Délmagyarország, 1975. június (65. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-01 / 127. szám

Vas/irnap, 1975. június 1. 11 A Kincskereső első esztendeje Mióta beszélünk magyarul ? anyanyelv Nyelvünk első írásos emlékei, amelyek nem sokkal a honfoglalás utáni időkben keletkeztek, ma már csaknem ezerévesek. A magyar nyelv azonban már jóval korábban is létezett: honfoglaló őseink már több évszázada beszélték nyelvünket, mégha erről, az úgynevezett ősmagyar nyelvről nem is maradtak fenn írásos bizonyítékok. Mikor jött létre tehát anyanyelvünk, mióta beszélünk magyarul? Erre a kérdésre nyelvünk rokonságának ismeretében is csak hozzávetőleges választ tudnak adni. A magyarok ősei ezelőtt mintegy hatezer évvel a mai finnekkel, észtekkel és más rokon népekkel együtt egy közös Urálhegység vidéki őshazában éltek, és kezdetben még közös nyelvet beszéltek. Ebből a közös ősnyelvből a halász-vadász ősnépesség nemzetiségeinek széttelepedése, egymástól való elszakadása következtében fokozatosan önálló, egymással többé-kevésbé rokon nyelvek keletkeztek. Az uráli népesség előbb két fő ágra, szamojédokra és finnugorokra szakadt. A magyarok ősei a finnugor csoporttal együtt maradva még kb. kétezer évig a finnekkel közös nyelven beszéltek. Mintegy négyezer éve ez a népcsoport ismét ketté osztódott. A finnek, észtek és más rokon népcsoportok a finn-permi ágba kerültek, a magyarság két legközelebbi nyelvrokonunkkal, a ma NyugatSzibériában, az Ob folyó mentén élő manysikkal és chantikkal az ugor csoportban maradt. A közös ugor ősnyelvet még mintegy ezerötszáz évig beszélték őseink. Az időszámítás előtti V. század táján, tehát közel kétezerötszáz éve azonban őseink utolsó rokonaikat is végleg elhagyták. Ettől az időtől kezdve a halász-vadász népből fokozatosan lovas, nomád állattenyésztő néppé váló magyarság nyelve a gazdasági változások, idegen népekkel való érintkezések, keveredések stb. következtében olyan változásokon ment át, amelyek az elhagyott rokonok nyelvében nem játszódtak le. Nyelvünk ezáltal önálló magyar nyelvvé vált: hozzávetőlegesen tehát lassan kétezerötszáz éve beszélünk magyarul. JANURIK TAMÁS rp rr Tuz a könyvek ellen Az eszmék leghatásosabb terjesztője a könyv. A diktátorok, az uralkodó osztályok ezt jól tudják, és mindig is tudták. A társadalmi rendet támadó könyveket igyekeztek hazaárulónak, erkölcstelennek, eretneknek, felforgatónak, veszedelmesnek bélyegezni, és ezzel az ürüggyel megakadályozni a terjesztést. A» önkényuralom már Gutenberg előtt is így próbált védekezni a haladó eszmék ellen. Caligula római császár például eltiltotta Homérosz Odysseiájának, minden későbbi eposz mintaképének az olvasását, mert a soraiból kisugárzó szabadságeszmét egyeduralmára veszélyesnek tartotta. A tilalmak igazi „virágkora" azonban a könyvnyomtatás feltalálása után kezdődött. A nagy írók, haladó eszmék hirdetői, az elismert klasszikusok közt alig találunk olyat — Giordano Brúnó, Beaumarchais, Swift, Voltaire, Heine, Marx, Engels, Lenin —, akinek valamelyik művét legalább egy országban ne tiltották volna be. De az már nehezen magyarázható, hogy miért nem engedte kinyomatni a spanyol inkvizíció 1720-ban Defoe Robinsonját, vagy a dán protestáns cenzúra 1776-ban Goethe művét, Az ifjú Werther szenvedéseit. 1788-tól 1820-ig angol színpadon nem volt szabad előadni Shakespeare Lear királyát. 1835-ben I. Miklós cár Andersen meséinek olvasását tiltotta be, s ez a rendelet 1849-ig maradt érvényben. A példákat még soká folytathatnánk. Az idő múltával egyre több könyv került a cenzúralistára, s ezek jegyzékét nyomtatásban is kiadták. A legismertebb a pápai udvar által kiadott Index librorum prohibitorum. Ezt 1559-ben állították össze, és miután a tridenti zsinat felülvizsgálta, 1564ben adták ki először. A mai napig számtalan újabb és bővített kiadását ismerjük. A benne felsorolt műveket a katolikusoknak egyházi kiközösítés terhe alatt tilos volt olvasni. A pápai indexben különösen sok a francia irodalmi alkotás. Megtalálhatjuk benne Montesquieu, Voltaire, Rousseau, Diderot, Stendhal, Balzac, Hugó Victor, Flaubert, a fiatalabb Dumas, Zola, Anatole Francé, Maeterlinck, Sartre és mások munkáit, nem egy esetben az említett írók összes művét. Arra, hogy hazánkat ne „fertőzzék meg" káros könyvekkel, évszázadokon át a bécsi udvar vigyázott. A cenzúrahivatalban eleinte kéziratos jegyzékek sorolták fel a tilalmas olvasmányokat, később nyomtatásban is kiadták, először 1754-ben Catalogus librorum rejectorum per consessum censuare címmel. Ettől kezdve négyévenként új kiadások jelentek meg, a közbeeső esztendőkben pedig pótlások. Szerepeltek ebben a jegyzékben többek közt a francia enciklopédisták, La Fontaine, Swift, Holberg, Ovidius, Macchiavelli, Lessing könyvei, és meglepő módon Kempis Tamásnak keresztény életbölcsességet hirdető műve, a Pázmány Péter által magyarra fordított Krisztus követése is. A könyvtilalmak terén átmeneti enyhülés következett a feudalizmus megszűnése után. A fiatal, sok tekintetben haladó kapitalizmus erőteljes fejlődését eleinte nem fenyegette veszély, s ezért nem lépett fel élesen a „felforgató" eszmék ellen. De már 1878ban a német birodalmi gyűlés törvényt hozott a szociáldemokrácia ellen, s ennek alapján 1886ig 156 folyóirat, 801 könyv és röpirat terjesztését tiltották be. Hazánkban ilyen lista nem jelent meg, de a kormánypárt így is módot talált az eszmék elleni védekezésre. Többnyire a kiadóvállalatok vezetőire gyakoroltak nyomást. Jellemző, hogy legnagyobb lírikusunknak, Petőfinek gyűjteményes kötetei egy évszázadon át csonkán jelentek meg, kihagyták belőle a királyellenes verseket. A felháborító és nevetséges példák közt említsük meg Spanyolországot. 1939-ben Franco a közkönyvtárakból eltávolíttatta Ibsennek, Goethének és más, hozzájuk hasonlóan „elfajzott" írónak összes művét. De valamenynyi könyvellenes intézkedésen túltesz az a rendelet, amelyet a náci Németország adott ki 1933ban, és amely a tartalomra való tekintet nélkül ítélte megsemmisítésre mindazt a nyomtatványt, amely a zsidószármazású, vagy a haladó szellemű, a nácizmussal szembenálló írók munkáit tartalmazza. Az utcákon vészes fényű máglyák lobogtak fel, lángjukat Heine, Freud, Brecht, a két Mann, Hemmingway írásai táplálták... VÉRTESY MIKLÓS Az idő nem vár. Mintha most olvastuk volna az új magyar ifjúsági irodalmi folyóirat, a Kincskereső beköszöntő sorait, a napokban pedig már boldog vakációt kívánva elbúcsúztak a szerkesztők ifjú olvasóiktól. Ami az üdvözlő és a búcsúszó között van, az érték az időben: a folyóirat „első évfolyama", kilenc száma. Itt az alkalom, hogy a gyerekújság megméressen, pillanatfelvétel készüljön, milyen is a nagy hagyományokat folytató, mégis új, járatlan utakon indult Kincskereső. Mert a Móra Ferenc-örökség segíthetett a névadásban, értékei inspirálhattak a legáltalánosabb célok helyes meghatározására, de ez a mi világunk annyira más, a mostani gyerekolvasók annyira különböznek a régiektől, és olyan hosszú ideig nélkülözte az irodalmi élet és az olvasótábor az ifjúsági irodalmi folyóiratot, hogy az indulás valóban csak a nulláról történhetett. Ez magyarázza mindazok roppant felelősségét is, szándékuk és erőfeszítéseik szokatlan nagyságát is, akik az első lépésekért fáradoztak. És a siker — amely immár elvitathatatlan — ezért kíván feltétlen elismerést, az eredmény messzehangzó köszönetet. /. A folyóirat tavaly októberben megjelent első száma persze nem volt teljesen előzmények nélkül való, hiszen a szegedi tanárképző főiskolán már két és fél évvel korábban kísérlet kezdődött. Az intézmény lapja is a Kincskereső címet viselte, életrehívója, gondozója Hegedűs András volt, az új lap nemrég elhunyt főszerkesztője. Ennek, a harminchónapos kísérletnek minden eredményét és tapasztalatát felhasználták az új célok megállapításakor, a szerkesztési elvek és a gyakorlat kialakításakor. A nagy tanító, Comenius szavaival indult az első szám: „A jó könyv, mondom, ha valóban jó és bölcsen van megírva, valóban a tehetség köszörűköve, az ítélőképesség ráspolya, a szem kenőcse, a bölcsesség tölcsére, mások gondolatainak és tetteinek tükre, a mieink irányítója." Azaz: a Kincskereső legfőbb célja, hogy olvasni tanítson, olvasásra késztessen, igényt ébreszszen — valódi irodalommal, értét kes, igényes művekkel, a művészettel. 2. Hogyan töltötte be e legfontosabb hivatását eddig? Első pillantásra is árulkodik a cél-meghatározta szerkesztési gyakorlat: kétségtelenül a szépirodalom kapta a legtöbb helyet — terjedelmet, valamennyi eddig megjelent számban. A vers és a próza. Az előbbit — a céloknak és a várakozásoknak megfelelően — valóban a régi és a mai „termés" javából válogatott művek képviselik. Az igazi érték egyformán szól gyerekhez is, felnőtthöz is. A Kincskereső számai között szinte egyet sem találni, amelyben ne lenne legalább néhány ilyen vers. A helyes ítéleteket nem a szerzők neve alapján hozzák, ezúttal — a nevek rangjának és a versek értékeinek szerencsés összecsengése miatt — mégsem érdektelen néhányat sorolni: Illyés Gyula, Weöres Sándor, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Kiss Benedek, Veress Miklós, Kormos István, Benjámin László. Körültekintésre, következetességre, szerkesztői alaposságra utal, hogy a versek közlésével egyidőber?, vagy később, éppen azokhoz a művészekhez látogatott a szerkesztőség, közölte a riportokat, műhelybeszélgetéseket, akiknek a műveit. A fiatal olvasók ismerkedhettek alkotással, emberrel egyszerre. Mégis meg kell jegyeznünk: szinte kérik a több „olvasnivalót" a folyóirat lapjai. Még verset is, de legfőképpen prózát. Irodalmat és ismeretterjesztést (ideértve a nagyon ötletes, eddig is változatos témájú rovatokat: Irodalmi séták, Testvérmúzsák, Édes anyanyelvünk, Könyvek között. így sorolni is sok egy kicsit a rovatok száma, jó lenne váltogatni, egyegy számban csak néhányat tervezni közülük). Olyat, amelyből nem hiányzik a 10—14 éveseket különösen vonzó, ' érdekfeszítő cselekményesség, az izgalom, a kaland, a szellemesség, a játékos; ság és a humor. Mert az írások jó részében eddig bizony gyakran kerestük hiába mindezeket. Következésképpen: a kísérletező kíváncsiság ösztönzésére „egyszuszra" végigolvasott Kincskeresőszámok után, amikor a kilencediket leteszi az ember, az a benyomása, hogy a dicséretesen jószándékú felnőttek mintha azt szeretnék elhitetni a gyerekekkel: a művészetekben nemigen van helye a könnyedségnek, játéknak, mókának, könnyű izgalomnak, vidám felszabadultságnak. Ezt a felesleges komolykodást nyilván a fiatal olvasók értik legkevésbé, szerencsére. Az viszont már baj lehet, ha kevésbé fogadják szívesen. Nem újsütetű olvasói felfedezés mindez. A legilletékesebbek, a szerkesztők is, a fiatalok is, régebben tudnak a dologról. Az első próbálkozások a változtatásra már meg is történtek (volt népi humor, groteszkek, még mesemusical is), a jó vakációt kívánó júniusi búcsúszóban pedig ott az ígéret: lesz vidám képregény, tudományos-fantasztikus történet. És ami szintén kevés volt: mai tizenévesekről szóló novella (nem valószínű, hogy erről a hiányról pusztán a folyóirat tehet. Ha kevés a mai fiatalokról szóló elbeszélés, az inkább az egész ifjúsági irodalom „gyermekbetegsége"). A folyóirat feltétlen értékeit és jó kezdeményezéseit nagyra becsülő felnőtt olvasó reménye az is: ha több lesz az olvasnivaló, ritkulnak az „ünnepek". A megemlékezések és évfordulók, a kissé erőszakolt, száraz, egészhez nem illő „jubileumos" szövegek. Félreértés ne essék: a múlt értékeinek megbecsülésére nevelni — ez az egyik legszebb és nagyon fontos kötelesség, pedagógiai törvény, és társadalmi szükség. De gyerekekhez szólva, ilyen terjedelmű kiadványban súlypontozni, hangsúlyokat adni, arányokat tartani, kiemelni és elhagyni a valódi tisztelet és becsülés kialakítása érdekében szükséges. 3. Sokféle jó ötletről, értékről kellene mindezek után szólni, a teljes és pontos „mérlegkészítéshez" azonban hely sincs, szándékunk is mindössze néhány, olvasás közben született reflexió feljegyzése. Amit mégsem szabad dicsérő szó nélkül hagyni: a már emlegetett szerkesztési igényesség, alaposság. Valamennyi számban érzékelhető: koncepciózus, tartalmi-gondolati egységre, az esztétikus külsőre ügyelő következetes szerkesztési elvek és szándékok munkálnak. Feltétel nélkül elismerést igényel a folyóirat külső megjelenési formája. Művészi értékűek, gyerekekhez szólnak a lapszámok illusztrációi, a neves grafikusok munkái. (A nyolc szám egész kis grafikai album.) Arányosság és gonddal szerkesztett harmónia jellemzi a betűből, rajzból, képből összeálló oldalakat. Nem utolsó szempont olyan folyóirat esetében; amelynek céljai között a sokoldalú esztétikai nevelés igényét is megtaláljuk. A többi, induláskor fogadott helyes törekvés megvalósulásáról (inspiráló hatás a mai ifjúsági irodalomra, intenzív kapcsolat az olvasókkal, valamint a külföldi társszerkesztőségekkel stb.), a folyóiratot irányító lelkes és eddig is nagy munkát végzett munkacsoportnak, a szerkesztői műhelynek lehet sok, értékes tapasztalata. Arról tudunk, hogy országszerte alakultak „Kincskereső-klubok". Biztató jel az aggódók'nak: mit ér a folyóirat „egyedül"? Persze nem alaptalan a kérdés, a Kincskereső csak akkor ér célt, ha jól „használják". Ha könyvtárosok, pedagógusok, ifjúsági vezetők segítenek a gyerekeknek a lap alapján tovább tájékozódni, szélesíteni az ismeretek körét, felfedezni irodalmi kapcsolatokat és összefüggéseket. így lesz alig mérhető értéke a folyóiratnak, amely arra hivatott, hogy a legfogékonyabb korban szerettesse meg a szépet, jót, művészétét. SULYOK ERZSÉBET