Délmagyarország, 1975. április (65. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-04 / 79. szám

16 PÉNTEK, 1975. ÁPRILIS 4. '• >j^cjV .* * :* • 1 h V,*" j®* 1 r An tVÍDO\ T JL a i i és ] V J A V/ T Bugán OV M

ikor az események gyorsan pörögnek, és egymást hajtják, •emaradnak a törté, neletn jegyzetírói. A mindennapok krónikása sem győzi följegyezni a történéseket, de el sem jut mindenhová. Így eshet meg, hogy hazánk fölszabadulásának harmincadik évfordulóján ls új meg új adatok, epizódok, valódi történe. tek jönnek napvilágra, hiteles emlékezők, szemtanúk és az események résztvevőinek memóriakútjábóL A béke nyugalmas pillanataiban, az emlékek rendezgetésének óráiban előkerfllnek háborús naplók, vagy a hétköznapok mai krónikásai pótolják azt. amit kortárs újságírók ncin tehettek meg: kifaggatják a nagy háború hőseit, a fasizmus felett aratott győzelem kovácsait — egykori kapitányokat és tábornokokat, hősöket és mellettük küzdőket — mire is emlékeznek még? A felszabadító háború számos új epizódjának leírása jutott birtokunkba az APN szovjet hírügynökség munkatársai révén. Ünnepi összeállításunk szerzői között a Szovjetunió Hőseinek személyes visszaemlékezéseit olvashatjuk, de bemutatjuk a magyar antifasiszták helytállását és tevékenységüket, annak színhelyét térképpel is Illusztráljuk. Ma már roppant érdekes számunkra, hogy mit írtak a korabeli lapok a történelmivé yált napról abban az időben, s határtalanul tanulságos még annak a kornak a humora is. A Szovinformbüro 1944-es közleménye mindössze néhány sorban említette Makó várost. „... Elkeseredett harcok folytak Makó városáért. Az ellenség számos ellentámadást indított csapatainkkal szemben. Ennek viszszaverése során egy ezrednyi gyalogságot és tizenöt német páncélost semmisítettünk meg. Az ellenséges erők kimerítése után csapataink határozott csapással elfoglalták Makót..." A Szovinformbüro közleményében említett események után harminc évvel Pjotr Antyipov tábornagy, volt gárdaszázados, a Szovjetunió Hőse gyorsan és pontosan felel. — Emlékszem-e a Makó körüli harcokra? Hát hogyne emlékeznék. Hiszen ez egyike volt azoknak a frontélményeknek, melyet az ember élete végéig nem felejt el. Nagyon súlyos helyzet alakult ki, és zászlóaljamat Hadzsi Buganov és katonái mentették meg. — Az eset így történt: Románia felszabadítása után a 2. Ukrán Front csapatai elérték a román—magyar határt. Ebben az időben Antyipov egy rohamzászlóalj parancsnoka volt. Ezeket a legnehezebb feladatokra vetették be. Ez alkalommal is így történt. Antyipov zászlóalja parancsot kapott, hogy foglalja el Makót, és kösse le ott az ellenség erőit, hogy így lehetővé tegye Managarov tábornok 53. hadserege főerőinek összpontosítását, melyet a döntő csapás és a Debrecen irányában történő további támadás érdekében hajtanak végre. — Szeptember 23-ára virradó éjszaka a 170. harckocsidandár harckocsijai mögött Antyipov katonái betörtek a városba. Rohamuk váratlan, lendületes volt. Az ellenség megkezdte a visszavonulást. Két-három óra múlva csaknem egész Makó felszabadult. A fasiszták azonban nem nyugodtak bele a város elvesztésébe, és mindent megtettek, hogy visszafoglalják. — Zászlóaljunkat — emlékszik vissza Antyipov — elvágták a hadsereg főerőitől. Körkörös védelemre kellett berendezkednünk. A kétszeres számbeli fölényben levő ellenség nyolc rohamát vertük vissza egy nap alatt. Köröskörül fasiszta páncélosok égtek, de az ellenség újabb és újabb támadásra indult. A harmadik nap végén kritikus helyzet alakult ki Elfogyott a lőszerünk és az élelmünk, sok volt a- sebesültünk. Egyes fasiszta csoportok már kezdtek beszivárogni a városba. A segítségünkre küldött alegységeket erős tűzzel fogadták, s csak nagy nehézségek árán tudtak előre jutni. Harcálláspontom Makó városának szélén, egy romos ház pincéjében volt. Végül szeptember 26-án éjjel hatalmas erejű „hurrá!" kiáltást hallottunk, mely egyre közeledett felénk. Buganov katonái voltak. Antyipov elgondolkodott, majd folytatta: — Nem nehéz elképzelni, hogyan végződött volna az egyenlőtlen küzdelem, ha nem segítenek ki bennünket Hadzsi Buganov gárdistái. Néhány nap múlva Harkovban voltam. Megkerestem a házat, ahol Hadzsi Buganov, a Harkovi Orvostudományi Egyetem docense, nyugalmazott alezredes él. Alacsony növésű, őszhajú ember nyitott ajtót. — Tehát, meséljem el, hogy volt? Magyarországon Antyipov és én különböző irányokból kezdtünk harcolni, ö Makót támadta, én Battonyát. Magyar területen itt csaptunk össze először az ellenséggel. Minden a váratlan támadáson múlott. A fasiszták nem tudtak ellenállni, és visszavonultak. Szeptember 23-án történt ez, és még ugyanezen a napon megérkeztek a hadsereg főeröi. Zászlóaljunk új feladatot kapott. Tovább támadtunk. Az egyik falu mellett igen súlyos harcok bontakoztak ki. Két napon keresztül szünet nélkül tartottuk magunkat a támadó ellenséggel szemben. Embereim elfáradtak, lefogytak a sok álmatlanságtól. Aztán egy lélegzetvételnyi nyugalom következett. A parancsnokság egyhetes pihenést rendelt el a zászlóaljnak. Ugyanakkor megtudtam, hogy Antyipovék már több napja bekerítésben harcot; nak, és egyelőre nem sikerült őket kiszabadítani. — Visszatértem katonáimhoz, és felsorakoztattam őket: „Elvtársak 1 Zászlóaljunk becsülettel teljesítette a rábízott feladatokat. A parancsnokság hétnapos pihenőt engedélyezett számunkra, de barátaink, Antyipov katonái nehéz helyzetben vannak. Döntsenek maguk!" Hittem a katonáimban? Igen. Nemcsak Pjotr és én voltunk barátok, de gárdistáink is. Katonáim jól tudták, hogy Antyipov zászlóalja nemegyszer segített nekünk hasonló helyzetben. — Kis idő elteltével odajöttek hozzám a katonák: „Parancsnok elvtárs! Egy óra pihenőt kérünk, hogy rendbehozzuk magunkat, aztán indulunk." Egy óra múlva a zászlóalj útnak indult. — Legfőbb adunk a váratlanság volt. A kukoricaföldeken észrevétlenül megközelítettük Makót, majd „hurrá" kiáltással rohamra indultunk. Áttörtük az ellenséges gyűrűt és egyesültünk a bekerített erőkkel. Pjotr harcálláspontjára vezettek. Soha nem felejtem el, hogy nézett rám. Mintha kísértetet látna: — Hadzsi? Te vagy? Áttörtetek? Köszönöm szépen, barátom! Kettesben könnyebb volt a harc. Szeptember 26-án megérkeztek Managarov hadseregének főerői. Antyipov és Buganov gárdaszázadosok gárdistái mindössze két napig voltak a felszabadított városban. Eltemették az első magyar város felszabadításáért elesett hősöket. Amikor tovább indultak, a lakók megkérdezték: „Nem jönnek vissza a fasiszták?" „Nem, nem jönnek" — felelték mosolyogva. A barátok továbbra is vállvetve harcoltak. Együtt keltek át a Tiszán, együtt biztosították a hídfőt, a főerők átkelésekor együtt szabadították fel Füzesabonyt. „A nehéz percekben mindig a barátság segített." — mondta Antyipov. Ugyanezt a kifejezést használta Buganov is. Mindkettőjüket együtt terjesztették fel annak idején a magas katonai kitüntetésre. 1945. március 24-én a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete alapján a Makó felszabadításáért folytatott harcokban és a Tiszán történő átkelésnél tanúsított bátorságukért és hősiességükért. Pjotr Antyipovot és Hadzsi Buganovot a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki. APN A tengerészgyalogos zászlóalj két napot ment Budapest felé. Az országút a Duna bal partján húzódott: hosszú, kimerítő út volt. A rövid pihenőkön a harcosok sietve kapták be a száraz fejadagot, néha sikerült egy keveset szundítaniuk. Azután a pattogó vezényszavak ismét felugrasztották a gyalogosokat. Jegor Larikov, a szikár, karcsú kapitány százada előtt lépkedett, ő adta meg a menetelés ritmusát. Már hallotta a Budapesten folyó nagy csata szüntelen, távoli morajlását. Jegor fiatal volt. Mindössze a huszonegyedik életévét töltötte be, de már századot vezényelt. 1942-től vett részt a harcokban, amikor a gyalogoskiképző intézet elvégzése után beosztották a Vörös Zászló érdemrenddel kitüntetett tengerészgyalogos brigádba, amely abban az időben Novorosszijszkban harcolt. A szakaszt Dmitrij Martinovtól, a tapasztalt tengerésztiszttől vette át, akit századparancsnoknak neveztek ki. Közben Dmitrij zászlóaljparancsnok lett. Örökre emlékezetes maradt az első ütközet. Larikov a tengerészeket rohamra vezényelte: ugyanannak a cementgyárnak a területére indultak, ahol a háború előtt tanult és dolgozott... Azután védelmezte a Kaukázust, felszabadította a Krímet, Odeszszát. -Martinov zászlóaljparancsnok, akit nagy tisztelettel „papának" neveztek, sokszor korholta Jegort felesleges merészségéért, de szerette, a többi tiszt elé példaképül állította leleményességé, ért, bátorságáért és harctudásáért. A zászlóalj éjfél után ért Csepel-szigethez. A hidak fel voltak robbantva. A folyó jobb partjára való átkelésben a dunai flotta páncélos jnötof-csőbakj'a! ' segítettek. Itt kezdődött a budai előváros. A lakóházak elhagyottak, az'Ütcák kihaltak voltak. A zászlóalj nekikészülődött, hogy pihenjen. Larikov küldönce, Leonyid Olejnyicsuk matróz felkutatott parancsnokának egy kihalt családi házban levő lakást. Jegor átment a szobákon, és fáradtan leereszkedett az ágyra a tágas szobában. Rágyújtott. Már előre élvezte, hogy fog most megmosakodni, vacsorázni, és azután aludni. Váratlanul megjelent a küldönce, és átadta a zászlóaljparancsnok parancsát: sürgősen jelenjen meg a törzskar előtt. Larikov azonnal elindult Martinov őrnagyhoz. A dombról jól lehetett látni az ellenség védelmének peremvonalát. — Lám, mi a helyzet, Jegor — mondta a zászlóalj parancsnoknak, leemelve szeméről a távcsövet, amellyel a betonkerítésekkel körülvett üzemek körvonalait szemlélte. — Az a parancs, hogy verjük ki onnan a németeket. Ezt a feladatot a te századodra bízom. — Kiverjük — mondta Jegor szilárd meggyőződéssel. A támadást éjjel egykor kezdték meg. A század észrevétlenül elfoglalta a kiindulási helyzeteket. A tengerészgyalogosok hallgattak, merőn néztek a sötétségbe., Pontosan a megjelölt órában Larikov megadta az egyezményes jelet A tengerészek megindultak az üzem rohamára. De az ég egyszerre, csak kivilágosodott a kilőtt lakétáktól, és a betonfalak mögül felvillantak a lövedékek tüzei. , ;•• Reggelre Kiverték a hitleristákat az üzemből. Azok a vasúti töltés alá menekültek, a folyó mellé. A tengerészek számára drága volt ez a győzelem: a századból tizenkét ember maradt épen, a többi elesett vagy megsebesült. A körülményeket mérlegelve Larikov elhatározta, hogy a töltés mellett védőállásba helyezkedik. A zászlóaljparancsnok segítségül néhány harckocsi-elhárító ágyút küldött. Virradatkor a hitleristák támadásba lendültek A németek szünet nélkül támadtak, arra törekedtek, hogy visszaszerezzék az üzemrészeket. Larikov állásában hét tank volt, mögöttük jöttek a géppisztolyosok. Az élen haladó „Tigris" lánctalpai alól lángoló légtölcsér csapott fel, s hamarosan lángba borult a második tank is. A matrózok előző este készítette tankelhárító aknák robbantották fel őket. A többi tank folytatta az előrenyomulást. A tüzérek valóságos párviadalra keltek a hitlerista tankokkaL Felrobbant a harmadik is, a negyedik pörögni kezdett helyben, füstölt az ötödik... De a harckocsi-elhárító ágyúk egymás után jöttek a kötelékben. A tankok elérték a tengerészgyalogosok állásait. Az egyik a tüzelőállás mentén ment előre, a géppuskatűzzel verte ki a gyalogosokat. Larikov, küldöncével, Olejnyicsukkal hátrált a rájuk törő megmaradt szörny elől. Két tengerész, akik századukból megmaradtak, a lövészárok sarkába szorultak.. Ügy,..látszott, hQgy már ekkor Larikov megértette, hogy a semmi sem menti meg őket. És lövészárok elég mély, a tank alatt be lehet ugrani. — Lonya, utánam! — kiáltotta Jegor, és lehajolva a szabad térségbe ugrott a lánctalpak között. A hitleri gépfegyveresek, akik a tank mögött jöttek, először megzavarodtak, amikor előttük, mintha a föld alól került volna elő, felbukkant a két tengerész. Elég volt a rövid zűrzavar, hogy Larikovnak és Olejnyicsuknak sikerüljön leadni egy sortüzet, és elrejtőzni a lövészárok közelében álló ház mögött. Amikor a németek magukhoz tértek, tüzet nyitottak. A tengerészek a bokrok és a buckák mögé rejtőzve kezdték megközelíteni az üzemet. Ott voltak a szovjet tankelhárító ágyúk, de a tankok már nem kockáztathatták meg az oda való visszatérést. A hitleristák hamarosan viszszavonultak a töltés mögé. Január elején, két nappal ez után az esemény után, Larikov súlyosan megsebesült. Két hétig feküdt öntudatlan állapotban, de az orvosok végül is megmentették az életét. Egy kozák falu kórházában ápolták. Egyszer, amikor már kezdett felépülni, az ügyeletes orvos egy újságot nyújtott át Jegornak. Ebben adták közre azt a parancsot, amely szerint Larikovnak a Szovjetunió Hőse címet adományozták. I. Baranov Szovjet katonák kenyeret osztanak a kiéhezett budapestieknek