Délmagyarország, 1975. július (65. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-27 / 175. szám

anyanyelv Népi iparművészet 10 Vasárnap, 1975. július 20. Petri Csathó Ferenc Születés az ember mindig maga van mikor a lassú hóesésben elsőszülöttjét felmutatják no látod — mondja minden Mária no látod — nem mond mást csak ennyit most ő van itt velem a csecsemősírásban fénylő fákat kellene most már elfelejtenem. Epizódok Veres Péterről Ez a rendkívüli emberi és írói jelenség, Veres Péter, sohsem pótolt, — soha nem éreztette, ( hogy ő „lángelme". Pedig az volt... Falusi munkásfiúként, a falusi nyomorból a gimnázium padjaiba kerülő, ám a nyomorúságból még egyetemi éveimben is jócskán részesülő fiatalemberként — jól tudtam ezt. Ismertem azt a „balmazújvárosi dágványt", amelyikből Veres Péter világirodalmi rangra emelkedett. Még gimnazista koromban olvastam Számadás című önéletrajzi írását; s nagyon szerettem volna találkozni vele. De egyelőre csak a műveivel találkozgattam, jórészt Komlósi Sándor barátom, akkori debreceni bölcsész hallgató jóvoltából: mindenekelőtt a Gyepsor című kötettel. Ebben — elbeszélések mellett — egy vers is volt; ez különösképpen szí ven vágott „Legyél hát cserje, vagy legyél csak gyom!", írja a versben. Magatartásformára, erkölcsi kötelességre utalt ezzel. Amúgy, testi mivoltában — szálfa volt ő bizony. Nem a magasságát tekintve. Hisz középtermetű volt, s akkoriban igen-sovány. Hanem a tartására nézvést. Szálegyenes tartású, legényes járású, határozott mozgású. Tiszteletet parancsoló, de nem gőgös, rátarti. Természetes, emberi légkört teremtő. Ezt 1943 későtavaszán, amikor először találkozhattam vele, megtapasztalhattam. Előzően 1943 februárjában levelet váltottunk. Első levelében megdicsérte verseimet, valóságtükröző jellegükért, s el is marasztalt Sinka-utánozásért. Én a „Soproni Fiatalok" nevű diákcsoportnak a tagjául szegődtem akkortájt. Egy lelkes, lobogó indulatú tanárember, Csaba József vezetésével amolyan falukutató, németellenes lapocskát csináltunk. Nos, ez a máig élő, örökké izzó tanárember rendre-sorra Sopronban csalta — egy-egy felolvasóestre, előadásra — ezeket a mi példaképeinket. Különös, zsibongó, pezsgő szellemi életű diákvároska volt akkoriban Sopron. A Soproni Fiatalok nevű — gondolom, a Szegedi Fiatalok analógiájára toborzott — kis csoportoknak, persze, kevés volt „a vágott dohánya". Magyarán: nem volt pénzünk. Szerencsére azonban, volt a városban egy „Frankenburg Irodalmi Társaság" nevű intézmény — ennek Csaba Jóska is tagja volt —, s ez képes volt rendezvények finanszírozására. Ügy emlékszem, ők „állották" anyagilag a Veres Péter „kiszállási díját" Hogy az irodalmi estről mi maradt meg, harminckét év távlatából nézvést? Sok minden, mert nagyon figyeltem. Veres Péter a dobogóra lépett, töltött magának egy pohár vizet, s egyhajtásra kiitta. — Engedelmet, hallgatóim — mondta azután —, hosszú az út Újvárostól Sopronig... Aztán teketóriázós nélkül rátért arra. hogy Petőfi azért tudott világirodalmi mércével mérhetően nagy verseket írni, mert kézzel tapintható élményalapja volt minden egyes sorának. S az előadásnak az volt a summázata: csak a valóságos élmények költészetté emelése a magyar költő járható útja. Erről az átélt és kiérlelt, súlyos és közösségi élményekről, a „kollektivista irodalomról" beszélgettünk a vendégszobában is. Illetve: valósagos pótelőadást tartott. Felemelt mutatóujjal figyelmeztetett a népből származó írástudók — és, egyáltalán, a „népi" értelmiségiek — felelősségére. Amikor megtudta, hogy novellákkal is próbálkozom újabban, nem csak versekkel, megbiztatott: adjam mielőbb postára az írásokat, hadd lássa. Postafordultával válaszolt. 1943. június 14-én a kezemben voltak sorai, — melyeket máig íróasztalom fölött tartogatok, kerettel, s üveggel védve az időtől. Pedig nem elismerő sorok. Inkább arra biztat: érleljem tovább élményeimet, ne tékozoljam el. A levél így szól: „Kedves Öcsém! Itt küldöm az írásaidat. Tedd el őket s majd később, ha szükségét érzed, vedd elő. De akkor se történik nagy baj, ha örökre a fiókban maradnak. Mert az élmények nem vesznek el. Az élményekhez társuló gondolatok és vélemények pedig csak érlelődhetnek az időben. Kezdő költők,' írók aggodalma, hogy ez vagy az soha többé nem jön fel. Minden feljön, ami igazi súlyos élmény, csak, persze más keretben, más eseményben vagy más alakban. Sokszor az a szerencse, hogy fiatalon nem pazarlódtak el könnyű dolgok közt a súlyos élmények. Kádár Lajos például s részben Szabó Pál is elfecsérelték súlyos élményeiket s bizony jórészt örökre. Üdvözlettel: Veres Péter, Bujv. 1943. jún. IV Első olvasásra megütköztem e levélen. Kádár Lajos és Szabó Pál okán. Mindkettőt szerettem; Kádár „Tyukász Péter", _ meg „Rozika" című műveit igazi írásoknak tartottam — Pali bácsiról nem is beszélve, aki földim, apám szaktársa, csupaszív aranyember volt, s azon az utolérhetetlen zamatú, képgazdag nyelven írt, amelyiken az én falum — Biharzsadany — lakosai beszélnek. — Hát éppen ez az! — emelte fel Péter bácsi szigorúan a mutatóujját, amikor, végre, tíz esztendei emésztődés után csak kibökhettem neki szívem fájdalmát, — a Fiatal írók Kongresszusán. — Egy kollektivista írót ne szédítsen el a nyelv szépsége és gazdagsága, abból csak irodalmiaskodás születhet, a való, az érzékelhető dolgoktóli elszakadás! Akinek súlyos élményei vannak, ne legyen impresszionista! » A nálam járatosabbak azt mondják: később Péter bácsi is sok engedményt tett a hangulatteremtés javára. A Magyar Nyelvőrt járatta, nyelvtudományi vitákra járt stb. S maga is utolérhetetlen érzékletességgel írt a „kicsövedzett tengeri"-ről, például... De épp a hozzá legközelebb állók iránt volt a legszigorúbb. Azoktól követelte meg leginkább a közösség szolgálatát. Azokat óvta legjobban az elsekélyesedéstől, a könnyű sikerektől. Akiket a legközelebbi szellemi rokonainak tartott, azoknak tudott olyanokat mondani: „Ez szirup!" „Ez latyakolás!" „üres fecsegés!" Meg: „Ez linkelés!" Hogy miért? Mindenkibe, akiben bízott, belé akarta szuggerálni a legteljesebb felelősségérzetét a közösség, a nép iránt. A hűséget, a pontosságot! S ha végre sikerült a hozzá közelállók valamelyikének valami, ő volt az első, aki gratulált. Mióta nincs közöttünk; sokat tűnődöm: mire is tanít szigorú, tiszta tolla? Arra tán, hogy nem szabad leírni, kinyomtatni — sem közhelyeket, sem zavaros, érthetetlen ostobaságokat. Pedig mindkettővel — mily gyakran találkozik az olvasó! Persze, hogy soha nem hallott, olvasott képeket, s metaforákat nagyon nehéz lelni. Még tehetségesebb, ifjú költőink tolla alól is gyakran kifut egy-egy, igen-ismerősnek tűnő sor, vagy versrészlet. Veres Péter minden mondata a rutin ellen is lázított. S minden szava is. Izzó érvelése, intellektusának hihetetlen befogadó- és átadóképessége. ' Csak most kapkod az ember a fejéhez: ezt a szüntelen átadóképességét, szüntelen közlésvágyát bizony, sokkal jobban kl kellett volna „használni". S őt — a mindennemű kizsákmányolás ellen küzdőt — nemes értelemben „kizsákmányolni", szellemileg. Hisz közelében — hónapokra akkumulálódtunk, értelmünkben... Egyik legutóbbi találkozásunkkor láttam meg — épp a szegedi Vasútforgalmi Technikum diákjainak beszélt a pályamunkáséletről és vasutashivatásról — nagy-nagy fáradtság húzódott a szemesarkában. S ettől valahogy én is elszomorodtam, s megnémultam. Máig is bánom, hogy nep szóltam valami emberien-kedveset De nyűgözött a tudat: mennyire utálja az érzékenykedést. S nagyon féltem: hátha frázisnak hatna, amit mondok. Néma maradtam. S mostmár hiába akadnék rá akár a legszebb szóra is. DÉR ENDRE Harminc év tükre Sok olyan új szavunk keletkezett a felszabadulás után, amelyek az állam és a társadalom megváltozott szerkezetét, szervezeti felépítését, új intézményeit tükrözik nyelvünkben. Fontos szerepe volt a maga idejében a földhivatal-nak, és új jelentési tartalmat kapott a földosztás, a földreform szó is. Gépállomások jöttek létre (1965-ig: mezőgazdasági gépeivel téeszeknek és egyéni gazdáknak díjfizetés ellenében munkát végző állami üzem), megalakultak a termelőszövetkezetek, azaz a téeszek, vagy a téeszcsék, amelyek a tag, a csoport, a mozgalom szóval szószerkezeteket is alkottak. Megalakultak a tanácsok, létrejött a tanácsháza, tanácselnök, tanácstitkár, tanácstag, tanácsválasztás szavunk. Nagy családja van a nép- előtaggal alakult szavaknak is: népköztársaság, néphadsereg, néphatalom, néptulajdon, népvagyon, meg a népművész, a népnevelő, a néptánc stb. A munka- előtag is sokszor szerepel: munkaérdemrend, munkaközösség, munkaverseny, munkaszervezés, munkaintenzitás; és a munkás- is: mun- $ kásállam, munkáshatalom, munkás-paraszt szövetség. Űj jelentést kapott az úttörő szó is: az 1946-ban alakult, s a 10—14 éves gyerekeket tömörítő ifjúsági szervezet tagja; és a következő szóösszetételekben szerepel: úttörőcsapat, úttörőing, úttörőmozgalom, úttörönyakkendő, úttörőőrs, úttörőraj, úttörőruha, úttörőtábor, úttörővasút. Tudományos életünkben is jelentkeztek új fogalmak és új szavak: opponens (kandidátusi vagy doktori értekezés hivatalos bírálója), és új jelentése van a kandidátus szónak is: régen azt jelentette: valamely állásra, hivatalra jelölt személy, ma: az a tudományos kutató, aki megszerezte az első akadémiai tudományos fokozatot. VÉGH J. MIHÁLY