Délmagyarország, 1975. április (65. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-20 / 92. szám

I Vasárnap, 1975. április 20. Villanások egy életútból „Vagyonom nincs. Hogyan is lenne?" A két tömör mondat a békés­csabai Horváth Lajos önéletraj­zából való. S eddigi életútja eb­ben gyökerezik. Szabólegény volt. Hivatalosan „segéd". A harmin­cas évek legelején, huszonvala­hány éves korban érte el a mun­kásmozgalom szele. És harminc­háromban már testestől lelkestől odatartozik. Ekkor már „törzs­tag" a Munkásotthonban. Majd amikor szűknek bizonyul nekik a Munkásotthon, ő is részese a töprengésnek: miből lehetne azt bővíteni? Mert jobbára a fillér kuncogott náluk, nem a pengő csengett. Ezért vett részt annak a hangversenynek a szervezésében, melyet az akkori Nádor-szálló­ban rendeztek. Ennek a hasznát a bővítésre tették eL. Miután végig ízlelgettem az ön­életrajz tömör mondatait, beko­pogtam Rákóczi utcai lakásába, ahol aztán megelevenedett leg­újabb kori történelmünk egy-egy mozzanata. Bár előzőleg érdek­lődtem 44 nyaráról, hiszen ben­nünket, alföldieket már csak né­hány hónap választott el a fel­szabadulástól. Amit persze ak­kor nem tudhattunk, hiszen még október 5-én este, a kilencórás hírekben azt suározta a rádió, hogy „Makónál visszavertük az oroszok*t". És 6-án hajnalban már egyetlen fasiszta katonai egység sem tartózkodott Békés megye határán belől, ö pedig nyártól kezdve addig rendőri fel­ügyelet alatt volt nem hagyhatta el Békéscsabát. De ezt is olyan természetességgel mondja, mi­ként önéletrajzában a hangver­senyt jegyezte feL Az események töltötték meg a szobát, s ő, mintha csak fel-fel­bukkant volna azok sodrában. Mint akkor is, amikor a ba­romfifeldolgozó üzem munkásai munkaruhát kértek. Sneiderné, a tulaj azt mondta, csak akkor ad­hat ha engedélyt kap Pestről. A munkasok hitegetése hetekig tar­tott, míg végül elfogyott a türel­mük, s az üzemi bizottság elha­tározta, hogy most már követe­lik. Egyik napon aztán bejelen­tették a tulajnak, hogy délelőtt fél tizenkettőkor abbahagyják a munkát. Sztrájkba lépnek. Délig pedig a tulaj kérje meg Pestről az engedélyt a munkaruhára. Hogy miféle manipuláció volt az, amiért mindig Pestre hivatkozott a tulaj, azt homály fedi. Az biz­tos, hogy a fia szinte mindig ott tartózkodott akkoriban. A sztrájk meghirdetéséről ter-' mészetesen tudomást szereztek a különböző városi szervek irányí­tói is. Voltak köztük, akik ijed­tükben azt akarták elérni, hogy ne csinálják azt, ne feszítsék a húrt, baj lehet belőle És ezért őt arra biztatták, beszélje le az üzemi bizottságot a sztrájkról. De ez nem következett be. Mi­végre is lett volna az úgy jó? Végül az ijedtek is megnyugod­tak, mert a tulaj még déli ti­zenkettő előtt bejelentette: Pest­ről engedélyezték a munkaruhát. Mint városi képviselőtestületi tag részt vett a lakas el osztó bi­zottság munkájában. Áramlottak már akkor is Békéscsabára a ki­sebb településekről az emberek. S amikor igényeltek valahol la­kást, azt megvizsgálták, bár volt lakásnyilvántartas. De figyelem­be kellett venniük a lakás nagy­ságát, a háztulajdonos és az igénylő családtagjainak számát. — A lakások igénybevételénél nemcsak a kisgazdapárt, hanem a szociáldemokrata párt képviselői­vel is sokat kellett hadakozni. Ez azért volt furcsa, mert akkor a szociáldemokrata párt tagja voltam. Azt bizonygatták: „ez az eljárás nem egyeztethető ösz­sze a magántulajdon elvével". A kommunisták — akik a felsza­badulás előtt velem együtt a le­gálisan működő szocdem tagjai valtak —i s a parasztpártiak, va­lamint a szakszervezetek képvi­selői előtt nyilvánvaló volt a tör­ténelmi szükségszerűség. Először a háborús romokat kellett elta­karítani, aztán az újjáépítés kö­vetkezett, és nem építhettünk új lakásokat, mint napjainkban. Nem meglepő, hogy együttműkö­désünk eleinte azokkal volt jobb, akikkel 33-tól a Munkásotthon­ban együvé tartoztunk. Ajka körül mosoly búvik meg, amint arról beszél, hogy amikor a szakszervezetek tüntető felvo­nulást szerveztek, az ablakokban könyöklők közül sokan lehúzták a redőnyt is. A felszabadulás előtt a Nádor­szállóban rendezett hang versen y­nyel a mozgalmat támogatták. Ez közvetett veszélyt jelentett a tőkésekre. De amikor részt vett az államosítás végrehajtásában, ez már közvetlenül a tőkések gazdasági hadállásai ellen irá­nyult. — Valami felszakadt bennünk — idézi azt az időt, amikor a malmos Kovács átadta nekik a kulcsot. — Azt az érzést nem is tudom kifejezni. Az lett, amit md, munkások akartunk. Előre hajlik a széken, barna arca jóindulatú vonásai közé megvetés vegyül. Merthogy min­den időnek megvannak a maga tetvei. Amikor egyszer a Mun­kásotthonban ülést tartottak, energikusan nyitott be hozzájuk egy férfi, és azzal kezdte, hogy Pestről jött. Hivalkodásával le akarta őket venni a lábukról. Csakhogy ók igazolványt kértek tőle. De az nem volt neki. Ha­sonlóan kereste fel a szakszerve­zetet is. Majd Martincsek bőrki­készítő telepén tűnt fel. Mint az­tán kiderült, Papp voít a neve. A telepen meg hízelgett, súgót! a tulajnak, a legkülönbözőbb mó­don ócsárolta munkatársait. Ter­mészetesen kitudódott ez, s ami­kor aztán egy napon megsokall­ták a többiek, lefogták, beledob­ták a szemétládába és utána szól­tak: „Szemét embernek itt a he­lye." Későbben a telep tulajdo­nosa népbíróság elé került és Papp összehordott arra hetet-ha­vat. Miután a telep tulajdonosát felmentették, mivel kiderült, hogy népellenes cselekedetet nem követett el, akkor meg Papp úton útfélen azt hajtogatta. „Ilyen ez a népbiróság." Igen, Horváth Lajos a népbí­róságnak is tagja volt. Kicsit megrándul a középtermetű em­ber, mivel ötvenhatnak is meg­voltak a tetvei. — Akkor a megyei tanácsnál a szakszervezeti bizottság elnöke voltam. Helyiséget a gazdasági hivatalnál kaptunk. Megyek ek­kor arra, hogy megnézzem, ott van-e a vaskazetta, mert azelőtt folytak be a szakszervezeti tag­díjak és 4 ezer 500 forint volt benne. Látom, hogy a gazdasági hivatal nagy ablaka be van tör­ve és a „hazafiak" demlzson mellett tárgyalnak. Amikor ész­revettek, rám szóltak, keressek máshol irodát, ott már nincs he­lyem. Közben megláttam a ka­zettát, és miután ott hagytam a „hazafiakat", azon töprengtem, miként hozzam azt ki, hogy köz­ben ne fedezzenek fd, mert ak­kor oda lesz a 4 ezer 500 forint. Eszembe jutott aztán, hogy mun­kaköpenyt öltök magamra. így ls tettem. Minek is figyeltek vol­na egy műhelymunkásra? S a kazettát aládugtam a köpenynek, úgy hoztam el, majd elzártuk egy páncélszekrénybe. Csupán villanások ezek a gaz­dag életútról. Hiszen Horváth Lajos ötvenhatot követően még egy jó évtizedig a politikai és gazdasági élet irányitója. Nem­sokára a Szőrme- és Kézműipari Vállalat igazgatója lett. Egy év elteltével, 1959-től a vállalat kon­fekciórészlegének a vezetője 69­ig, és 62-től a pártalapszervezet titkára is. Ezután nyugállomány­ba vonul. Megválik munkaköré­től. De nem válik meg soha a forradalom eszmejétől. Cseleke­detei ebben fogantak mindig. Életútját ezért a dolgozó embe­rek szolgálata fémjelzi. Nincs is annál szentebb dolog. Ezért lett birtokosa a Szocialista Hazáéi t Érdemrendnek. CSEREI PAh S zergej Jutkievics egy évtizede filmet for­gatott Krakkó környékén. Féli évszázad­dal nyúlt vissza a múltba, a monarchia utolsó éveibe, egy új világ születésének bölcsőjé­hez. A Lenirt Lengyelországban című film az el­ső világháború előestéjét idézi, s a modern film­gyártás eszközeivel politizál. Kép és monológ: a filmen Lenin hangosan gondolkodik, és az ese­ményekből következtet. Egy ember gondolkodik, aki túl lát az eseményeken, a jövőbe néz. A másfél órás képsor emberközelbe hozza Lenint, aki vidám és szerény, gondolkodó és gondterhelt: politikus és ember. A Nowy-Targ-i utcákat járva veszem eszre, hogy állnak még a díszletek, vagyis a díszletek még reális valóság, hiszen szinte érintetlen e tájon a lenini életút lengyelországi szakaszának minden emléke. A pártbizottságon úgy ígértek, hogy lesz meg itt „forgatnivaló" Jutkievics utan is. A stáb ak­kor már elvonult Nowy-Targból. Ügy mondták nekem, négy szereplő maradt, de ezek maszk nélküliek: poronini gorálok, a Magas-Tátra em­berei, akik személyesen ismerték Lenint. A poros hegyi utakon barangolva meggyő­ződtem róla, hogy ez a „stáb" is elvonulóban van, mert akkor, egy héttel korábban ketten hagyták itt e történelmi kulisszákat, s a hegyol­dal temetőjében tértek nyugovóra. Pawel Guttot betegágyából csaltam ki az ud­vari napfénybe. Lenin lengyelföldi életútjának egyik szerény tanúja így idézte 1913-at. — Tanárnak néztük, ahogy idejött, mert sok könyve volt Oroszul beszélt, de anyám megér­tette. Két nyarat töltött nálunk. Lenint gyakran elkísértem a hegyekbe, otthon fát vágtam a konyhára. Naponta három liter tejet fogyasztot­tak. A Dunajec bői halat hordtunk hozzá. Meg­vette tőlünk. Szerette a gyerekekek Néha mégis elkergetett bennünket a ház tájékáról is. Ak­kor nem értettem, sokszor meg is sértődtem mi­atta. Most már tudom: ilyenkor azok a tanács­kozások folytak itt, ami ma már történelem. A házat 1957-ben vásárolta meg a lengyel ál­lam. Ma ez a Lenin-múzeum. A páradús levegőjű udvaron fátyolként úszik « cigaretta füstje a hegyek mögé lebukó nap fé­nyében. Talán erről Jut eszébe a házigazdának: — Krupszkaja anyja sokat dohányzott. Lenin soha. ö a tiszta hegyi levegőt szerette Aztán Lenin letartóztatását említi Három lá­da könyv, kézirat, • egy k06ár konyhai felsze­relés maradt hátra. Csak 1920 után jöttek a megkopasztott hagyatékért. Akkor már nem itt, hanem Krakkóban találtak rá. Czudzich Franciszeket kis hegyi lovai mellől hívom beszélgetésre. Hajdani házuk — szintén a Lenin család lakása volt — ma múzeum. — Csak 1917 után tudtuk meg, ki volt a la­kónk, kik voltak itt a vendégeink. Amikor az állam felkért, adjam el a házat, a szülőházat, én odaadni akartam. Nem fogadták el. Házat épí­tettek nekem. Pedig én úgy értettem, hogy a „szülőházunkat" adnám, ahol éjjel világított a lámpa. Maguk felé is úgy van: ahol éjjel világít a lámpa, ott beteg van, vagy születik az új élet. Beteg volt akkor a világ, s Lenin virrasztott fe­lette ... A hegyoldal körengetegeft járom. Itt járt Lenin. Nem lehet rohanni, csak kiszámított lép­tekkel, fokról fokra feljutni a magasba. Fel és le, néha a szinte kézzel elérhető sziklafokig csak kerülő úton, nem egyszer visszavonulások társítás: kiszámíthatom a célt, de az még a le­hetőségek legjózanabb számba vétele esetén is csak kerülő úton, nemegyszer visszavonulások árán közelíthető meg. Lehet, képtelenség a kép­zettársítás a zakopanei hegyitúrákkal: Lenin tudott lépésről lépésre előrenyomulni. Volt türel­me a tapasztalatok fáradságos összegyűjtésére, tanulmányozására. A Dunajec kristálytiszta vízfodrai kanyarogva, csobogva siklanak alá a bukovinai lejtőkön, a havas csúcsok alól a síkságra. Meglepődni nincs okom, hiszen az utak sohasem nyílegyenesek. Emelkedők, lejtők, kanyarok és buktatók válto­gatják egymást a célhoz igyekvő ember előtt. Ki gyorsabban, ki lasabban, de bejárja az utat. Hi­szen a serények bátorítják a céltalant, segítik a fáradtakat. A krakkói kijárónál áll a kis faház, az Ulja­nov család otthona. Nágya asszony ágyán fris­sen mosott, fehér, horgolt terítő, frissen vasalt a párnahuzat A kis asztalkán fekvő könyv lap­jaiba időnként beleforgat a nyitott ablakon át beáradó tátrai szél. A dolgozószoba is teljesen rendben van. Az asztali petróleumlámpába már régóta nem öntött senki sem olajat: villany vi­lágít a szobákban. A világ egyharmadán úgy mondják: Iljics lámpácskái. Várnám ebben az ihletett csendben, hogy be­lép az ajtón, de már nem jön többé. A parkban mozdulatlan áll szobra. Lenin itt élt közöttünk BENKÖ KAROLY Itt él közöttünk

Next

/
Thumbnails
Contents