Délmagyarország, 1975. május (65. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-18 / 115. szám

Jpj Í 6 Vasárnap, 1975. május 18. •v KÍ Tamási István Névnapodra, szeretettel M

ásodszor nézett az órájára. Most már csak tíz perc. Idegesen lóbálta kezében a szatyort. Elég — akarta mondani, s bár többször nekikészült, kifente hangszálait is, hogy vóg< jon, végül mégsem merte, visszanyelte a szót; haladékot adott önmagának. Ügyetlenül dadogta: na igazán, ne vacakolj^, kibírjuk. Mégsem lehet, hogy^ — Nem- bírjuk ki! — csattant •z asszony hangja — és mi az, hogy nem lehet? Köteles vagyok én itatni őket? Mint szilveszterikor is? Jönnek, felköszöntenek, és kész. Különben biztos, hogy hoznak valami italt, azt majd (elbontjuk. — Mindjárfe»<bezár a bolt — topogott — legalább két üveg valamilyent — érezte, hogy furcsa és suta ez a könyörgés, és eszébe jutott gyermekkora: akkor is így kuncsorgott egy-'két forintért fagyira. Ez az összehasonlítás hirtelen arcába kergette a vért. A konyhába ment, kihúzta a szekrényfiókot, beletúrt az ott heverő borítékok közé. Amelyiket előrántotta, arra precíz betűkkel ez volt írva: koszt. Viszszadobta. Nem. Ebből mégsem. Egy másikat halászott ki: tUzelő, villanyszámla. Ideges lett. A harmadikban utazásra és ajándékra félretett százasok lapultak — per»c, a hónap végén lesz anyósának nevenapja. A negyedik borítékon ez állt: ruhára, de ez már üres volt Végre rátalált a megfelelőre: rendkívüli kiadások. Egy húszast húzott ki belőle. Kati az ajtóból figyelte. Megvető pillantását a diadalmasság bátorította, ö már tudta, elmúlt öt óra, a bolt'bezárt, s ebben a kis töksi faluban nincs tovább. Legfeljebb a vendéglő, de ott csak kimért italt adnak. — Rendkívüli kiadásokra? — lebegtette feléje a férfi a húszast r— ennyi? Mire elég? Nevetséges. — Egy százas volt. De már úgy látszik, elfelejtetted, hogy itt járt n kéményseprő, és hogy meg kellett csináltatni a cipődet. — A cipőmet. Mért nen> a <r»hapénzből? —vAzért drágám, mert a ruhapénz így sem futotta- ki a kosztümömet. —- A kosztümödet Az nagyon fontos volt. Tényleg. -r* Igenis fontos volt Persze, felőled járhatnék akár;;: — Jó, tudom;;; De hogy egy tiyavalyás százas véletlenül sem maradhat kl-LÍ — Próbáld meg! Nagyot* szivefen átadom. Kíváncsi vagyok, hogyan jönnél kt te a fizetésünkből. — Hat majd meglátjuk. Biztos, hogy^; — Most pillantott az órájára; -Az idő! Lám, a döntő percek fs alattomosan, mintha csak Katival vállaltak volna cimboraságot, elsomfordáltak, faképnél hagyták. Miért vitatkozott? Hiszen úgyis alul marad. Már évek óta. S mintha nagyon fontos lenne, lázasan kutatott a tűnt hónapok zsúfolt rétegei közt egyetlen-mondat után. Amit talán Kati ejtett volna ki. De nem. Mindig csak a saját:-hangját hallotta, ügyetlenül, buta Vnenteget özésselt .^Persze, igazad van, na haragudj:*; i — Lásd be .szépen, hogy nincs Igazad — szólalt meg kisvártatva KatL Hangja átszelídült dorombok) vá; a szópárbaj győztesének leereszkedő, feszültségoldó gesztusával már a békülés bajnokaként magaslott előtte, s áttetsző mosollyal nyúlt ellenfele után, hogy felsegítse a földről. — Emlékszel, mi volt szilveszterkor is. Te mondtad, hogy semmi értelme az ilyen ivászatoknak, és hogy többször nem csinálunk ekkora. ,jetűaíLtst, Lehet dumáim, kártyázni egy-két üveg bor mellett is... Tudom, persze. De Giziékkel más. Nem azért, mert a barátnőm, megint igazságtalan vagy. Emlékezhetsz, hogy Gizi aztán ki is rukkolt a névnapomra, azzal a csodaszép padlóvázával. Na és amikor mi megyünk Giziékhez? Jugóból hozott konyakot bontanak, meg... Ugyan! Ha okos lennél, leráznád Imrééket, Gyusziékat, meg-Paliékat is. Haverok. Persze. De semmi több. Ki nem állhatom őket, és láthatod, Giziék sem jönnek ma, mert tudják, hogy mára őket várod. Azzal, hogy szíveskedsz velük, hogy ugráltatsz engem, csak még jobban ránk akaszkodnak. Jó, jó, tudom, hogy haragszol. De majd meglátod, előbb-utóbb magad is rájössz, hogy nekem volt igazam. Persze, azt hiszed, hogy én akarom kiutálni őket — francot —, de észre kell, hogy vegyék magukat... Így is alig tudok megspórolni Valamit. Nézd, főzök kávét, van egy kis sós pogácsa, kész. De ahogy ismerem őket, egyik is, másik is hoz valami piát. Imre biztosan bort. Gyuszi meg jó büdös törkölypálinkát. Paliék is bort hoztak szilveszterkor. Ne félj, biztos. Nem törik ők a fejüket semmiféle ajándékon. A megbékélés és a kiegyezés rutinos rendje csendet hozott. Begyújtott az olajkályhába, leeresztette a sötétedő kinti világ elől a rolettákat. A meleg lassan gyűrűzött a magasba. Jöszmékelt, ráhelyezett a dohányzóasztalra egy hamutálat, felbontott egy doboz cigarettát, aztán ösztönösen keze ügyébe készítette a dugóhúzót is, és ekkor mintha szorongást érzett volna. Amikor a kutya ugatott," S S felkattintotta az udvari villanyt, hogy kimenjen a kapuhoz, Kati utánaszólt a konyhából: kevés a kávé, kicsit gyengébbre főzi, úgy talán elég lesz (hogy tudjon róla, véletlenül se fintorogjon). Gyuszlék jöttek elsőként, velük a kis Gyuszkó is. Tíz perc múlva Imre érkezett dundi feleségével, aki mintha csecsemőt hozna a karjában, úgy tartott egy selyempapírral borított csomagot. Pali és Irén is gyerekestül toppant be. A szoba csendjét nevetés, gyermeklárma és szertelenül pergő szó törte-zúzta vidáman. A három férfi katonásan felsorakozott az ajtó mellett, kórusban mondták köszöntőjüket: „Kutya légy! — orrodat ne bántsa. Szakadjon rád az ég! — minden áldása. És hogy szerencséd sose legyen! — erről szó sem lehet." f — Névnapodra szeretetlel — mondták végezetül mindnyájan,, és <5 zavart mosollyal vette át a selyempapír csomagokat. Meghatódott, dadogott valamit, mosolyogva elnézték neki. Ahogy érintette a keze «z ajándékcsomagokat, megkönnyebbült. Az egyik henger alakú volt, s ujjaival tapintva már tudta: boros- vagy likőrösüveg. Szorongása mint csillapodó fájdalom, szivárogni kezdett, lassan elenyészett. Az elektromos kávédaráló ESl"tán őszintén meglepődött. „Irén kémkedte ki — nevetett Pali — Katitól. Hogy még nem vettetek. Igaz, nem férfinak való játék, de hát azt mondják, újabban a férjek reszortja a kávéfőzés." A gázöngyújtót és a cigarettatárcát a dohányzó emberek természetes örömével vette a kezébe, és nézegette; eddig gyufát használt, s a cigarettája is sokszor elgyűródött a zsebében. Miközben a harmadik ajándékcsomagot bontogatta, már a nyelvére illesztette a megfogalmazott mondatot: „Na, ezt most rögtön meg is kóstoljuk, gyerekek..." A zizzenve lehulló seLyenyiaetr mö~. gül egy karcsú, finoman metszett üvegváza tűnt elő. Villogva verte vissza a csillár fényköreit. E

nyhe szédülést érzett, gyomra tájékán pedig lassú, fájdalomba gyűrűző remegést; lecsüggedő tekintete az asztalon arvuló sós pogácsás tálcára tévedt. — Rosszul érzed" magad? — kérdezte valamelyik barát. A pillantások rávetődtek, körülfogták. Nem tudta hova fordítani előlük az arcát. „Nem, nem... — mentegetőzött alig hihetően — dehogy." Rekeszizma még jobban elszorult. A városlakó jegesmedve természet A Szovjetunió legészakibb városa, Norilszk utcáin, a gyerekek legnagyobb örömére szabadon sétálgat Ajka — a jegesmedve. A játékos medvebocs Nyikolajev varos állatkertjében született. És talán soha nem láthatta volna meg a Sarkvidék hó- és jégboritotta területét, ha Jurij Legyin norilszki filmrendező és operatőr nem fedezi fel a fehér bundájú apróságban a jegesmedvékről szóló, készülő filmjének főhősét. Hamárosan Ajka még északibb utazásra indult, az Észak állatvilágáról szóló film forgatási helyére, a Ferenc József-földre. A rendező ugyanis nem volt meggyőződve róla, hogy a helyszínen majd közelről is „kameravégre" kaphatja a film prémes szereplőit. Ezért magával vitte Ajkát. De a szigeten annyi négylábú „statisztát" talált, hogy a filmben Ajkának be kellett érnie a szerényebb szereppel. A jegesmedvék csoportosan mentek az operatőrhöz, és meglepően szívélyes vendéglátóknak bizonyultak. Ajkát is azonnal befogadták, aki Jurij Legyin filmoperatőr Ajka jegesmedvével Norllszkban. kitűnően szórakozott északi rokonaival. A forgatás befejezése után Ajka visszament gazdájával Norilszkba. Most a városközpontban, az jgyik ház hetedik emeletén lakik. Az utazás óta hatalmasra nőtt medve változatlanul játékos és békés természetű. Jövő tavasszal a filmrendező tízéves kislányáról készít filmet, amelyben Ajka is szeréfisL A cune-J VeroAndrássy Lajos Veteránok között Ünnep. Emlékek. Perc öröm még, s lapoz tovább a gyors idő. Találkozók. Infarktus-átok s tátog az éhes temető. Felkapja még fejét az éber harcokban edzett obsitos, indul, ha szive riadót ver bár rohannia már tilos: az érfalakba gyűlt a méreg s parányi rög — alattomos gránátszilánk, egy régi ólom, vaspata — orvul most tapos! Vagy a lélekszorító korszak lidércnyomása felszakad, S nem bírja boldog terhét el már a megfeszített öntudat. ülök apáink asztalánál, büszke öröm — s könny fojtogat: ünnep, emlék, egy perc öröm meg •— ertjük-e majd hiányukat? nika és Ajka. Forgatás után az utazó jegesmedvét visszaviszik régi lakóhelyére, az állatkertbe. Nem halálos ítélet Szívizomirrfarktus. Két évtizeddel ezelőtt ez a diagnózis még úgy hangzott, mint a halálos ítélet. Ma már a szovjet orvosok minden száz, szívizominfarktuson átesett beteg közül 85-öt vissza tudnak hozni a teljes értékű életbe. A Szovjetunióban megszervezték a szívizominfarktus esetén alkalmazandó segítségnyújtás országos rendszerét. A kezelést a helyszínen kezdik el. A mentőszolgálat külön, e célra berendezett autóin kivonulnak az orvosbrigádok, elsősegélyben részesítik a betegeket, és beszállítják a kardiológiai klinikákra. s Az emberi életért folyó küzdelemben gyógyszereket, defibrillátorokat — szívritmust helyreállító készülékeket, köztük kardiomonitorokat — alkalmaznak. Az orvosok nemcsak azt a feladatot tűzik maguk elé, hogy az embert megmentsék, hanem azt is, hogy visszaadják neki az élet örömét, a teljesértéküség érzését. — Tüstént azután, hogy a válságos állapot és a közvetlen életveszély megszűnik, megkezdjük a gyógytornagyakorlatok alkalmazását — mondotta Igor Shvacabaja, a Szovjet Orvostudományi Akadémia levelező tagja, a Mjasznyikovról elnevezett kardiológiai intézet igazgatója az APN tudósítójának. — A legegyszerűbb ujj- és kézmozgásokkal, illetve hasi légzéssel kezdjük. Később aztán egyre nehezebb gyakorlatok következnek. Kidolgoztuk a beteg fokozatos, saját kifejezé• sünkkel élve, testi aktivizálásának sémáját. A szívizominfarktus váratlanul következik be, olyan embereknél is, akik egészségesnek érezték magukat, s aktív életet éltek. A váratlanul fellépő súlyos betegség természetesen orasi ktegmes-. rázkódtatássaJ, a pszichikai állapot megváltozásával jár együtt. Ez pedig jelentős, olykor döntő hatással van a betegség lefolyására. Az orvos feladata nemcsak a testi, hanem egyben a pszichikai egészség helyreállítása is. Persze, minden ember különféleképpen reagál erre az idegrendszerbeli megrázkódtatásra. Az orvos is minden beteghez más-más módon közeledik. Nagy jelentőséget tulajdonítunk a pszichoterápiának, az orvos és a beteg kontaktusának, a hangulat megjavításának. A betegeknél azonban gyakran makacs neurózisok, depressziós állapotok lépnek fel, amelyek az életükért és az egészségükért való aggódással függnek össze. Amikor önmagában a pszichoterápia nem kielégítő, akkor azt különleges, ps#ichotrop hatású, az idegrendszert nyugtató készítményekkel kombináljuk. Ezeket külön sémák alapján alkalmazzuk, a beteg állapotától és a pszichikai változások jellegétől függően. A pszichikai ráhatás tényezőjének tekinthetjük a testi aktivitást is: az orvosnak a mozgásra vonatkozó engedélyét a beteg biztosítéknak tekinti arra, hogy biztonságban van. * Az intenzív terápia után a rehabilitációs rendszer szakasza, szanatóriumi kezelés következik. Ott folytatják a gyógyszeres kezelést — természetesen akkor, ha erre szükség van —, s a testgyakorlást. Az aktív kezelés rendszerint jó hatású: 35—45 nap múlva a páciens gyakorlatilag felgyógyul. Az ischaemiás (helyi vértelenséggel járó) szívbetegség azonban alattomos. Olykor (szerencsére ez elég ritka eset) váratlanul szövődmények léphetnek fel, amelyeket az orvos nem láthatott előre. Ezért azokat, akik szívizominfarktuson estek át, az év folyamán a lakásuk közelében levő poliklinika orvosai állandó megfigyelés alatt tartják. Végül is milyen eredményre vezetett ez a rehabilitációs rendszer? A közeli múltban, a szívizominfarktuson átesett személy, még a betegség szerencsés lefolyása esetén is hat hónapig munkaképtelen volt. Sokan életük végéig rokkantak maradtak. A mai mutatók pedig azt jelzik, hogy négy hónap leforgása alatt minden száz beteg közül hatvan visszatér a munkába.