Délmagyarország, 1975. szeptember (65. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-07 / 210. szám
7 Vasárnap, 1975. szeptember 7. Az intézkedést nagyon vegyes reagálás fogadta. Ha valaki órabéremelést akar, a kérelmét körbeadja a műhelyben, s mindenki, aki egyetért vele, aláírja. Aki szerint a kérés nem méltányos, üresen hagyja a helyet. S a papír, üresen hagyott mezővel már nem is kerülhet a műhelyfőnökhöz, arról nem is beszélve, hogy tövább menjen fölfelé. Mindeddig senki sem próbálkozott vele: az önkritika — úgy látszott — szárnyakat kapott ettől az „össznépi beleegyezést" követő dologtól, ahogy Sándor elnevezte. Ezen először jót nevettek a többiek, de tegnap, amikor éppen ő írta meg az első papírt és ebédszünetben felmutatta, modván, délután körbeadja, s mindenki tegyen lelkiismerete szerint, csönd fogadta a bejelentését Fél ötre, fajrantra körbejárt a papír. Sándor azonnal kiszúrta: Imre, az új fickó nem írta alá egyedül. Jól van, édesapám, gondolta, majd elbeszélgetünk. Ma reggel aztán félrehívta: Ide figyelj, mondta neki, mi bajod van velem? Most jöttél a műhelybe két hete. Még nem is ismersz. Akik aláírták, mind tudják, ki vagyok, mit tudok? Mi a bajod? — Semmi — nézte a földet Imre. — Csakhogy én — megnyomta a szót — nem ismerlek. Meg aztán mire kéred te az ötven fillért? Majdnem ugyanazt csinálod, mint én, ennyit már a két hét alatt is észrevettem. Hogy te már hat éve itt vagy? Tehetsz te arról? Tehetek én róla? Nem. Hát akkor? Mire? Sándor eltette az eddig Imre orra alatt lengetett papírt, szó nélkül visszament a padjához. Jól van, édesapám, majd meglátjuk. Tíz óra körül Béla bácsi, a műhelyfőnök szólt neki. — Gyere. Sándor, be kellene állítani az ötfejest! Sándor megtörölte a kezét a kenderkócban, s ment az öreg után. Az ötfejes eszterga mellé érve lecövekelt, s Béla bácsira nézett. — Meg lehetne-e csinálni, főnök, hogy Bécsi Imre állítsa be? Az öreg ügy nézett rá, mint aki gyanakszik: ez hirtelen meggárgyult. — Mit akarsz? Hisz alig két hete van itt. Az ötfej essél csak te tudsz bánni, mindig is te állítottad be, nem? — Persze. De mégis, nem lehetne? kimozdult. Tiszta őrület volt, türelemjáték, kirakós. Sándort annak idején ezen a gépen szoktatták. Rátarti volt, hogy Pesten tanulta a szakmát, hát a szarvát egy kicsit le kellett törni. A hőzöngés el is múlt róla, viszont egy hónap múltán az ötfejes specialistája lett. Tudta ezt mindenki, Béla bácsi szerint egy ilyen átok gép csak egy olyan áldással együtt elviselhető, mint Sándor. De most Bécsi Imre izzadt a gép mellett, sakkozott, engedett-szorított a befogófejeken, s közben el-elsimítva nedves haját, lopva az órájára sandított. Négy óra mindjárt, a második kés az istennek se akar a helyén maradni, a többiek meg, ahogy elmennek mellette, oda-odaszólnak: Sikeredik? No, csak igyekezz! Fog ez menni! Egy hét múlva te leszel az ötfejes gazdája, nem Partos Sándor. Ég az arca, a verítéktől, az izgalomtól meg a gondolattól egyformán, hogy ő egyből kikéri a munkakönyvét, ha nem sikerül. Ha most még a negyediket is sikerülne beállítani, kész is lennék, ezen kérődzött, s görcsös, kapkodó mozdulatokkal erőlködött, amikor Béla bácsi megállt mögötte. — Fél öt, fiam. Zárnánk. Imre fölegyenesedett. Béla bácsi mögött meglátta Sándort. — Gyere, Imre — mondta Sándor. — Majd holnap délelőtt megcsináljuk ketten. Imre csak nézett. Most kell megmondani, hogy nem marad, holnap kikéri a munkakönyvét. Most kell eltűnni innen, mert ha nem, akkor könyörtelenül kiközösítik. S joggal, ö is ezt tenné a helyükben egy újonnan jött, gyorsan levitézlettel. — Na, gyere már. Megiszunk itt a sarkon valamit, közben elmondom, mi a fortélya az ötfe* jesnek. Jön Béla bácsi is. Nézték egymást. Aztán Imre nagy nehezen kibökte: — Itt van nálad a papír? Aláírom. Aztán mehetünk. HODI T. JÓZSEF Weöres Sándor: Tündérkert Tündérkertben jártam, körülveszi bodza, kerítése kristály, mint jég behavazva, egy napi járóföld minden szélte-hossza, nem is tudom kié, nincsen benne gazda. Bent magas fenyőfák gyantát illatoznak, sövények, bozótok szépen virágoznak, nagy fűben fácánok, őzek játszadoznak, fölöttük madarak égen sátoroznak. Közepében fakad tiszta forrás habja, árjának sudarát négyfelé fölcsapja, majd tizenkét ágra bomlik áradatja, mely az egész kertet harmattal itatja. Bizony nem is tudom, hogy kerültem ide, hol minden napsütött, mégis habtól üde, hol ijedtség nélkül sétálgat a csibe, kár, hogy el kell mennem a föld közepibe. — Lehetne, de mi a fenének? Neked is eltart fél napig, ő még este tízkor ls itt lesz, B akkor se sikerül neki. Miben töröd a fejed, he? — Lehet vagy nem lehet? Erre frteljen! Gondolja meg: ha egyszer hiányzok, s akkor kell átállítani, mit csinálnak? Majd beletanul ez a Bécsi... Aztán alkalomadtán helyettesít. Na? — Ezért? Gyanús vagy te nekem. — Még egyet, főnők. Sándor az órájára nézett. — Most tíz múlt tíz perccel. Én háromra, ebédidő nélkül meglennék vele. Neki adjon időt fél ötig. Rendben? De egy perccel se többet! Aztán... majd meglátjuk. — Bolond vagy te, vagy ml? — Nem én — vigyorgott Sándor. — Éppen, hogy nem. Szóval, megegyeztünk, főnök? Megyek vissza a padomhoz, mert állnak miattam a szerelők.. Azzal úgy otthagyta az öreget, mint Szent Pál az oláhokat. Imre abban a pillanatban, amikor a műhelyfőnök megadta a feladatot, tudta, honnan fúj a szél. Csirkefogó, füstölgött magában, de majd megmutatom neki. Meg én! Nem fog kibabrálni velem. Se a többivel. Mert ha csak erre kapja az ötven fillért, akkor mindannyiunkkal kibabrál. Nem fogja megkapni. Nekilátott. A gép nemcsak öreg volt. hanem elhibázott konstrukció is. Nem véletlenül adta le az anyaüzem annak idején ide, a kis vidéki fiókkócerájba. Ha beállítottak rajta két kést, mire nagy föllélegzéssel az ötödik is B Myén veit, az első már wki A FTTTLAS. A közelmúltban elhunyt Kisfalud! Stróbl Zsigmond Kossuth-díjas szobrászművész egyik világszerte ismert alkotása Bu(lapestexu » Városligetben látható cumi szabói Sosztakovics levele A Dal az erdőkről 1952-es szegedi bemutatója a színházban A szegedi opera Idei újdonságának, Az orrnak magyarországi bemutatója szomorú aktualitást kapott az elmúlt hetekben. Szerzője, Dmitri) Sosztakovics, a világhírű szovjet komponista 89 éves korában elhunyt. A Gogol elbeszélése nyomán született operát 1930-ban látta először a közönség Leningrádban, s könnyű kiszámolni, Sosztakovics mindössze 24 esztendős volt. Kissé megkoptatott szóhasználattal: csodagyerek. Későbbi kantátája, a Dal az erdőkről (1949-ben mutatták be Moszkvában) gyorsabban eljutott hozzánk: már 1952. május 25-én fölhangzott a Szegedi Nemzeti Színházban, Kertész Lajos vezényletével, a városi tanács énekkarának, a Dózsa és a Dugonics utcai általános iskolák gyermekkórusainak, valamint a filharmóniai aenekarnak előadásában. Péter Pál és Sántha Lajos énekelték a szólókat. A művet úgy méltatták kritikusai, mint ahol a „tömegek zenéjéhez való közeledés törekvése fokozottabban nyilvánul meg" —.Sosztakovicsot még a bemutató évében Sztálin-díjjal tüntették ki. Majd negyedszázad telt el a szegedi koncert óta. Most, hogy a dirigens Kertész Lajossal fölelevenítettük emlékeit, a takaros és precízen elrendezett dossziék dokumentumaiból meghívók, kották, levelek kerültek elő. Relikviák, többek között Sosztakovicstól és Révai Józseftől. íme a Dal az erdőkről szegedi bemutatójának hiteles története Kertész Lajostól: — Nem akarok messzire viszszamenni, de 1948-tól kell kezdenem, ekkor alakult ugyanis a közalkalmazottak Bartók Kórusa. Sikeres működése nyomán a Népművelési Minisztérium 1951ben egy leirattal tanácsi felügyelet alá helyezte, ami anyagi konzekvenciákkal járt, költségvetési keretét a minisztérium biztosította. Miután kineveztek az énekkar vezetőjének, nagyszabású, impozáns művet kerestem, hogy méltóképpen mutatkozzunk be. Így Jutottam Sosztakovics oratóriumához, melynek már híre járt zenészkörökben, s jóllehet, magam még nem hallottam, kiterjedt levelezéssel Igyekeztem fölkutatni szólam kottáit. IT. .em a rádió éa a filharmónia féltette a saját anyagát, a szerencse segíted Dósa Maxist, aki korábban nálam volt az egyetemi énekkarnál, mint a rádiókórus tagja szerezte meg pár napra a rádió kottatárából — sietve lemásoltam a közel egyórás művet, aztán sokszorosítottuk. Asztalra teríti a bemutató piros betűs plakátját A műsoron még Szabó Ferenc Ludas Matyi szvit}e és Liszt Esz-dur zongoraversenye — Vásáry Tamás szólójával. — Az akkori 80 tagú vegyeskarból öten ma is énekelnek a Ladvánszky-kórusban, valamenynyi nő, férfi egy sem. Januárban szereztük a kottát, s feleségemmel, alti zongorán segített, megfeszített munkával próbáltunk a Dugonics tér és Lenin körút sarki épületében. Május 22-én a Délmagyarország írt előzetest. A meghívottak között volt maga Sosztakovics és a népművelési miniszter, Révai József; ám egyikük sem jöhetett. Először Révai értesítését kaptuk meg. „Nagyon köszönöm a meghívást, amelynek, sajnos, ezúttal nem tehetek eleget. Alig épültem fel elég hosszú ideig tartó betegségemből, és az orvosok még nem engedik, hogy kimozduljak Pestről. De ami késik, nem múlik, lesz még alkalom rá, hogy meghallgassam a szegedi énekkart." Sosztakovics viszont nem ismerte a pontos címemet, ezért a Magyar—Szovjet Baráti Társaság budapesti központjához irt, levelét személyesen hozták el Szegedre, a lakásomra. „Nagyon boldog vagyok, hogy müvem tetszett a kórus tagjainak. Köszönöm a vendégszerető meghívást ls, a közeli hónapokban azonban, mivel új müvemen dolgozom, Moszkvában kell maradnom. Ha Magyarországra látogatok, örömmel teszek eleget meghívásuknak." Mit mondhatok? Felemelő érzés volt közel kétszáz embert dirigálni a zsúfolásig megtelt színházban. Sajnos, teljes apparátussal akkor hangzott el Szegeden a mű először és utoljára. Még október 11-én zongorakísérettel a tisztiklubban, majd Sövényházán katonáknak szólaltattuk meg, s lényegében ez volt a kórus egyetlen komoly próbatétele, mert — az Hnyagi források elapudtával — 1954-ben megszűnt. A Dal az erdőkről 1952-es bemutat jju s- T ! zenetörténetének becses emléke. NIKOLENYI ISTVÁN j