Délmagyarország, 1975. április (65. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-27 / 98. szám

Sz. Lukácsjmre Esőben S

zürkén esett. Villámlás, égzengés se támadt, alattomosan, csendben ázott a falu. A gazdag, színpompás ősz odalett hirtelen, lucsok és nedvesség emésztette fénytelen jelenvalósággá. Az ég egérszürkén tüntetett, hideg esőjét leszólta. Permetezett a szomorúság Az aprólevelű akácok élő-zölden tűrték az esős évszakot, a nyárfák gyorsan kopaszodtak, őszültek. A tanárt szótlanná, tűnődővé öregítette az idő. Rosszkedvűvé. Napfényes tájak után vágyott, idült nosztalgiája fehér hegyeket, fehér városokat gyűjtött képzeletében, őszi vetésszerű tengert. Az álmosító szürkeség ellen meggyújtotta olvasólámpáját, és a könyvek oltalmát kereste. Nem tudott elmenekülni. A folyó partjára gondolt, ami esőben a legmagányosabb, a lila, mocsári mentákra, a mocskosra ázott kukoricákra. Az eső nem szűnt. Csendesen dobolt az ablakon, mint a múlandóság. Hat hete esett. Szürke uniformisba bújt az ég, mint az alumínium, mint a verebek, mint az ázott homok, mint a határ, mint a hűlt avar, mint a sütni való tők, mint a viz, mint a dűlő végénél felejtett szalmakupacok, mint a kályhák hamuhegyei, mint a cselédházak régi nupjai. csatornák színültig teltek. A szénaboglyák sötétre áztak. Kíméletlen idő pusztított, a szürke, tarajos eső földhöz szegezte a felhőket. Belvizek, tócsák pöffeszkedtek. Osztak a dülőutak. Betegre fázott a hatór. Sáros gépek kínlódtak, elakadtak a feneketlen sártengerben. — Ítéletidő — mondogatták az öregek —, ver bennünket az isten. Hatvan napig esik. vízzé válik a határ, ótón meg megfagy. A tanár hallgatott. Utálta az egykedvűséget permetező napokat. Változatosan, szüntelenül esett. Csepergett, zuhogott, cseperészgetett, újra sűrűn hullt a hólyagos eső. A Nap már régen elköltözött az égről. Csúffá ázott a termőföld. „A bajban fogjunk össze — gondolta a tanár —, viszem az osztályt, munka bővin akad." Az eső elállt. Erőtlenül tért meg a Nap. Vastagon öltözött az osztály, melegítők, csizmák bakancsok, régi pulóverek és hűvös csend ötvöződött A busz homoki táblára vitte őket. Szőlő, burgonya, paprika, locs-pocs határ. Gumicsizmára való utak. A lassan rohadó természet szomorúságába lökődött a zsivajos sereg, szétáramlott a földeken. Vödrökbe szedték a burgonyát, ládákba raktak a paprikát, szüretelték a szőlőt. A levertség és nyomott hangulat feloldódott az igyekezetben. A tanár látta, hogy iparkodnak. Melegség ütötte meg a szívét. Mégse fajzottak el" — gondolta. Lehajolt, és szedte a jéghideg krumplikat. Az elnök lépett hozzá. Kezében szépen fejlett zöldpaprikát tartott. Bicskájával kettévágta. A csumát finom, szürke penész fedte, az esők pókhálójaként. — Látja? — kérdezte fáradtan. — Látom. — A mi munkánk, van amikor ennyire sikerül. A tanár végtelen magányosnak érezte a tört embert. Arca hasonlított a szürke penészhez, erősen borostás volt, a szeme beesett, vörös az álmatlanság betgségétdL A hangját mintha temetési menetből kölcsönözte volna, rekedt volt és annyira fáradt, hogy a hangsúlyokat is megtakarította. Eldobta a silány paprikát, cigarettát gyújtott, és a vékony füst menedékébe fogózkodott. — Jó, hogy jöttek — mondta. — Mi is féltjük a termést. A miénkből veszne el. Praktikus gépek emelték ki földből a krumplit. Versengve hajlongtak a diákok. A ruhák meglazultak, fehérlett az alsónemű, meleg mozgások védték egészségüket. A tanár tornacipőben, farmerben, öreg pulóverben dolgozott. Fázott a lába. Gyorsan ürítgette a teli vödröket, néha a csoportokra nézett, dolgoznak-e rendesen a gyerekek, mert éles szél hatolt a csontjukig. Táskarádió szólt, tánczene. Egy vödörre sárral nagy T-betűt rajzoltak. — Tanulószedö — nevettek rajta. A tanár az esőfelhőkre nézett. Gyülekeztek kitartóan. A teljesítmény nem kápráztatta el. A sáros, ragacsos földeken a munkához szokott kéz is nehezebben boldogult. Megerőltető délelőtt volt, nem szórakozás. — Nem fázik, tanár úr? — kérdezték a fiúk. — Nem. És ti? — Nem fázunk — mosolyogtak —, csak kicsit. Meghozták a meleg teát. Kevés bögrét küldött a szövetkezet, a diákok csomagjukba túrtak, poharat szedtek elő, kortyolgatták a kellemes italt. Vastag felhők mögött bújócskázott a Nap. Dagasztották a nedves homokot, rohadó szőlők, paradicsomok erős szagát szívtak. A vizes föld fogta cipőjüket, elnehezítette, áztatta. A szél elült. Erőlködő traktorok ricsaja vándorolt. A folyó sima lett, valószínűtlenül zölden derengő, mintha színét a tavasztól kapta volna. A természet csodavasalójával mozdulatlanná simította. A tanár izzadt. A küzdés tisztessége fiatalságba vonta arcát. Tudta, hogy helytállása nem önmagáért való, a közösség követeli. Elhivatottságot érzett, a felelősség kényszerét. — Hogy van a beteg osztály? — kérdezte erőltetve. — Amelyik lemarad. — Igyekszünk mi, tanár úr — mondta az egyik gyerek —, csak teliment tüskével a kezünk, oszt nem haladunk. Legszívesebben megsimította volna gubancos haját, de ettől restellkedett, a keze is egészen sáros volt. Elnézett tehát fölötte, ám szeretetét lobogtatták a fürge kezek, a pirosra csípett arcok. — Hol jobb? — kérdezte. — Itt, vagy az iskolában? — A suliban. Ott jó meleg van. — így gondoljátok? — hökkent meg őszinteségükön a fiatal tanár —, valamennyien? — így — harsogtak. — Akkor holnap akár ne is gyertek — mondta mérgében. — Az más, tanár úr — mondták —, együtt az osztály. Van értelme a küszködésnek, de nem lihegünk túlságosan. Pöszmötölt az eső. A folyó áradt, színe barnult újra, zavaros lett, kilépett medréből, a sötét füzeket csapkodta, a rozsdabarna fejű nyárfákat. A szél feltámadt, szárította a homokot, szikkadt a talaj. — Ne tébláboljunk, fiúk, tegyünk rá egy lapáttal — mondta engesztelődve a tanár. — Holnap szüretelünk. Az eső elállt. Meghozták az ebédet. Bőségesen jutott, disznópörkölt krumplival, fehér kenyérrel. A tanár kezet mosatott, ivóvizet hozatott a gyerekekkel, szerencsésen és megelégedéssel estek át az ebédelés mozzanatain, talpon állva fogyasztva a laktatós adagokat, diákfűszerezések közepette. A délután könnyen és hatalmas iramban múlt el. Rutinosodtak a mozdulatok, bejéródtak a derekak, érzéketlenné váltak a hidegre, a nedves határra. A munka ritmusa igába törte őket. Sárosan, csapzottan, fekete, sérült, repedezett kezekkel, kimerülten lábaltak a buszhoz, ami indult velük. Leverten, elcsigázottan figyeltek az ablakokon, feketére töppedt szénaboglyákat, csomóba rakott kukoricákat, meghízott szemű, sárga csöveket, éretlen tököket, tócsává változott utakat, fázó tanyákat láttak, megsejtették, hogy bőrig ázott a világ, sovány esztendő fenyeget. A sár könyörtelen ellenségként fogta körül a falut. A tanár révedező tekintettel ült. Az ablakról, a megrokkant határról nem vette le szemét. „Mennyi pocsék — gondolta — milyen könnyen pusztulhat, semmibe veszhet az érték. Természeti csapás ellen, minden bajban csuk közös összefogás segíthet. Ezt mentsük meg a jövőnek." — Reggel találkozunk, srácok, oltári szüretet csapunk — mondta törődötten. Otthon fürdött, evett keveset, érezte, minden tagja sajog, tüszszentett néhányat, mozdulatait görcsbe fogta az Izomláz, hajolásnál tűvel szurkálták a derekát. — Beteggé fáztál — mondta neje. — Három napig szárítgathatom a ruhádat. Áldhatnak titeket a gyerekek szülei. — Megértik, önmagunkért is cselekszünk. — Nekem papolsz? Majd a beteg kölyköknek magyarázd. Számolhatod holnap a csapatod. H

amar elnyomta a kába álom. Szipogott, nyögött éjszaka. Reggel újra vastagon öltözött. Kíváncsian, kicsit tartva a lesújtó eredménytől, nézgelődött az iskolánál. Egyikük hatalmasat prüszkölt, répavörös orrát törölte. — Hány zsebkendőt hoztál? — viccelt vele, és fejebúbjára tolta a divatos sísapkát. — Hoztam, tanár úr, kitart. — Végignézett újra rajtuk. Ismerte, szerette miitá. Nagyon szerette. Tegnap óta? Születése óta? Az osztály együtt volt. Náthásan, köhögősen, kicsit dideregve. Senki sem hiányzott. Indulhattak. Gondolatok az anyanyelvről „Az emberi elme nagyszerű alkotásai között aligha van még egy olyan, mely alapvető fontosságban vetekedhetnék a nyelvvel. A nyelv, gondolataink, érzelmeink kicserélésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű emberi fejlődésnek egyik legfőbb tényezője, sőt föltétele... Valóban emberinek mondható társadalmat még kezdetleges fokon sem lehet valamelyes nyelv nélkül elképzelni. Kétségtelen, hogy a tagolt, hajlékony emberi nyelv az emberiség legnagyszerűbb vívmánya, melyei mai változataiban a nemzedékek végeláthatatlan sorainak állandó erőfeszítése teremtett meg... S ,a nyelv' mindenki számára elsősorban az anyanyelv." (Bárczl Géza.) „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható ... Mélyen bennem van, a vérem csőppjeiben, idegeim dúcában metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok." (Kosztolányi Dezső.) Anyanyelv . Anyánktói halljuk elóször, első szavunkat ezen a nyelven mondjuk kl, s valószínűleg az utolsót is. Velünk van, a miénk, a bölcsőtől a koporsóig. Határainkon innen és túl, 15 millió ember nyelve. És bárhol a világon jártunkban, magyar szót hallunk, magyar beszélőre akadunk. valami benső kapcsolatot érzünk vele, valami megmagyarázhatatlan, furcsa közösséget. Itthon megszoktuk. A miénk, élünk vele, mint a levegővel, a vízzel, a napfénnyel. Természetes, hogy van, és természetes, hogy igazából csak ez van. Megtanulunk idegen nyelveket is. Beszélünk rajtuk, jól-rosszul, néha egyikről-másikról úgy érezzük, hogy alaposan tudjuk. De legtitkosabb gondolataink, legbensőbb érzéseink az anyanyelvünkön fogalmazódnak meg. Ápolni, gondozni, vigyázni szépségét, őrizni tisztaságát kötelességünk. A nyelv állandóan változik, fejlődik. Mint a kert fái és bokrai, virágokat és gyümölcsöket terem, de hoz vadhajtásokat is. Ezeket le kell nyesegetnünk. Nyelvünknek — jóformán azóta, hogy írásbelisége van — megvoltuk az ápolói, védői, gondozói. Nyelvtanítók, nyelvtudósok, nyelvészek és a szépírók, akik a művész alázatával, a mester szorgalmával bántak nyersanyagukkal. Pesti Gábor, Sylvester János, Dávai Bíró Mátyás, Geleji Katona István. Révai Miklós, Verseghy Ferenc, Szarvas Gábor, Simonyi Zsigmond, Melich János, Gombocz Zoltán. Pals Dezső, Bárczl Géza, a tudósok; és Bessenyei György, Karmán József, Kazinczy Ferenc. Kölcsey Ferenc, Széchenyi István, Vörösmarty Mihály, Kossuth Lajos, Arany János, Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula, Németh László, az írók és politikusok, mert a magyar nyelv ügye — nem egyszer történelmünk folyamán — politikai ügy is volt. Nagy a nyelvvel való foglalkozás, a nyelvművelés múltja. De méltó a múlthoz a jelene ls: egyre növekvő érdeklődés a társadalom mind szélesebb rétegeiben, a gyári munkások, a földeken dolgozók között csakúgy, mint a katedrán állók, a tudományos intézetekben munkálkodók, a művészek kőzött Rádióelőadások, tévéműsorok... társadalmi Ügy lett anyanyelvünk ügye. Es így van Jól. A nyelv a társadalomé, az anyanyelvi műveltség minél magasabb fokra emelése a társadalom igénye. Szükség is van a nyelvművelésre, tisztaságának védelmezésére. A hivatali nyelv túlbonyolított mondatai, az átbeszél, fcttárgyal-téle kifejezések, a megrendelést eszközöl, a jelzéssel él a minisztérium felé, az előadás jelentőségét az Jcépezi-féle terpeszkedő rútságok, a szubjektív emóciók objektív adekvátjai-ról szóló kritikák idegenszerűségei, a képzavarok, a sablonszerű, nyelvi kliséket használó beszéd- és írásmód, a divatos kifejezéseket unos-untalan hangoztató, üres megnyilatkozásait, és még más vadhajtásai nyelvünknek, megkívánják a határozott ellenzést, a jó szóval való meggyőzést, a nyelvi nevelést egyaránt. Nyelvművelőink végzik is a kötelességüket. Hagyomány immár, hogy évente egyszer, a magyar nyelv hete rendezvényein, még erősebben szóba kerülnek a nyelv kérdései, előadások, ankétok sora szolgálja a nagy célt: a nyelvi műveltség kiszélesítését, az anyanyelv védelmét, csinosítását, pallérozását. De a hétköznapok nyelvművelői mi magunk vagyunk, a nyelv használói. S rajtunk áll, hogy a magyar nyelv hetének rendezvénysorozata ne legyen pusztán olyan hagyomány, amelynek elmúltával marad minden a régiben, és hogy ne csak ez a hét legyen a magyar nyelvé, hanem a többi ls: minden megnyilatkozásunk úgy hangozzék el, úgy íródjék le, mintha mindig a magyar nyelv hete volna. így lesz nyelvünknek nemcsak hete, hanem hónapja, éve, évtizede, ér«stázada, évezrede... VEGH J. MIHÁLY Pontos sebességmérés autó Az angol Vauxhall-gyár kísérleti autópályáján az út középvonalát jelző szaggatott, fehér vonal mentén 447 milliméterenként erős, állandó mágneseket építettek be a burkolatba, mintegy 50 milliméter mélyen. A vizsgált gépkocsi aljára tiz tekercsből álló érzékelőt szerelnek fel. E tekercsek mindegyikében áramlökés keletkezik, amikor egy-egy mágnes fölött halad el. Ha a kocsi óránként 100 mérföldes (160 kilométer/óra) sebességgel halad, az érzékelőrendszer 10x100 «= 1000 áramlőkést állít elő másodpercenként. így a sebességmérés frekvenciaméréssé egyszerűsödik. Ha a jármű a vonal fölött halad, a kocsi pillanatnyi sebességét a másodperc tört részén belül lehet megállapítani és mérni, sőt akár diagrammban rögzíteni is.