Délmagyarország, 1975. április (65. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-04 / 79. szám

PÉNTEK, 1975. ÁPRILIS 4. 9 Illyés Gyular Tavaszelő Bútorozatlan, mész-szagú, huzatos még, szél-járta még, — se ablak rajta, se zsalu — mily óriási távlatú — ha bele-beledörg az ég — ez a tavaszt-váró vidék, ez a gyalulás-, fölmosásillatú világ, amely épp most szellőzi ki hidegéti Óh, tágas, tiszta Épület, fogadj be, készülő Lakás! Még beföstetlen kikelet, kinyíló év, köszöntelek, fáradt és meghatott lakó — Mi működik már, mi a jő? Mutasd, hol van a kapcsoló, hadd csavarjam föl ragyogó napodat, tejszín holdadat, tündér csillag-csillárodat! Be ölég volt már a sötét, a jég, a hóvihar, a fagy! Óh, központi fűtésű lég-, és meleg- és fényvezeték, épülj fölénk, kék boltozat, te szabadság és menedék, — csúnyán kifagytunk az úton. Meddig lakom itt, nem tudom. De úgy kell már a nyugalom, ablak és festmény a falon, könyv és gyümölcs az asztalon, s az az ártatlan kényelem, hogy itt ül s beszélget velem néhány barátom, őszülő és ifjú, akiket elért a förgeteg, cte földerít majd a jóidőS Nagy LásztS Zuhatag A meggyfa meghajol boldogan leheli termékeny illatát a torony égbe nyúl zordonan kereszttel hősködő Ararát a paraszt homloka csörgedez előtte ropog a faeke áldásáért kiáltoz istenhez elapadt csutorás tehene tavasz van földben és növényben gyárakban vígak a motorok fiatal asszonyok ölében harmatos palánta mosolyog gyártsatok ekéket vasasok parasztok adjatok kenyeret uraim féltsétek magatok ostoros zivatar fenyeget tavaszi haragunk lobbosodj harsogd a dalunkat mérgesen tavaszi szerelmünk lombosodj lepd el a kerteket szélesen tudatunk erősödj csontosodj bennünk az új élet veleje tudásunk gyarapodj bokrosodj legyünk az új élet teteje! Tovaris N. N. Á körülmények úgy hozták, hogy házunkban egyedül tartózkodtam, amikor a front elérte utcánkat. Anyám és két öcsém előző nap átruccant Kiskundorozsmára, nagybátyámékhoz, aki igen beteg volt, de azzal mentek, hogy másnap már haza is jönnek. A front gyorsabb volt náluk, meg a rémhírek is viszszatartották őket két napig. Ma is csodálkozom azon, hogy voltak felnőtt emberek, akik a képtelenségeket elhitték, s amikor testvéremként szeretett barátommal, Sebők Ernővel megpróbáltunk ellenkező véleményt felsorakoztatni, s naivságukat bizonygatni, elintéztek bennünket egy kézlegyintéssel; mit értünk mi a háborúhoz, hiszen alig serkent ki a szakállunk! Az igaz, hogy a háborúról meglehetősen kevés ismerettel rendelkeztünk, de annyit tudtunk, hogy sem a Tisza, sem más folyó, természetes, vagy mesterséges akadály nem állíthatja meg az előrenyomuló szovjet hadsereget. A szomszédok, az első világháborút apámmal együtt megjárt emberek meglehetősen romantikusnak vélték ezt a háborút is. Emlékszem, apám is mesélt néha az isonzói meg a doberdói ütközetekről, de olykor arról is, hogy mily „megértően" betartották a fronton a szabályos műszakokat. Este takarodó volt, reggel korán keltek, és hatkor kezdték a párbajt, a lövöldözést, délben ebédszünetet tartottak mind a két oldalon. Vasárnap délelőtt nem harcoltak, mert istentisztelet volt ugyancsak mind a két oldalon. Hetenként kétszer kimosták az alsónemflt meg a kapcákat, és a lövészárok előtt vagy mögött kiteregették. Amíg minden rendesen meg nem száradt, szintén szünetelt a lövöldözés. A mi házunk olyan helyen állt, hogy az egyik vége a főutcára nézett, a másik vége pedig a község háta mögé, a pusztára. Sarokház volt, a csordalejárónál. A kamra ablakán kitekintve elláthattam egészen Deszkig, az utcai szobaabalakon kikukucskálva Üjszentiván felé nyílt jó kilátás, a szegedi irányban pedig a szerb templomig. így aztán olyan helyzetbe kerültem, hogy körülbelül másfél órán át hol a németeket figyeltem, hol pedig a pusztán át közeledő szovjet katonákat. Időm bőven akadt gondolkodni, mérlegelni és felkészülni a szemmel is jól látható és a már a gyakorlatban percek múlva bekövetkező változásra. így utólag, harminc esztendő után is, csak azt mondhatom, hogy semmi izgalmat nem éreztem. A rémhírek, az elriasztást célzó propagandaplakátok, a vörös ördögnek festett bolsevik katonák, akik tűzcsóvát vetnek a háztetőkre, nem tudták megingatni, megzavarni 'reményteli várakozásunkat. De különben is, jobban hittem apámnak, aki szeretettel beszélt az orosz emberekről, és azt mondta, hogy azok békés természetűek, hiszen tapasztalatból tudja. Demokratikus érzelmű volt, s így nevelt bennünket. Talán az elővigyázatlansága, szókimondó természete miatt járta meg a fölszabadulás előtt alig néhány héttel, amikor behívták a munkaszolgálatos zászlóaljba. Ezért is voltam én egymagamban azon a nevezetes napon odahaza. Felkészülni már jóval előbb elkezdtünk. Tartalékoltunk elegendő élelmiszert, vásároltunk egy demizson bort is, s eldugtuk a padláson. Mivel a szomszédunkban egy szerb család lakott, s mindennap találkoztunk, gyerekeikkel játszópajtások voltunk, ragadt ránk kevés a szláv nyelvből is. A front közeledtével célzatosan is megtanultunk néhány fontosabb szót oroszul, ébben segítettek a szomszédék lányai, s mint legénysorban kopogtatóknak ez nem is volt túl nagy tehertétel. Azon az emlékezetes napon az időjárás kellemes volt: már napok óta nem esett, felhőtlen égbolt és napsütéses délután köszöntött ránk. Ingajáratban futkostam a kamra és a szoba között. A kamra ablakára is fekete, elsötétítőpapírt ragasztottunk már korábban, a bombázások idején rendelkeztek így. A papírt leszedtem. és figyeltem a pusztát, ahol csatárláncba sorakozva jöttek a szovjet katonák, komótosan, kényelmesen. Nagyon sokan voltak. Ha dörrent a házak felől egyegy lövés, akkor hasravágódott az egész sereg. A puszta és a házak közötti szántóföldet csak tónak nevezték, mivel már kisebb esőzés alkalmával is megállt a víz a lapályos feketeföldön. A kanális körülbelül kétszáz méterre lehetett a kertek aljától. Ott megálltak a szovjet katonák, lehasaltak az árokpartra, mert a csatorna alig volt nagyobb egy közönséges utcai vízelvezető ároknál, viszont fél méter magas töltés emelkedett mind a két oldalán. Visszamentem a szobába, és az utcára kémleltem. A szemben levő ház sarkánál német katonák leskelődtek a puszta felé. Azt latolgatták, sértetlenül át tudnak-e futni a csordalejárónál, mennyire lehetnek a szovjetek. A németekre alig lehetett ráismerni. Fáradtak, ijedtek, porosak, elnyűtten rongyosnak tűntek. Viszszaemlékeztem hirtelen arra az időre, amikor tömött vasúti szerelvények, fényesre tisztított tankok és motorkerékpáros-alakulatok özönlöttek dél felé, a bánáti területre. A katonák is „snájdigok" voltak, magabiztosan nevettek, ujjukkal V-betűt integettek a bámészkodók felé. „Majd sírtok még, csak várjatok" — mondta Mladen bácsi, a szomszéd. Ez jutott az eszembe, amikor kinéztem a szobánk ablakán, s láttam a riadt, nyúzott német katonákat. A szemben lakók is kukucskáltak, parányira félrehúzták a függönyöket. A kis csoportba verődött németek átfutottak az úttesten, maguk mögött hagyva a csordalejárót. Nem lőtt rájuk senki, ők sem lőttek, nem is volt idejük rá. Megfordultam, hogy a kamra ablakához menjek. Még hallottam, hogy a németeknek kopog a lépésük. Ahogy a konyhába léptem, szembetalálkoztam egy katonával. Géppisztolyát előre tartva, felém lépett. Még ma is világosan felrémlik előttem az a pillanat. Én úgy megijedtem, ahogy életemben sohasem. Átvillant az agyamon; hogyan kerülhetett ide ez a német katona, hiszen bakancsuk elcsattogott, ahogyan a házunk előtt átfutottak az úton, s a Mladen bácsiék járdáján továbbmentek a szerb templom irányába. Az agyam egyszerre tisztult le, amikor a katona sapkáján észrevettem az ötágú csillagot. Mire a tudatom is fölfogta, hogy mi történt, megszólalt az ismeretlen: — Nyemci szóidat jeszty? Értettem a kérdést, akkor is érthető lett volna, ha egy szót sem ismerek nyelvükön. Mondtam, hogy „nyet", s odahúztam az ablakhoz. Óvatosan kinézve mutattam, merre szaladnak a „nyemci szoldatok". ö is kinézett, és nagyot sóhajtott. Amíg a frontot figyelgettem, elkészítettem az asztalra egy üveg bort, kenyeret, szalonnát, dohányt és cigarettapapírt, s kínálgattam a katonát, aki ugyancsak poros volt, izzadtságcseppek folytak végig az arcán. Nemet intett a fejével, és kért egy lavór vizet, szappant és törölközőt. Letette a géppisztolyát az asztal szélére, megmosdott, megtörülközött, s csak annyit mondott: — No, pajgyom — s elindult a német katonáik után. Mire fölocsudtam, már az utcán kopogtak léptei, túljárt a szomszédék házán. A szemben lakók is kimerészkedtek a házak elé, és néztük, hogyan jönnek a szovjet katonák a puszta felől. A parancsnok lovon ült, utána ágyút vontattak a hosszú sörényű, apró termetű lovak. Mi a ház előtt kinyújtott karral mutattuk az irányt, merre igyekezzenek. A szomszédék lánya átszaladt, és kérdezte, mit mondott az a szovjet katona, aki bejött a konyhánkba. Megismételtem. Nem is evett, nem is ivott? — érdeklődött tovább. Mondtam, hogy nem, csak megmosdott. — A nevét sem kérdezted? Ügy csináltam, mintha komolyan mondanám: De, igen, az volt az első, amikor belépett, géppisztolyát előre tartván, hogy bemutatkozott, a fegyvert nyakába akasztotta, a szivarzsebéből előhúzta a névjegyét, és átnyújtotta. A kölcsönös névjegycsere után udvariasan érdeklődött, van-e a házban német katona. Amikor megtudta, hogy nincs egy fia sem, akkor elszomorodott, s kijelentette, kár volt betérnie ebbe a házba. Erre a lány is elnevette magát, majd kipenderedvén a járdaszélére, pukedlizett, s csicseregve mondta: — a szomszédunkban vendég járt. A névjegyén az állt, hogy Tovaris N. N. Sokszor eszembe jutott már az elmúlt időkben, vajon mi lett a sorsa Tovaris N. N. barátunknak, annak a fiatal és csöndes szovjet katonának, akit oly régen vártunk szeretettel, s akitől én olyan nagyon megijedtem az első pillanatban. Az üveg bort ma is az asztalra teszem, úgy, mint akkor, amikor kínálgattam, bár nem fogadta el. Hát akkor hajtsunk föl egy pohárral: Egészségedre, Tovaris N. N. GAZDAGH ISTVÁN Min nevettünk 30 éve? „Az irtózat még túlságosan közel van" — irta Gábor Andor 1945 kora tavaszán egyik versében, amely a —nevetésről szólt. Kinek volt kedve a romok tövében nevetni? ötlik föl az emberben a nagyon is mai észjárásra valló kérdés. Csöppet sem alaptalanul: Gábor Andor is arról írt, hogy meg kell tanulnunk újra nevetni. Mégpedig másként, mint azelőtt. Őszintén, nyíltan, okosan, sőt — ha kell — kíméletlenül. Azokon például, akik még a hírhedt berlini birodalmi bunker kifüstölése után és bíztak a „csodafegyverben". Róluk szólt az egyik korabeli újságban megjelent Beszélgetés a Wilhelmstrassen című vicc: — Nem értem a szövetségeseket. — Mit nem ért rajtuk? — Na hallja! Ezek azt hiszik, hogy megnyerték a háborút. A párbeszéd fölött bekeretezett hirdetés ismétli meg az 1944-es nyilas hatalomátvétel napján a rádióból közismertté vált felhívást: Beregffy vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre! Ismételjük: Beregffy vezérezredes, akárhol van, azonnal jöjjön Budapestre! S a vastag betűs szöveg alatt a szerény aláírás: A Népbíróság ... Annak idején a hazai sajtót is bejárta a moszkvai Krokogyil című vicclap Berlin utolsó óráit idéző karikatúrája: — Tégy ki egy fehér lepedőt, Paula — mondja egy vacogó náci a feleségének. — Nem lehet. Egy minszki szálloda pecsétje van rajta. — Hát akkor egy törülközőt! — Ukrán hímzéssel? — Megvan: tegyük ki Leó bácsit, ő ugyanis falfehér! A háborús humort idővel lassan háttérbe szorította a feketepiac: — Van egy eladó ingem. Mit kaphatok érte? — Milyen szinti2. — Zöld. — Akkor két évet. Idestova ez a vicc lábjegyzetre szorul: ki emlékszik a nyilasok zöld ingére? Hasonlóképpen nem mindenki számára magától értetődő annak a viccnek a csattanója, amely a hírhedt fővárosi feketepiacon, az éppen „Telekiürített téren" játszódott le: — Kedves biztos úr, hallom, nagy razzia volt — mondja egy jókora batyuval érkező asszonyság a szokatlanul üres téren álldogáló rendőrnek. — Hol van most a Teleki tér? — A Markó utcában. S íme, az infláció egyik legelső rigmusa: Lánc, lánc, eszterlánc, Eszterlánci cérna, Ami tegnap húsz pengő volt Negyven pengőt ér ma... Egy Uter málnaszörp ára 600 pengői — közli a csillagászati árai az egyik újság. A másik tüstént felel rá: — Rémes! Leöntöttem málnalével az abroszt? — Mit gondolsz, kijön a málnaiéból az abrosz? Favicc — húzza el a száját manapság az ember az alábbi párbeszéd olvastán: — Akar egy jó órát egészen olcsón? — De még mennyire! — Gyalogoljon ki Újpestre. Az egy jó óra. Az élet békésebbé válásának jele: már kilósruhát is vállalnak a mosodák — közölték az 1945 áprilisában megjelenő lapok. — Engem ez nem érdekel — vont vállat a kisember. — Otthon mosat? — A, fél kiló ruhám van öszszesen. Az idősebbek bizonyára még jól emlékeznek rá: 1945-ben úgyszólván alig akadt az egyes városokban olyan ép. falrész, amelyet ne borítottak volna el a legkülönfélébb felhívások, hirdetmények. Érdemes közülük néhányat fölidézni: Maradványaimat olcsón árusítom! — hirdette egy textilbolt bedeszkázott kirakata. Egy golyó lyuggatta cégtáblára krétával irta föl a tulajdonos: Ezen üzlet szemben van! Kétségkívül rugalmasságra vallott az alábbi cédula: Kifutófiú fölvétetik! (Lehet lány is.) Egy vízivárosi hirdetmény pedig — az egyik vicclap jóvoltászól — szinte szállóigévé lett a háborús kábulat után lassan magához térő országban: Aki kutyát akar nyíratni vagy füröszteni, azt megnyírom és megfürösztöm. Végül egy humoros korabeli kommentár ahhoz a napihirhez, amely azt adta tudtul, hogy a kormány 50 ezer pengős kölcsönöket folyósít a nyomorgó művészeknek: — Jó, jó, de kiket tart a kormány művészeknek? — Akik vissza tudják fizetni a kölcsön t, . , I í