Délmagyarország, 1975. július (65. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-06 / 157. szám

5 * Vasárnap, 1975. július é. miért szép Simái Mihály versei a szökevény Körös ékes folyóm Is elhagy a derekára pántolt híddal megy ringadozva karcsún mint egy asszony ki homlokán napol hord szemhéját festi fellegekkel éggel, ékes folyóm megy ringadozva karcsún s én itt fulladozok a szerelemtől iires medredben ifjúság. Karcoló fűbe Hátbatámad a napsugár karcoló fűbe fekszem zöld kardlapok — veri a nyár s hőssé avatja a testem Kinek körmében fogy a hold Kinek körmében fogy a hold sorsát nem fordíthatja vissza űrrakétára kap tehát s az igazit körülutazza csak nézi nézi azután a planéták hogyan forognak s kitárja mellét homlokát a megváltó meteoroknak. . Kiszőkített szerelem papírmező pipaespirosba lobban álmodva ébredek sustorog határnyi búzaszoknya morzsolom — szinte imádkozva — kiszőkített szerelmemet kezem mellett kéz kézhez ér és csont csonthoz ezer reszketeg * ujjal virrasztjuk ím a viaszérést fogunk közt újbúza-szemek szent íz a nyelvnek jóreménység hát bólintunk imntár lehet. Kultúra és társadalom Ahogy időben távolodunk a kongresszustól, s a körötte fölpezsdült, közélet hétköznapimtól, tapasztalhatóan fogy a szó, kevesebbet beszélünk az irányelvekről, határozatokról, így természetes, a tettek következnek. A dokumentumok szelleme beépült társadalmi életünk tartószerkezetébe, a közgondolkodás véredényrendszerébe, a tájékozódás és a hogyan tovább iránytűjévé vált. Hanem a távolodó időben mintha tisztábban látni, mivel a napi gyakorlat szüntelenül fölidézi, a kongresszus egyik alapgondolata a munkáspolitika időszerűsége volt. Változatlan időszerűsége. A fölismerés arra biztat, hogy a mö" götte sorakozó társadalmi változások helyi mutatóit, jellegzetességeit szembesítsük kulturális életünk modelljével. Szegedről régóta úgy tartjuk, értelmiségi város, s jóllehet társadalmi, történelmi tradíciók nyomán alakult, ahogyan alakult, az itteni kultúra és művészet karaktere értelmiségorientációjúvá, valamiképpen kimarad tudatunkból, legalábbis vajúdón költözik oda, hogy Szeged az értelmiségiek városából a munkások városa lett (anélkül persze, hogy értelmiségkaraktere érvényét vesztette volna). S ha Szeged a munkásosztály városa is, akkor előbb-utóbb igazítani kell ehhez kulturáKsmüvészeti életünk modelljét; vagyis levonni a konzekvenciákat. L Erdei Ferenc monográfiája (Város ós vidéke, 1971.) úgy elemzi Szeged fejlődését, mint az ország legurbanizáltabb helyét, Pécs mellett, a fővároson kívül. Szeged, városiasodása kezdetétől fogva, ipari város is volt — írja. — Korábbi története során ipara sohasem volt meghatározó arányú, most azonban az. Ipari várossá fejlődése tehát újkeletű, és ez a fejlődés több hullámban ment végbe. Mig jó tizenöt éve az aktív keresőknek csupán a 34 százaléka (az építőkkel együtt 38 százaléka) dolgozott az iparban, addig 1965-re az arány 42 százalék, 1971-re a 45 százalék fölött jár, s a legfrissebb adatok szerint a tavalyi 94 ezer szegedi dolgozóból 55 ezer tartozott a munkásosztályhoz, tehát a foglalkoztatottaknak közel 6o százaléka. Vagyis: ma a keresőképes lakosság kétharmada munkásember Szegeden. Az adatokból kitetszik, hogy az iparosodás „új hulláma" nem robbanásszerűen napjaink gyors jelensége, hanem a hatvanas évektől bontakozó folyamat, felkorbácsolói közül három lényeges momentumot ragad ki Erdei Ferenc: néhány nehézipari ágazat (gumi-, kábel-, fémipar) megtelepülését; a hévizek, olaj, földgáz föltárását; valamint azt a tényt, hogy a város megyeszékhellyé vált. Szeged az iparilag fejlett városok sorába lépett — szögezi le —, s azon az úton halad, hogy az iparilag erősen fejlett városok közé kerüljön. Fokozatosan alakult ki egy sajátos (helyiekből és bejárókból heterogén) ipari munkásréteg, ahol érdemes odafigyelni arra is, hogy például mar 1960-ban tízezer dolgozó utazott be a közvetlen vagy távolabbi környékről szegedi munkahelyére. Szeged továbbra is megmaradt kereskedelmi és kulturális központnak — állapítja meg Erdei Ferenc —, igazgatási szerepe pedig éppen most növekedett meg, viszont előtérbe került ipari-központi szerepe. Korábban mezőgazdasági és élelmiszeripari központ volt elsősorban, most pedig ipari város, olajváros lett, és vegyipari város lehet, munkásváros — ez új vonás Szeged történetében. Az egyetemek, a szabadtéri játékok még a város hagyományos képéhez illenek, de iparvárosi jellege most bontakozik ki. Bővítsük a kört! Az itteni kultúra egészének (nem pusztán az egyetemeknek és a szabadtérinek, sőt lassan nem is elsősorban azoknak) modellje illik a város hagyományos képéhez. S csak elvétve, magányos szirteken, inkább a friss kísérletek, kezdeményezések, vállalkozások tükrözik a helyi kultúra vizén változó korunkat, a társadalmi struktúra mozgását. Butaság lenne pillanatra is mellőzni vagy alábecsülni annak változatlan érvényű következményeit, hogy „a főváros után itt a legszélesebb a kultúrát hordozó értelmiségi réteg", ám, szabad szélesebb terepről áttekinteni „egy autonom kulturális központ kifejlődésének lehetőségeit" Szegeden (melyek közül a fent idézett monográfia mindöszsze a nyári fesztivált látja kisugárzó erejűnek, hatásúnak — egyelőre). Amikor tehát arról beszélünk, hogy Szeged értelmiségi város, akkor a kultúrát hordozó, ápoló, teremtő és terjesztő értelmiségnek felelősen szembe kell néznie a ténnyel: Szeged munkásváros, a munkásság igényei nemcsak föltűntek, de követelően jelen is vannak — hovatovább meghatározó érvénnyel — a kultúra fölvevő piacán. És mégis: a munkásváros érzete csak mostanában és lassan szívódik föl az itt élők mélytudatában. A genius loci alig vesz tudomást róla. 2. Még oktatáspolitikánk helyi tettei — szinkronban az országos kezdeményezésekkel — reagálnak legtisztábban, szemléletes egyértelműséggel a kor elvárásaira. Iskolapadokba ültetik a fizikai dolgozókat, a dicséretesen széles skálára kibontott felnőttoktatás valamennyi változatát fölkínálják Szegeden, s a vállalatok, üzemek élnek a lehetőségekkel — ha egyelőre még rések is nyiladoznak a megajánlás buzgalmától vett lendületben a következetes végigvitelig. (Pedagógusok panaszkodnak, hogy a tanórák haladtával csökken a résztvétel, netán a vállalatok segítő támogatása apad.) Az elmúlt napokban számoltunk be az Olvasó munkásért mozgalom eredményes esztendejéről, adtunk hírt a Tömörkény könyvesbolt kezde3. Az alkotóműhelyek közül a-szegedi irodalom érzékeli észrevehetően a város alakuló arculatát, a munkások jelenlétét. Mocsár Gábor az összmagyar irodalom számára is fölfedezte az Égő aranyat, de az algyői medencébe vándorolt kétkeziek nehéz boldogságáról énekelt az Ég alatt, föld felettben is (melyre a jelekből ítélhetően további szép karrier vár, a rádiójáték után filmre tervezik és külföldre). Munkásemberek Tóth Béla hősei (Talpon, Francia Jóska), féltő szeretettel, a lelki rokonság letagadhatatlanul belülről fákadó, szép szenvedélyével megrajzolt munkásemberek, de Sz. Lukács Imre regénylapjait, sőt Dér Endre figyelmét sem kerüli el a munkástéma. Képzőművészeink palettáján viszont csak elvétve fedezhető föl, inkább csak jelzésszerűen — annyiból feltétlenül érthető okokból, mivel nem élnek köztük, többségüknek az iskola adja mindennapi kenyerét. Azért Zombori László freskóján — a városi tanácsház nagytermében — nyoma van Szegednek, az iparvárosnak; Cs. Pataj Mihály ecsetje kikeverte már az algyői munkásélet színeit, kísérletezett Zoltánfi István is vele — és ne feledkezzünk meg öntevékeny csoportokról, néhány bontakozó egyéniségű fiatalról. Hiányzik az üzemek mecenatúrája, • bár emlegetjük régóta — ha a gyáraink kinyitják kapuikat az itt élő képzőművészek előtt, bizonyára akadnak, akik (ha néhány alkotás erejéig is) örömmel beköltöznek oda. A szegedi színházi és zenei műhelyek műsorpolitikával és figyelmesebb (netán rámenősebb, aktívabb) szervezéssel érhetik el, hogy a színházi előadás és a koncert ne csupán az értelmiség kiváltsága legyen. Eddigi kezdeményezéseik (alig hiszem, hogy pusztán rajtuk múlott volna, sőt kiváltképp nem a szimfonikusokon) nem hullottak termékeny talajra, mégis vétkes könnyelműség lenne feladniok a további erőfeszítéseket. Mert egyszerűen tudomásul kell venni nekik is a változó kor társadalmi igényeit. A szegedi kulturális és művészeti életet a realitás antennáira kell állítani. A kultúra javait úgy sugározni szét, hogy foghatóak legyenek a munkásemberek hullámhosszán is. NIKOLÉNYI ISTVÁN ményezéséről, az olajosoknál és a gumigyárban szervezett könyvbrigádok minden várakozást felülmúló lelkes munkájáról. A párt közművelődési határozatának varázspálcájára megmozdultak a kultúrházak, a művelődési otthonok is. Mind többen belátják, íróasztal mögül nehezebb átszólni a géptermekbe, ám ha kimennek a munkapadok közé, ott érdeklődő emberek várnak rájuk, az érdeklődés fölkeltésében szocialista brigádok „jó szava" köszön vissza nekik, s a közvetlen propaganda előbb-utóbb tartós kapcsolatban kamatozik, a munkások visszaadják a látogatást a művelődési házaknak. A kultúra hordozóinak és befogadóinak, a közművelődésnek ilyen egészséges áramköre feledtetheti néhai izzad tságszagú kampányok, megalapozatlan klubrendezvények, kierőltetett író-olvasó találkozók emlékét, melyek szenvedő részesei egyként voltak az írók és azok a munkásolvasók, akik fölkészítetlenül, kedvetlenül csöppentek olyan beszélgetésekbe, ahol a tájékozatlanságuk hallgatásra kárhoztatta őket. Mindannyiunk kislánya Hároméves kislány Nóra, a szobrásznő kisebbik gyermeke. A Jubileumi Dél-alföldi Tárlat látogatói találkozhattak vele az elmúlt hetekben. Türelmesen áll a kiállítóterem egyik posztamensén — agyagból mintázva. Tóth Valéria, Hódmezővásárhelyen élő szobrászművész néhány év alatt szép, érzékeny, líraian fogalmazott művekkel lepte meg nemcsak a tárlatlátogató közönséget, hanem néhány, köztéren felállított szobrával valamennyiünket. Portrék és nőalakok, anyaszobrok árulkodnak mélyen emberi, bensőséges hitvallásáról, érett plasztikai felkészültségéről, allegorikus szobrászi nyelvezetéről. Talán sokan emlékeznek még azokra a szobraira, melyek éppen két esztendővel ezelőtt, az ünnepi hetek idején, a Sajtóház előtti parkot díszítették szabadtéri szoborkiállításuk alkalmával. Nóra című szobrával a tavalyi Dél-alföldi Tárlaton találkozhattunk először, s most a jubileumi retrospektív kiállításnak is egyik legmegragadóbb szobra. Nemcsak azért, mert hálás téma aranyos-szép, tiszta tekintetű, formás kisgyerekeket mintázni. Sőt, talán éppen azért nagyszerű tett Tóth Valéria szobra, mert el tudta kerülni nemcsak a kliséket, a sablonokot, de a negédességet, a kedveskedést, a hab- és cukorbevonatot. Ügy áll előttünk pucérságában Nóra, mintha valami csínytevés miatt parancsolta volna ki anyuka a kellemes fürdővízből. Az éppen megállás, éppen indulás pillanatában ábrázolja a kislányt, az ilyen korú gyermekekre annyira jellemző kidüllesztett hassal, soha pillanatra meg nem nyugvó kezekkel. Benne van a megörökített mozdulatban az örökké tevékeny gyerekek mozgalmassága. Szembehulló, öt kicsi ujjal „fésült" haj keretezi a pufók arcot, a tágra nyílt, csodálkozó-huncut szemeket, az ámulat és mosoly határán mozduló szájat. S mert a legjellemzőbb és legfontosabb jegyekkel ruházta fel szobrát, Nóra mindannyiunk kislánya, mindannyiunk gyermekkora lett. T. B.