Délmagyarország, 1975. május (65. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-18 / 115. szám

Vasárnap, Í975. május 18. A középszerűség veszélyei A harag rossz tanácsadó, aki indulatból ítél, legtöbbször nincs igaza. Indulatos szurkolók között ballagtam hazafelé, azon keseregtek, hogy a város is, ők is kiérdemelnének végre stabil futballcsapatot. Fölszámolhatnák az áldatlan állapotot, hiszen a fiúk hosszú évek óta úgy közlekednek a Nemzeti Bajnokság két osztálya között, mint páternoszter a megyei tanácsházán. Mert nincs összefogás — füstölgött egyikük, s hamarjában elmés aforizmával tromfolt rá. Szeged nagyvárosnak kicsi, kisvárosnak nagy: ezért középszerű. Ami persze így idétlen tréfa... « Hanem az indulatok arra jók, hogy jelezzék a veszélyeket. A középszerűség pedig reális veszélye — a kultúrának is. Érdemes eljátszani a gondolattal, ha a sport mintájára „kieséses rendszerben" bonyolítanák kulturális életünket, vajon mi maradna évről évre az első osztályban. A latinok bölcs életszemlélete, az arany középszer sem középszerűt jelentett. A középszerűség szinonimái ugyanis a felszínesség, a látszateredményekkel elborított félmegoldások, a teljességre büszke részlegesség. Külszíni mutatóival lefegyvereznek, mert hajlamossá tesznek a kényelmességre, a célt elértük, a „Szintentartás" meg magától is megy. Középszerű, ami folyton elkezdődik, csak elkezdődik, szokthk volt mondani, a munka „nagy lendülettel beindult" — aztán évek múlva, hogy újra terítékre kerülnek a dolgok, ismét ugyanazokat az eredményeket nyugtázzuk, ugyanazokat a hiányosságokat tárjuk föl, feladatokat szabjuk meg. Eredmények és további teendők mindig voltak és lesznek, így természetes, legfeljebb kényszeredetten emlékszünk vissza, ha azok régóta ismerősek. Vegyük például a színházat. Amióta az eszemet tudom, feladat, hogy a prózai részleg felnőjön az operaihoz. És felnőtt? Nincs szándékunkban kisebbíteni, megkérdőjelezni a kétségtelen eredményeit, határozottabb politikai arculatát, a kisszínpadi és gyermekelőadások népszerűségét, néhány izgalmas kísérletét a kifejező eszközök korszerűsítésére. Elismerően nyugtázza ezt a városi tanács művelődésügyi osztályának februári jelentése, melyet a végrehajtó bizottság elé terjesztett. Közéleti, politikai tartalmú drámák műsorra tűzését dicséri, fölemlítve a Tűzvarázst, a Cinka Panna balladáját és A lobositzi csatát (utóbbiról, hazai bemutató lévén májusban, azért kicsit komolytalan nyilatkozni februárban), ám az ugyancsak „dicséretes számú mai magyar művek" közé sorolt Arany koporsót, Tűzvarázst, A fiú és a tündért (tehát egy operát, egy felszabadulási témájú színmüvet és egy musicalt) nem kifejezetten az jellemzi — bemutatásuk valóban dicséretes tényén túl —, amit régóta hiányolunk a színházban. A mai magyar társadalom problémáinak boncolgatását, a mai életünk iránti érzékenységet, a mai valóság drámáját. Viszont reális, mértéktartó képet fest ez a jelentés a közönségről. „A nézők között valamelyest gyarapodott a munkások száma. Az üzemekkel kialakult javuló kapcsolat, a szocialista brigádokkal kötött megállapodások, az ötvenszázalékos kedvezmények és a létszámban megnőtt közönségszervezés javuló munkájának eredménye." / Tehát javulás, eredmény. Mint Ismeretes, színházunk — a munkások művelődését szorgalmazó pártdokumentumok szellemében — még az évad elején szocialista szerződéseket kötött a konzervgyár és a ruhagyár brigádjaival. Az írásban rögzített, ünnepi külsőségek közepette aláirt, kölcsöhus vállalások pontszerű íelsoroc lása haszontalan, hiszen mi sem valósult meg belőlük. Ha csak annyi nem, hogy május elsején a ruhagyáriakkal együtt vonultak ki a színészek — mire a jeles literátor, Ignotus mondhatná: villámhárító még nem kergetett el jégesőt. Arról viszont minap számolt be a ruhagyári üzemi újság, hogy március 15-én az ünnepi műsorba felkért színészek cserbenhagyták szocialista szerződésük partnereit, a brigádot. Persze, az éremnek két oldala van. Hogy a munkások távolról sem tolonganak még a színházi jegypénztárnál, abban a gyáriak is ludasak lehetnek, nem szabad minden kezdeményezést a színháztól várni. A színháztól, ahol a párttitkár úgy tervezi, a jövő évadtól művészeket osztanak be a brigádok patronálására, pártmegbízatással, így alkalmanként beszámoltathatják őket — vagyis a kezdeményezést nem adják föl. Viszont tudomásul kell venni, áldozatos, fáradságos munkával jár. A színháztól idegenkedő fizikai dolgozók érdeklődését fölkelteni, nekik (vagy nekik is) játszani: komplex, nagy feladat, kihat a műsorpolitikára, a társadalmi akciók szervezésére, a közönségnevelésre és seregnyi más területre. Klasszikus filozófus klasszikus mondása: nem kell cipésznek lenni ahhoz, hogy tudjuk, hol szorít a cipő. Kísértetiesen ugyanott szorít a szegedi szimfonikusok próbálkozásán, azzal a különbséggel, hogy rajtuk igazán nem múlott. A fúvósok lelkes csoportja rövid, a zenét közvetlenül és kötetlenül népszerűsítő, színes programot állított össze, s mutatott be (hosszas kilincselés után: kell, nem kell?) üzemi kultúrosoknak. Alig páran jöttek össze, azok is sietve távoztak. Nem kellett. A filharmónia legutóbbi évadértekezletén az intézmény országos vezetői tettek ígéretet (mert a párt határozatai fönt és lent egyaránt érvényesek: „legyen szorosabb a kultúra, a művészetek és a tömegek kapcsolata, fejlesszük a közösségi formákat"), patronálják az ügyet, elviszik a Szegedi Fúvósötös műsorát — más megyékbe. Ahol már népszerűek az ilyen és hasonló klubszerű zenei formák. Bizonyos alapvető dolgokban vánszorgunk, alig jutunk előre, Mert nem a látványos utat kellene bejárni, hanem a gyötrelmeset, s szeretjük hangoztatni, arrafelé nem megy minden máról holnapra, ezért aztán éppen csak nekiindulunk. Természetesen nagy lendülettel. A középszerűség veszélye, hogy mutatós számokat hangoztatunk. Mennyiséget — a minőség helyett. Hányszor lehetett hallani (írtuk le mi is!), a legtöbb képzőművészeti kiállítást rendezzük, a vidék legnagyobb szimfonikus zenekarát alapítottuk, az ország legtágasabb népszínháza a szegedi szabadtéri — mind, mind igaz. Csak nem szabad, hogy mentség is legyen. Olyan jelenségekre, hiányosságokra, ahol a „legeket" szerényebb terminus technicusok váltják föl. Vitányi Iván elemzi az Élet és Irodalomban egy „kirajzás" tapasztalatait (adott időben egyszerre látogattak ki valamenynyi fővárosi művelődési otthonba): legnagyobb probléma az ellenőrzés, még pontosabban o társadalmi figyelem krónikus hiánya. Hogy „voltaképpen minden el van rendezve, a közönség igényei is kialakultak, s csak igen-igen nagy munkával lehet változtatni rajtuk." Rendszeres ellenőrzéssel, társadalmi figyelemmel állandó készenléti állapot tartható fenn, ha tetszik, munkaállapot, Ami közös ügyeink sorsát társadalmi méretekben és szélességben kíséri figyelemmel. És kifejleszti a tartós önkontrollt- ts, A kettő együtt, a társadalmi és az önkontroll, képes kiküszöbölni a középszerűség veszélyeit, melyek akkor fenyegetnek, amikor az eredmények színes palástjával eredménytelenségeket takarunk le, amikor a látszatsikerek arra valók, hogy némi hitelt adjanak az önbecsülésnek. Színházunk korábbi igazgatójáról jegyezték föl: operettbemutató előkészületei közben leállította a főpróbát, odament az orchesterhez, s megkérdezte az utolsó pultnál ülő muzsikust, mennyi a fizetése. Aztán érdeklődött a primadonnától is. „Körülbelül ezt a különbséget szeretném hallani a nézőtéren" — nyugtázta szellemesen eszmei mondandóját. A primadonna alig produkált különbet, azért mi szeretjük többnek hinni, szebbnek látni. Minden hasonlat sántít, ám valamiképpen ilyen távölság választja el, gyakran, az eredményeink csillámfelületét a mögöttes valóság nehéz gondjaitól. Csak úgy ne kezdjünk fölszámolásukhoz, hogy az első lépések után még fényesebbre dörzsöljük a páncélt... NIKOLÉNYI ISTVÁN A villamos reneszánsza technika Csomópontok helyi közlekedési problémái, valamint a környezetvédelem és az energiatakarékosság követelményei a villantos vasutak reneszánszát idézték elő. Az USA, Ausztrália, Nagy-Britannia és a szocialista államok számos városában ismét építenek villamos vasutakat józan elgondolások alapján. Az említett követelmények elektromos meghajtású közlekedési eszközöket kívánnak meg. Átmeneti megoldásként kínálkozik — kisebb forgalmú városokban véglegesként — a villamos vasút korszerűsített formája, a városi vasút. Ez két-három kocsis vonatokká összekapcsolható, könnyű járműegységekből áll. A járművek a könnyűszerkezeti alumínium- és műanyagkivitelezés előnyeinek kihasználásával épülnek és gumielemeik a kocsikat kopásellenállóvá és zajtalanná teszik. A kalauz nélküli kocsikat egy személy vezeti. Több vasútüzem vonatvezérlésre berendezett kocsikat járat, amelyek rendesen két — saját pályával rendelkező vonatoknál három — rendszerint 27 m hosszú kocsiegység futhat kötelékben. Minthogy az ilyen, több mint 700 utast szállító termes kocsik, vagy vonatok vezetése nem könnyű feladat, sok művelet automatizált a kocsikon. Ez különösen az ajtókra vonatkozik. Minden kcosiban maximálisra 10 ajtó áll az utascsere szolgálatára, amelyek mindegyikét fotocellás védőberendezések ellenőrzik. Csak, amikor mirWen ajtó jelzi a be- és kiszállások befejeztét, indítja el a vezető a vonatot. Az NSZK-beli rajnai vonaton magnószalag mondja be a megállóhelyeket. A biztonságot és kényelmet a kocsikban ma már általában félautomata elektronikus vezérlések szolgálják. Ezek szabályozzák a felgyorsulásokat és fékezéseket, megakadályozzák a hajtótengelyek csúszását, csökkentik a sebességváltozás okozta lökéseket, ellenőrzik az áramokat és feszültségeket, főként a fékműködésben. A vezető csak egy kis vezérlőszerkezetet kezel, amelynek utasításaira a minden kocsiban működő elektronikus szerkezetek önműködően szabályozzák a motorok, fékek, homokszórók stb. munkáját. A motoráramokat elektromotoros meghajtású bütykös kapcsolók, elektromágneses kapcsolók vagy tirisztoregyenáramirányítók vezérlik. (VD1 Nachrichten.) i Régen vágták, most szabják a hajat divat Vajon milyen fej korona hódit az ezredfordulón? Hosszú 'távú prognózisra ez ügyben aligha vállalkozhatunk. A legjelesebb szakemberek fantáziája ugyan igen merész, de talán éppen ezért kiszámíthatatlan. A hajviselet-történelem ma már megdöbbentőnek nevezhető frizurakölteményeket produkált, napjaink divatját sem sejthettük évszázadokkal ezelőtt, sőt még . néhány esztendeje sem. Csupán régi dokumentumokból, könyvekből, leírásokból, rajzokból ismerjük az 1750-es évekből származó különös, furcsa módit: a korabeli jellegzetes alkalmi frizura drótvázra épült és magasan ívelt, a hajfonatokat púder lepte, strucctoll díszítette. Az 1800-as évek elején a görög frizura hódi-. tott, 1850 táján pedig a biedermeier stílus. Ez utóbbiból alakult ki később a fület takaró diaboló frizura. Századunk lánya, asszonya sem panaszkodhat az egyhangúságra. Hajviseletünk állandóan változik. Néhány évtizeddel ezelőtt nagy divat volt a csupa göndör Makszimka, meg a nagyobb hullámú, nőies Lolló, nemrég a nyesett haj. S emlékeznek az. úgynevezett vízhullámra? Valamennyiből gondolatot meríthetnek, s merítenek is napjaink hajkreátorai, akik igazán nem unatkoznak. Hajvágás vagy hajszabás? — így fogalmazták s adták közre a nyilvánosságnak alig több, mint egy esztendeje napjaink divatját, a sassoont. Névadója Vidal Sassoon angol fodrász; az általa kialakított hajvágás valóban szinte szabás. Módszere: akár rövid, akár hosszú a haj, minden irányban szinte szálanként kell vágni. Minden irányban kell közben fésülni, hogy szépen alakuljon a forma. Az aprólékos és fenti módon vágott haj szálai egymásba kapaszkodnak. A fejkorona szebb, mint valaha, a haj egészségesen fejlődik. A sassoonra vágott frizurát tupírozni nem kell, berakni sem muszáj, otthon is megmoshatjuk, s főnözéssel — kézi hajszárítóval —, közben állandóan ró'ülve, vagy Igézzél alányúlva — szárítjuk. E liijioililához jol illik az elöl és egy kissé oldalt is felfele kunkorodó fruíru,