Délmagyarország, 1975. június (65. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-01 / 127. szám

MAGAZIN Vas/irnap, 1975. június 1. 11 Találkozás Naconxypanban Gulácsy Lajos és Juhász Gyula barátsága Irodalmunk nagyjai közül sokan (Ady, Juhász, Kosztolányi, Kassák, Bródy, Bölöni, Füst stb.) tartottak szoros kapcsolatot képzőművészekkel, közülük nem egynek művészeti tárgyú írásai is jelentősek. Az író—képzőművész barátságok között sok tekintetben hasonló lelki alkatú Juhász Gyula és Gulácsy Lajos barátsága volt talán a legmélyebb. Juhász Gyula 1907 májusában Máramarosszigetről Budapestre utazott tanári vizsgát tenni. E hó 11-én nyílt a Nemzeti Szalon Gauguin-kiállítás. A képzőművészetek iránt kora ifjúságától érdeklődő Juhász a kiállítás megnyitóján ismerkedett meg Gulácsy Lajossal. Első találkozásukat versben is megörökíti: „Lajos, emlékszel, amikor először / Kerített össze minket alkalom / A boldogságos, békés délelőttön, / Gauguinnek száz lázálma a falon?" (Gulácsy Lajosnak). Ugyanaz nap este volt a Vígszínházban a Reinhnrdt rendezte Wedekindbemutató, a Tavaszi mámor. A karzaton ott szorongott Juhász és Gulácsy társaságában Babits, Kosztolányi. Csáth és Törzs Jenő is. Az előadás után az „irodalmi mordályégetők" tüntetésnek beillő ünneplésben részesítették a kifütyült, diadalmas szerzőt. Juhász barátságuk kezdetéről 1933ban így vallott: „...soha sem felejtem, el azt a színházi estét, amit együtt töltöttünk ... akkor forrt össze a szívem Gulácsy szivével." Egyetemi éveiben Juhász már látott Gulácsy-képeket, melyek közül egy — önarcképnek is beillő — Don Quijote-ábrázolás különösen megragadta. „Csöndes téboly meredt rám erről a képzeletbeli arcról, és én sokáig nem tudtam elmenni tőle. Vonzott és megdöbbentett. AJckor jegyeztem meg ezt a nevet: Gulácsy. És eljegyeztem lelkemet az ő művészetével." A személyes ismeretség alkalmat adott Juhásznak, hogy Gulácsyék Rigó utcai kis udvari szobájában közelebbről megismerkedjék az új barát régóta csodált művészetével. Közös barátjuk, Farkas László úgy emlékezik: „Együtt rajongtunk sok más képe között a Találkozás című festményéért. Dante és Beatrice találkozását festette le egy ködbe vesző, nyári alkonyaton, parázsló rózsalugas előtt." 1908 februárjában Nagyváradon megnyílik a Magyar Művészet Képkiállítása. Juhász Gyula kiállítási kritikájában Gulácsyról így ir: „Gulácsy az égi, botticellesque hangulatok érzékeny lelkű, finqjn kezű álmodója. Mesehangulatot mesestílusban mutat kiállított képet." 1909. június 13-án rendezik meg Váradon a MIÉNK kiállítását. A kiállításon Gulácsy is szerepel. A jó barátra váró Juhász ismét megjelenteti Gulácsy Lajosnak ajánlva az 1906ban már napvilágot látott Álóévirág című versét. A kiállítási matinén Juhász Gyula művészetéről tartott előadást, üdvözölte művésztársában „a korai reneszánsz és kései barokk köztünk járó szellemét". A matinén Gulácsy hosszú elbeszélést olvasott föl Naconxypan-ról, amelyet a „közönség nagy része ámulva és bámulva hallgatott". A kiállítást szervező Bőlöni így ír a váradi napokról: „Gulácsyval nagyon összebarátkozott Juhász és az álomlátó, feminin lelkű festő, aki aliq élte a földi élet realitásait,... a törékeny, nőies, szelíd, az egyéniségét Urában felolvasztó Juhász Gyulában találta meg a maga mását, rokonát, aminthogy 'Juhász is Gulácsyban a magáét. Heteken át együtt volt elválaszthatatlanul a két barát. Juhász méltányolta Gulácsy álomvízióit, finom művészetét... és nem volt aztán Gulácsynak megértőbb, ragaszkodóbb és hódolóbb értékelője, mint 6." Ekkor rajzolta le Gulácsy a költőt „parókás, coffos márkinak". Gulácsy, akinek Váradon élő rokonsága volt, szivesen tért vissza a ^Körös menti Párizsba-, 1911. május 18-án közös kiállítása nyílt Erdei Viktorral. Juhász a kiállítás kapcsán ír a Nagyváradi Naplóban. A két barát ezt követően 1917-ben Budapesten találkozik — a Moravc^ik-klinikán. Gulácsy rövidebb-hosszabb kezelések után 1917. július 26-án kerül végleg az „élőhalottak házába". Juhász — két hét megszakítással — március 10-től november 17-ig van itt. Kilényi Irma följegyzése szerint — talán kérésükre — egymás melletti ágyban feküdtek. Juhászról írott könyvében Magyar László is megemlékezik a „szomorú sárga házról", amelynek falai között olyan csodálatos kiállítást rendezett Naconxypan művészének furcsa műveiből, és ahol a figyelő betegek előtt hatalmas, lelkes előadást tartott erről az önmagába megtért művészetről. 1922. szeptember 5-én nyílt az Ernst-múzeum nagy Gulácsy-kiállítása. Gulácsy ekkor már elmenekült „egy másik dimenzióba innen, a halál életéből az élet halálába ..." Juhász a készülő kiállítás hírére írja egyik legszebb versét, a Gulácsy Lajosnak címűt. A költő később sem felejti a saját álomvilágába költözött művészt, aki egy rácsos ablakú házból Naconxypan-ba telefonál a virágok útján, és Bol Bol néni cukrászdáját rajzolta, mely lenn áll a kertben Don Quijote lovag szélmalma mellett.., 1932. február 21-én Gulácsy útra kel a Japán és a Hold között fekvő Naconxypan-ba itthagyva a „robot és seft" világát, hogy végleg letelepedjen a furcsa és bohókás manóemberkék álom szőtte birodalmába. Az egyre betegebb Juhász tiszteleg az eltávozott barát emléke előtt, és a Délmagyarországban ismét megjelenik Gulácsyhoz írott fájó-szép verse: „...tőled nem kíván ! Már e planéta semmit és a holdba / Nakonxypán vér már, Nakonxipán!" 1933-ban a Kálvária utcai idegklinikán mondja Juhász az utolsó évek hűséges krónikásának, Magyar Lászlónak: „Gulácsyt szerettem a legjobban..." Pár évvel később, 1937-ben a megfáradt, mindenből kiábrándult költő is itthagyja az „adni, venni, ölni" világát, és a jó barátok sora: Szőri, Tömörkény, Heller. Károlyi és Móra után, ő is kiköltözik a szegedi őskertbe, a „békesség örökvárosába". És már „túl minden kínon és halálon" az utolsó mozzanat: 1941. november 9-én a Farkasréti temetőben a barátok fölavatják a „kámzsás festő" síremlékét. Gulácsy Lajos, piktor — olvashatjuk, fölötte Borsos Miklós reneszánsz hangulatú Gulácsy-arcképe, háttérben a szeretett ciprusokkal. Gellért Lajos előadásában fölhangzik Juhász megható verse, amelynek sorai — immár a sírkőre vésve is — hirdetik Gulácsy kivételes értékű művészetét: „Csodálatos. szent, tiszta művész, Giotto jó utóda ..." AL'LTO FERENC F

él évszázad könyves emlékeit őrzöm. Ma én vagyok a legrégebbi szegedi könyves ember. 1924ben lettem segéd a Grünwaldféle könyvkereskedés Híd utcai üzletében. Ilyenkor, beszélgetés közben emlékeket idézve azt sem tudom, hol kezdjem. Egyszer bejön a boltba egy „se úr, se paraszt" ember, böngészget a könyvek között, majd elindul kifelé. Akkoriban nemigen engedhette meg a kereskedő, hogy a kuncsaftok üres kézzel távozzanak. Ám, a különös vendég az ajánlásokra, a kínálásokra még magánál is különösebbet választott: Nekem az itt levő összes könyv megvan otthon. S ezzel elment. Aztán derült ki, hogy Móricz Zsigmond tért be egy kis böngészésre a Híd utcai boltba. Móra Ferenc és Radnóti Miklós állandó vendégeink voltak. Én, mint ifjú könyvkereskedő, gyakran szaladtam át Szőke Mihály városi könyvtároshoz tanácsért, segítségért, eligazító szép szóért. Sokat köszönhettem neki. Ez itt, a szobában csak a könyveim egy része. Sokat adtam a gyerekeknek. Ezek a dedikált kötetek, ezek az albumok őrzik a fényképeket, itt pedig a kitüntetések. Az élmények szinte elmesélhetetlenek. Egy alkalommal Üllésre igyekeztem, író-olvasó találkozóra. Mezei Andrást vártuk. Autó nem lévén, egy stráfkocsira pakoltam a könyveket, én lábamat lógatva ültem egész idő alatt a kötetek között. Ki gondolta volna, hogy a stráfkocsi után lassan guruló autóban az író-olvasó találkozó vendégei ülnek. Akkor Mezei András azt írta a nekem dedikált könyvbe: „Bölcsházi Lászlónak, a könyv megszállottjának." Mindig várom a betű ünnepét, a könyvhetet. Piaci ponyvás sátorban ott árultam 1930ban is, az első könyvnapon. Gyufásládákból kínáltuk az olcsó köteteket a járókelőknek. Ám be kell vallani, hogy sosem elégedtem meg pusztán az A könyv megszállottja o árusítással, a kereskedéssel. A könyvterjesztés, az valami egészen más. A könyvterjesztő nemcsak eladó, sokkal több annál. Népművelő, szervező, agitátor. Egy hivatás megszállottja. Olvasnia kell. Állandóan, és válogatás nélkül. És beszélgetni az emberekkel, a vevőkkel. Könyvekről, írókról, olvasmányélményekről, személyes dolgokról. Erőszakoskodni sohasem szabad! Mindig , azt mondtam: ha nem tetszik, kérem, hozza vissza, kicserélem. Meg kell, hogy mondjam azt is, erre nem volt példa, pedig ötven év hosszú idő. Eletemet a pult másik oldalán töltöttem, s nyugodtan állíthatom, szép és tartalmas élet volt a könyvek között. A feleségemmel együtt — ő is könyvesember — 1957-ben vettük át a Bartók Béla téri üzletet, mely elsősorban a járás könyvellátását szolgálta. Harmincezer forint értékű elfekvő készletet gyűjtöttünk össze, s a múlt évben ez a könyvesbolt 3 millió 600 ezer forint értékű könyvet adott el a szegedi járásban. A fejlődés természetesen nemcsak a könyvterjesztők érdeme. Könyvkiadásunk, irodalmunk, egész kultúrpolitikánk eredménye. Már nyugdíjas vagyok, de kapcsolatom a könyvvel, a könyvterjesztéssel nem szűnt meg. Olyan ez, mint a dohányzás — nem lehet abbahagyni. Most bizományos könyvterjesztő vagyok, elsősorban az Űj Élet és a József Attila termelőszövetkezetek' dolgozóihoz viszem az új könyveket. A két nagy táskát megrakom, aztán biciklivel, motorral vagy buszszal irány egyik majorból a másik üzemrészbe. Az emberekkel meg kell szerettetni a szépet, a könyvet^ az irodalmat, meg kell tanítani őket olvasni. S ez csak a személyes ismeretséggel, rendszeres kapcsolattal sikerülhet. Egy Mikszéth, egy Szilvásy mellé az ember odalop egy Galambos Lajost, egy Cseres Tibort. S a következő alkalommal már ezeket kérik. Nagyszerű vásárlóim vannak a termelőszövetkezetekben. Például Dobó Mihály a kertészetből, Farkas József, a csirkegyár vezetője', Török Károlyné, aki a csiszolóknál dolgozik, Ábrahám Furus Imre vagy Köves Margitka. Tessék, itt a vásárlási jegyzék, ez mindent elárul, mindent bizonyít. Itt van a polcon ez a Dantekiadású könyv, a harmincas évekből. Akkoriban, negyven évvel ezelőtt, ez a szép, elegáns kötetek közé tartozott. S tessék, tegyük mellé például ezt a két új Petőfi-könyvet. A különbség szemmel látható. Ezeket a mai könyveket éppúgy jó érzés, élmény kézbe venni, lapozgatni, nézegetni, mint amilyen élményt jelentett egy-egy Kner-kiadvány. Hogy fél évszázados könyvterjesztői munka után mit tudnék ajánlani a fiatal könyves embereknek?! Szeretni kell a könyvet, és egy kicsit többet kell foglalkozni a vevőkkel. Azt hiszem, ez nemcsak jó tanács, hanem a hivatásból fakadó kötelesség is. Lejegyezte: TANDI LAJOS A kisgrafika nagy művelője Varga Nándor Lajos nyolcvanéves. Amikor öt évvel ezelőtt Budapesten, a Műcsarnok bemutatta gazdag életművét, ez nemcsak nagyszerű művészetének a summázása volt, de tükör is, amelyből — ötven év hangyaszorgalmú munkásságán keresztül — egy ma is fiatal művész arca nézett vissza ránk. Losoncon született ugyan 1895ben, de mindig „erdélyi fi"-nek vallja magát, hisz Sepsiszentgyörgyön nőtt fel, és ott végezte középiskoláit is. Gyárfás Jenő, kiváló festőművész-rajztanára jegyezte el a művészettel. Főiskolai tanulmányait az első világháború szakította félbe, s csak 1922-ben végzett. Az elveszett éveket mohón igyekezett pótolni, tanulásban és alkotásban egyaránt; 1925—1931 közötti külföldi tanulmányútjai (München, Párizs, Firenze, Róma, London), a világ nagy múzeumai és képtárai nemcsak alkotókedvét fokozták, de tudását is elmélyítették. Kétéves londoni ösztöndijas korszakához legendák fűződnek, a Brjtish Múzeum páratlanul gazdag grafikai gyűjteményét lapról lapra tanulmányozta át, s ezt rajta kívül mind máig csak a festegető angol politikus, Churchill tette meg. Londonból hazatérve, a Képzőművészeti Főiskola grafikatanárának nevezték ki, s e tisztét 1931-től 1948-ig látja el. Olgyai Viktor tanítványaként és utódjaként grafikusnemzedékek egész sorát nevelte fel, és hogy a magyar grafika mai derékhada ott van a világ élvonalában, nem kis mértékben neki is köszönhető. Az alkotói és pedagógiai munka kettőssége jelentős erőt kívánt, de Varga Nándor Lajos állta a sarat, és egyik munkássága ösztönzőleg hatott a másikra is. Festőnek indult, és bár jó néhány képe a mai magyar festészet aranyfedezetéhez tartozik, elsősorban mint grafikust ismerte meg a haza és a nagyvilág. Tud mindent, amit a régi, nagy grafikusok tudtak, és a hagyományok megtartó erejét úgy mentette át a mába, hogy közben mindig önmagát adta. Valóságelvű művészetében az egyéni látásmódnak, s a technikai mívességnek fontos szerep jut egyaránt; otthonosan mozog minden műfajban (tájkép, portré, csendélet stb.) és minden technikában (rajz, akvarell, rézkarc stb.). Elfelejtett technikákat keltett életre (ezüstvessző-rajz, mezzotinta stb.), s elfelejtett szépségekre nyitotta rá újra az emberek szemét. A „modern" művészet jelszava mögött megbúvó kóklerek, a Picasso-utánzók, és'Kondor-másolók szeretik konzervatívnak kikiáltani, pedig konzervatizmusa nem más, mint a realizmus időt álló ereje. Úgy dajkálja a látott világot, hogy otthont teremt az értelemnek és az érzelemnek is, és amit megrajzol, megmetsz, szigorú kompozíciós rendbe foglal, az a maradandóság igényével vall a változó világról. És ez a legtöbb, amit egy művész adhat. Kiállításainak számba vétele 1919-től máig, szinte reménytelen vállalkozás lenne. Munkái az itthoni kiállításokon kívül megjárják a világ nagy művészeti központjait is, a velencei biennálétól Londonig és Amerikáig. Megismerte a sikert: díjai és kitüntetései mindig egy-egy korszakot jeleztek, de megismerte a melőzöttség keserű ízét. is, anélkül, hogy hite az életben és a EX -LIBRIS A-NANDO LUDOVICO VARGA EFFECTIS - BIBL1 * OTHEC7E-SFMSEY művészetben egy pillanatra is megingott volna. Mindig az maradt, aki volt: egyszerű ember és nagyszerű művész. Tudását, tapasztalatait több, ma már ritkaságnak számító könyvben tette közzé (A fametszet, A rézmetszet stb.); grafikatörténeti munkásságának eredményei pedig (Adattár a magyar művészeti grafikához I—II.) forrásértékűek. A szegedi kiállítás a Közművelődési Palota kupolacsarnokában Varga Nándor Lajos ex libriseit és kisgrafikáit mutatja be, amelynek ugyancsak kiváló művelője. Mint alkotónak és mint művészetpedagógusnak egyaránt nagy szerepe van abban, hogy ennek az intim grafikai műfajnak a folyamatossága fentmaradt. Nemcsak alkotásaival szolgálta a magyar grafika ügyét, de tanítványainak figyelmét is felhívta rá. Egy kicsit ennek is köszönhetjük, hogy a magyar kisgrafikát becsülik az egész világon. Varga Nándor Lajos nyolcvanéves. Köszöntjük az örökifjú művészt, aki ma is alkot, és megy tovább azon az úton, amit kikövezett a szépség. GALAMBOS FERENC