Délmagyarország, 1975. április (65. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-04 / 79. szám

CSÜTÖRTÖK, 1975. ÁPRILIS 3. 4 rn Átkelés Szegednél 1 Frontnovellák Szerencsés embernek tartom magam, mert Magyarország felszabadulásának 30. évfordulóját itt, magyar barátaim körében élem. Három évtizeddel ezelőtt részt vettem Magyarország területén a német fasiszta hadsereg elleni harcokban. Kalonasorsom végigvitt az országon a keleti határoktól a nyugatiakig, részt vettem csatákban az ország déli és északi körzeteiben. Sok mindent átéltem a fél év alatt. Minderre visszaemlékezvén azonban nem vállalkozom rá, hogy időrendi sorrendben felidézzem minden egyes nap eseményeit. Inkább a Magyarországgal és a magyarokkal való találkozásaim legjellemzőbb és véleményem szerint legfontosabb epizódjait emelem ki, amelyek egész életemre hatottak, s hazám után Magyarországot a legközelebb hozták hozzám. Az emberi emlékezet különösen mélyen órzi azt, amivel először kerül szembe. Bennem is élénken él az a nap, amikor először léptem magyar földre. Hajnalban a Katyusa-üteg, amelynek parancsnoka voltam, elhagyta lőállását, hogy előbbre vonuljon. Hamarosan kibontakozott előttünk Szeged képe. Egységünk megkerülte a várost, és megállt a Tisza-parton. Átkelőhelyet kellett keresnünk, méghozzá gyorsan, mert a túlsó parton már gyalogságunk harcolt, és tudtuk, hogy nagy szükség van a segítségünkre. Szerencsénk volt: a műszakiak már megépítettek egy pontonhidat, megkezdődött az átkelés. Küldöncöt menesztettem az ütegért, jómagam az átkelőhely közelében maradtam. Rágyújtottam. Néhány perc múlva megjelentek Katyusáink, mögöttük a lőszerszállító teherautó. Elindultam a kocsik felé. És ekkor történt valami, ami sok más példa mellett tanúsítja, hogy a Vörös Hadseregnek Magyarországon jó segítői voltak, s a fasizmust az egyszerű emberek éppúgy gyűlölték, mint mi. Elindultam a lőszerszállító kocsik felé. A tűzfegyverek már a part közelében jártak, de a lőszeres kocsik még csak akkor kezdtek leereszkedni a folyóhoz. S ekkor az egyik teherkocsi közelében felrobbant egy ellenséges lövedék. Alighanem senki sem törődött volna vele: elvégre háború van, és háborúban lőni szoktak! A következő pillanatban azonban a teherautó kigyulladt. Bizonyára szilánkok sértették meg a benzintartályát. A helyzet nagyon komoly volt: a teherautón tíz láda volt, mindegyikben két-két harci rakéta. Ha a tűz eléri a ládákat, és meggyullad a robbanópor a rakétákban... Katasztrófa! Egy szempillantás alatt semmi sem marad az ütegből, sem a pontonhídból. Ugyanúgy tudta ezt az üteg minden harcosa, mint én. Azzal is tisztában voltunk, hogy a baj elhárítására nagyon kevés az idő. Ezért a katonák, nem várva parancsot, az égő teherautóhoz rohantak, a sofőrök pedig a Katyusákhoz és a löszeres kocsikhoz futottak, hogy minél messzebbre vigyék őket az égő kocsitól. Mire odaértem a lángoló teherautóhoz, az első ládákat már leemelték róla, és távolabb vitték. Honnan volt az embereknek enynyi erejük? Rendszerint két harcos cipelt egy ládát. Hát ez meg kicsoda? Egy civilruhás férfi, fején kis posztókalap. Körülnéztem, s akkor megpillantottam még két másik parasztembert is a kocsi mellett, ök idősebbek voltak, mint az előbbi. No, de nem volt idő a töprengésre, hogy kicsodák, és honnan kerültek ide. Cselekedni kellett. Minden perc drága! És sikerült! Az égő teherautót még idejében lepakoltuk, majd önkéntes segítőinkkel együtt a lerakott ládákat feldobáltuk a többi kocsira. A leégett kocsi sofőrje elmondta, hogy amikor kigyulladt a teherautó, a három magyar futott oda elsőnek. Szó nélkül hozzáfogtak lerakni a ládákat a kocsiról. Különösen a húsz-huszonkét éves forma fiatalember igyekezett nagyon. Valószínűleg nagyon erős lehetett: egymaga dobta a vállára a kocsiról leadott ládát, és vitte biztonságosabb helyre. Nyikolaj Zabelkin. a Szovjetunió Hőse Margit azelőtt a negyedik emeleten lakott, Attila a másodikon. A környező házak lakói a tűz után költöztek le a bunkerbe. Cementfalak. Pelenkaszag. Gyertyája csak Margitnak van. A bunker kilenctized része sötét, csupán a szemek fehérjének sápadt fénye játszik. Minduntalan egyről folyik a szó: — Mikor lesz már vége? Már megszokták a robbanások zaját. Már az a szörnyű, amikor csönd van. — A József körúton a németek felrobbantottak egy házat — tárgyalták suttogva az asszonyok. — Mindenki odaveszett a pincében. Attila, aki az ostrom előtt egy tölténygyárban dolgozott, a robbanások hangjáról már szakszerűen meg tudta állapítani, ki lőtt. — Német... Orosz.., Német... Orosz — sorolta egymás után, mialatt a többiek a robbanások nyomán aláhulló kövek zajára füleltek. Reggelre egyre távolabbról hallatszottak a robbanások. Senki sem tudta, kik jönnek: oroszok, németek? Délben Szaniszló, Margit fivére óvatosan felmerészkedett a lépcsőn. Néhány perc múlva már hozta is a hírt: — Oroszok! Nem tudták, mitévők legyenek: örüljenek-e, vagy féljenek. Túlságosan hosszú ideig ijesztgették őket az oroszokkal. És ekkor hirtelen megnyikordult a pinceajtó, mindnyájan a közeledő lépéseken figyelték. Az idegen súlyos léptekkel jött lefelé a lépcsőn. Margit odabújt a bátyjához, Szaniszló félreállt az ajtóból. A csinos Erikát a vaságy alá bújtatták. Lépcsőnyikorgás. Csizmatalp dobogása. Zseblámpa fénye hasít a bunker sötétjébe. Elsőnek Attila kelt fel a vaságyról, utána sorban a többiek. Maguk sem tudták, miért tesznek így. A szürke köpenyes katona figyelmesen végigfürkészte a pincét, aztán mondott valamit. Senki sem értette, és egyszerre sajnálni kezdték, hogy már nincs itt a zsidó Schneider úr, ciki nyolc nyelven beszélt. A katona újból mondott valamit. A bunker hallgatott. Ekkor az ajtóra mutatott, a beáradó fényre, aztán intett, mintha elköszönne, és elment. Megértették, hogy vége a szenvedéseknek. Az orosz katona kitárta a bunker ajtaját. 121 — Ismered a járást? — kérdezte Izabella asszony, a görbeorrú patikus. Mostanában a hátsó udvaron keresztül jártak be a gyógyszertárba. Gizi,, a kislány inkább a szemével — apró fekete mazsolákkal —, mint a szájával rebegett köszönetet Izabella asszonynak. A kis kuncsaft mögött becsukódott a vasrácsos ajtó. Kilépett a Múzeum körútra. A fal mellett osont, félt a néptelen utcáktól, és.., az emberektől. Befordult a Rákóczi útra, innen még óvatosabban lépkedett tovább. A Duna túlsó oldaláról tűz alatt tartották az egész utcát. Gizi hirtelen egy orosz lovaskatonát pillantott meg. Rémületében el akart bújni egy kapualjban, de erős ütést érzett, és a földre zuhant. Ott feküdt a jeges aszfalton. Az orvosság szétszóródott. Gizi szemei — az apró fekete mazsolák — fennakadtak egy borbélyüzlet cégérén. A felrobbant lövedék nemcsak Gizit terítette le. Ló és lovasa is az úton feküdt. A katona felnyögött, szitkozódott, aztán feltápászkodott. Súlyosan sebesült lova görcsökben vonaglott. Egy pisztolylövéssel megváltotta a szenvedéstől hű társát, ami a Don partjáról hozta el idáig. Aztán A 3. Ukrán Front csapatai előrehaladási ütemüket meggyorsítva, egyesültek a 2. Ukrán Front csapataival a Balaton és Velence térségében. Ezzel bezárult az ellenség 188 ezer fős budapesti csoportosítása körül a bekerítés gyűrűje. A 83. tengerészgyalogos dandár délről tovább támadt Budapest irányában. odabicegett a kapualjhoz, amely előtt a kislány feküdt eszméletlenül. A lábán sebesült meg. A katona letérdelt, bekötözte a sebet. Gizi egy pillanatra magához tért: közvetlen közelről meglátta a katona nagy, kék szemeit. Ilyen kék szemeket eddig csak a samponreklámokan látott. Aztán újból elveszítette az eszméletét. A katona a maga sebét is bekötözte. Arrafelé nézett, ahol hű bajtársa a földre zuhant, de már csak a maradványait látta. Az éhes pestiek már fejszével darabolták a lótetemet. — Hé, emberek! — kiáltott oda nekik. Hanem ezzel csak megijesztette őket, visszabújtak a pincékbe. Egyedül egy sildes sapkás fiú maradt ott. A katona nagy nehezen összeszedte néhány szavas magyar tudását, és megkérdezte tőle: — Hol lakni kislány? A fiú az Apponyi tér felé mutatott, Gizi az anyjával és a nagyanyjával lakott a pincében. A nők megrémültek, amikor a katona belépett, karjában a kislánnyal. — Ez a ruszki kötözte be — mondta a kisfiú. A katona is megszólalt a maga nyelvén: — Minek engedik egyedül az utcára?! Hiszen harcok folynak! Envcr Bikcsentáj A tengerészgyalogosoknak nem sikerült azonnal betörniük a városba. Egy jól megerősített vasúti töltés állta útjukat. A tengerészgyalogosok egy nap alatt tízszer indultak rohamra, ám minden alkalommal nagy veszteségeket szenvedve vissza kellett vonulniuk. A bekerítésben rekedt hitleristák sorsa elkeseredett ellenállásuk ellenére egyre rosszabbra fordult. Fogytán volt lőszerük, egyre többet éheztek. A magyar hadsereg számos katonája és tisztje nem volt hajlandó a hitleristák oldalán harcolni. Egyenként és csoportosan szökdöstek át a tengerészgyalogosokhoz. Többségük fegyverrel a kézben kívánt küzdeni a fasiszták ellen az új Magyarországért. Bisztrov őrnagy zászlóaljában tizenkét magyar gyűlt össze, többségükben altisztek. A zászlóaljparancsnok megparancsolta, hogy adjanak nekik teljes ellátmányt és fegyvert is. A zászlóalj a vasúti töltés ostromára készült. Bisztrov még ez előtt felkereste Tatarincev századost. Egy kis ház pincéjében, ahol a harcálláspont volt, térkép fölé hajolva dolgozták ki az ostrom részletes tervét. Ekkor még egyikük sem sejtette, milyen ostobán végződik egyikük élete. Amikor az utcai harcok megkezdődtek, Tatarincevnek tudomására jutott, hogy az egyik ház pincéjében a békés lakosok között SS-katonák rejtőznek. A tiszt azonnal odasietett. A bejárat mellett egy esőkabátos férfit pillantott meg, aki gyanúsnak tűnt neki. Tatarincev odament hozzá, félrehajtotta köpenyét, amely alatt felfedezte a fekete egyenruhát. Az SS-katona közvetlen közelről Tatarincev arcába lőtt, ám ő sem sokáig élt. Egy géppisztolysorozat végzett vele. Az éj leple alatt a tengerészgyalogosok keiesztültörtek a vasúti töltésen, és visszaszorították a hitleristákat. Minden házért, minden emeletért külön harcot kellett folytatni. A szovjet tengerészgyalogosokkal együtt harcoltak a vörös karszalagos magyar katonák is. Sokan közülük hősi halált haltak. Később ez a század a Budai önkéntes Ezred állományában harcolt, mely a szovjet csapatokkal együtt támadott. APN Kényelmes lakás Moszkva központjában. A dolgozószobában egyszerű bútor, festőállvány, sok könyv, s falon képek. Az íróasztalon papírhalom, fényképek. Ebből nehéz lenne kitalálni, mi a házigazda foglalkozása. Csupán az előszobában függő köpeny tábornoki váll-lapjai árulkodnak arról, hogy ízig-vérig katonaember lakik itt. Katonai körökben jól ismerik nevét. A ház gazdája Nyikolaj Szergejevics Fomin vezérezredes, a Szovjetunió Hőse. Közepes termetű, feszes tartású, sötét ruhát viselő férfi. Hatvanévesnek nézem. — Köszönöm a bókot — mosolyodott el Fomin —, idén azonban nyolcvanéves leszek. A katonaköpenyt hatvan évvel ezelőtt vettem magamra... Ez az első világháborúban történi. Azóta három háborút jártam meg. Először a tiszthelyettesek iskolájának elvégzése után a Kaukázuson túli frontra kerültem. Itt ért a forradalom. Beléptem a Vörös Hadseregbe. A polgárháborúban Nyikolaj Fomin egy tüzérosztály parancsnoka volt. Harcolt Gyenyikin Vrangel ellen. Részt vett Mahno bandáinak szétzúzásában. A Nagy Honvédő Háború kezdetekor Nyikolaj Szergejevics a katonai akadémia tanára volt. Hamarosan kinevezték a harcoló sereghez. Küzdött Moszkva alatt. Részt vett a kurszki csatában, majd a 2. Ukrán Front tüzérparancsnoka<cént harcolt Románai, Magyarország. Csehszlovákia és \usztria felszabadításáért. — Tudja — kezdte elbeszélését Nyikolaj Szergejevics —, ha az ember visszaemlékszik Egy vezérezredes emlékei az elmúlt évekre, úgy tűnik, hogy egy hatalmas, semmihez sem mérhető feszültségű filmet lát. Emberek, városok, országok merülnek fel emlékezetében. Minden év, nap, óra valami újat hozott. Ezen nincs mit csodálkozni. — Emlékszem, hogy Budapest alatt, amikor a szovjet csapatok bekerítették a várost, a helyzet SZÓ szerint óráról órára változott. 188 ezer főnyi ellenséges csoportosítás volt a bekerítés gyűrűjében. Megkezdődött a város ostroma. Egységeink már felszabadították keleti részét, Pestet és a nyugati rész, Euda elfoglalására készültek. — Harcálláspontom Budakeszin volt. Egy magaslatról nagyszerűen láthattam az alattunk elterülő várost, és a Dunán keresztül vezető átkelőhelyeket. Mellettünk helyezkedett el a 18. gárda-lövészhadtest törzse, mely a Budapestet ostromló szovjet csapatok erőfeszítéseit összefogta. Ez volt a legrövidebb hely a bekerítés belső és külső arcvonala között, ezért a németek itt próbáltak meg áttörni Budapestre rekedt csoportosításukhoz. A fasiszta hadvezetés ebben az irányban összpontosította mindazon erőket, amelyeket északról ide tudott vonni, és tömeges páncélos csapásokat mért a szovjet csapatok külső bekerítési arcvonalára. Többször előfordult, hogy harcálláspontunk mindkét oldaláról csatazajt hallottunk, és egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy az ellenség nem támad meg bennünket is. Különösen 1945 januárjában alakult ki súlyos helyzet, amikor az ellenség háromszor kísérelt meg áttörni bekerített csapataihoz. — A nyugati parton levő néhány tüzérhadtest és Pesten levő tüzércsapatok tevékenységének koordinálásában az volt a különös feladat, hogy a tüzérség teljesen körülvette a várost, és minden oldalról lőtte. Újdonságnak számított, hogy a tüzérség Budapest legkülönbözőbb pontjairól egymás felé tüzelt. Igaz, a többi hadművelettől eltérően, itt nem volt helye hatalmas erejű tüzérségi előkészítésnek, mint azt az elmélet és a gyakorlat megköveteli egy város ostroma előtt. Ezekben a harcokban a fő szerepet a rohamcsoportok játszották, melyekben általában szakasznyi vagy századnyi erők vettek részt, és amelyekkel önjáró tüzérségi lövegek, harckocsik, ütegek és lövegek harcoltak. Az utcai harcokban a tüzérség leggyakrabban közvetlen irányzással tüzelt. A fegyverek között mindenfajta kaliberű fellelhető volt, kezdve a 45 milliméterestől a 203 milliméteresig. Az ellenség erődítménnyé változtatta a várost. Minden utcát, minden lakónegyedet, minden házat rohammal kellett elfoglalni. A földszint birtokba vétele után a támadás nem előre, hanem felfelé haladt, míg el nem értük a legfelső emeletet, majd tovább indultunk a következő házhoz. A Pestért folytatott harcok közben történt: A lóversenypálya közelében — melyet a németek repülőtérnek használtak —, a 114. gárda páncélelhárító vadászezred támogatásával egy rohamcsoport támadott. A zászlóalj parancsnoka, Varennyikov törzsőrmester azt a feladatot kapta, hogy fogja le a lóversenypálya közelében levő házban felállított német tüzelőállásokat. Semmilyen lehetőség nem volt arra, hogy a lövegeket megfelelő helyre tolják, és közvetlen irányzással lőjenek. Varennyikov ekkoi elhatározta, úgy tesz, mintha az egyik löveget harcra készítené elő. Az ellenség egész tüzét erre a lövegre zúdította. Ez idő alatt a másik három löveg — felhasználva a tűz gyengülését — a másik oldalról gyorsan megközelítette a házat és fergeteges tüzével három állványos géppuskát és 25 ellenséges katonát semmisített meg. — A háború után is eljutottam Budapestre. Gyönyörű varos. Amikor utcáin végigmentem, eszembe jutottak a felszabadulás utáni első napok. Nagyszerű érzés volt látni, milyen energiával és lelkesedéssel fogtak hozzá a budapestiek, hogy a szovjet katonákkal együtt helyrehozzák a pusztításokat. Budapest néhány nap alatt teljesen megváltozott Vlagyimir Zaikin Az önkéntes ezreddel együtt