkvában vagy más külföldi intézetekben letehető vizsgával végződik. A sikeres vizsga orosz nyelvtanári diplomát is jelent. A francia nyelv sem csak Franciaország nyelve. A világon 264 millió ember használja kizárólagosan vagy részben a francia nyelvet. Negyven országban van a francia nyelvnek különleges jogi éa tényleges helyzete. A francia tehát továbbra is nemzetközi nyelv. De az a veszély fenyegeti, hogy korunk latinjának tekintik. Sok külföldi úgy használja a francia nyelvet, mintha annak fejlődése 1789ben, 1914-ben, vagy 1945-ben megállt volna. Igaz. ez a jelenség nemcsak külföldön észlelhető. Több mint ötven éve beszélnek a francia nyelv válságáról. A fiatal nemzedékben egyre mélyül a szakadék a beszélt és az írott nyelv között. Az írott nyelv lassan holt nyelvvé válik, a beszélt nyelvtől pedig égnek áll a puristák haja. Így hát a minden szempontból megfelelő megoldás egyelőre várat magára.