Délmagyarország, 1975. március (65. évfolyam, 51-76. szám)

1975-03-23 / 70. szám

8 VASÁRNAP, 1975. MÁRCIUS 23. 8 Simái Mihály Te is Te is indultál valahonnan kalászokkal a homlokodban njjaidban veres sarlókkal szavadban szótlan aratókkal piros tetőkkel cserepes szádon kéményfüsttel cigarettádon mindenki zsákját Usztért-bozva morajló messzeség-malomba lisztje közt lisztté fehéredtél sok órlődés közt megértettél Magad kenyérré gyúrtad végül erősségünk eledeléül Demény Ottó Havon lépkedek Már éltem annyit — tudhatom szomorúság is lehet édes ba fölsajog babusgatom s szívemhöz szelídül az érdes csillog kalandra hívogat tán a végsőre — azt se bánom havon lépkedek bamvazódom • egyre szürkébb a szivárványom de elérem — végül elérem lábamnál lesz kezdete vége » csillagok a te juták • titkok minden szövevénye megoldva fölfedve kitárva majd közébük telepedem hogy velük létezzek tovább ba már többé nem létezem Illés István Voltál... Ha este fáradtan zuhanok az ágyba Mellém fekszik a napi gond. Egő szemmel bámulok az éjbe, S önkéntelen nyújtom karom. Mondattan szó feszíti számat, Mondanám... Mondanám, hogy hivatott a fonók, hogy lesz lakás kicsim Mondanám, hogy áj életet kezdünk. Mondanám, de mi ér a szó. ha kimondatlan, ha csak belül feszül, mit ér, ha a társtalan kéz hiányodra lel? Tested ötágú virágát keresem. K

önnyű az írónak, költőnek — mondta a minap egy vidéki színész —, forintos bélyeg segítségével kapcsolatot tarthat bármelyik fővárosi napilappal, vagy folyóirattal, írásai bárhol megjelenhetnek, de mit csináljon, aki a szakmája miatt helyhez van kötve, átmenetileg legalábbis, mint a színész, a képzőművész, az iparművész, és a többi... A kérdésfeltevés, s általában az egész problémakör megközelítésének torz volta miatt idéztem egy személyes beszélgetésnek ezt a részletét. Példaként az olyan szemléletre, amely „igazi"-nak mégiscsak a fővárosban végzett alkotómunkát tartja. Ilyenfajta szemlélet mindig volt, ma is tapasztalható, és nem valószínű, hogy a közeljövőben megszűnjön. Olyan országban, amelynek a felszabadulásig tulajdonképpen csak Budapest volt az egyetlen nagyvárosa, természetes, hogy ennek a szemléletnek és magatartásformának a nyomai sokáig élnek. Kár volna a jelenségek szigorú szavakkal ostorozni, attól nem szűnik meg. Tényektől, érvektől előbb. Mostanában gyaran írnak e kérdésről folyóiratok, megyei lapok. A szerzők általában nem a fővárosi és a vidéki lehetőségek között vonnak párhuzamot, hanem azt vizsgálják: milyen az alkotói közérzet vidéken, a megyék, városok mit tesznek a kulturális légkör teremtéséért, azért, hogy az irodalmi-művészeti élet felpezsdüljön, vagy ahpl korábban is élénk volt, ne veszítsen erejéből. S elemzik: mi az oka annak, hogy több városból alkotók „szöknek" el más városokba, vagy éppen Budapestre. A kérdést tehát helyesen teszik fel, a felelősségteljes megnyilatkozásokban nyomuk sincs a „vidék-főváros" gyakran mesterségesen ébrentartott, s nemegyszer oly sok bajt okozó ellentétének. Magyarázatot — bizonyítékot, ha tetszik — ott keressünk, ahol van: a városok, a megyék miként becsülik a maguk alkotóművészeit, igyekeznek-e otthont — szellemi otthont is értve ezen — teremteni számukra, vagy terhes feladatnak tekintik a velük való foglalkozást? Mind az öszszetett kérdésekre általában, erre sem lehet kereken igennel vagy nemmel felelni. Nem lehet olyanféleképpen minősíteni, hogy vidéken támogatják a művészetet vagy nem támogatják, esetleg közepesen támogatják. Ez nevetséges volna. Valamennyi írásból — még a panaszoknak hangot adókból is! — kitűnik, hogy egy-egy terület felelős párt- és állami vezető testületeit manapság mind jobban foglalkoztatja az ott folyó szellemi (szűkebbre vonva a kört: művészeti) élet, s erejükhöz mérten támogatják annak erősítését. Ez a támogatás azonban néha még túlságosan hivatalos jellegű, kötelezően „távolságot tartó" bizonyos helyeken. Rendszerint ott, ahol mostanában kezd kialakulni művészeti, irodalmi élet, szerveződik a táj szellemi erőit összefogó helyi közlöny, folyóirat, egyéb kulturális fórum. Gyakorlatlanság, bizalmatlanság néha egyenlő arányban keveredik — de az első sikerek és eredmények álAlkotói közérzet talában eloszlatják ezeket. Gyakran nagyobbak a problémák ott, ahol nagy tradíciója van a szellemi életnek, de a pillanatnyi anyagi, vagy egyéb lehetőségek gátolják a fejlesztést. Például: hány országrész van, ahová szívesen mennének Budapestről képzőművészek, iparművészek — nem csak átmenetileg alkotni, hanem megtelepedni, de nincs megfelelő művészlakás. Nyilván ebből a felismerésből adódik, hogy a legtöbb megye és nagyváros — gyakran kisebb városok is — ebben a tervidőszakban több művészlakús építését tervezik. Néhol ezek már meg is valósultak. S egyik sem áll bérlő nélkül: a tanácsok megrpondhatói, hogy hányan — főleg fiatalok! — jelenkeznek. Néhány városban, ahol különösen élénk a zenei élet, zenetanárok számára létesítettek — némi túlzással „lakótelepet". (A Délmagyarország is megírta például, hogy „bár a főváros szívóhatása mindig is erős volt, most új tényezőként kezd hatni Kecskemét zenei életének fejlődése...") Maga az elvándorlás, ha szellemi értékekről van szó, nem kedvező, kiváltképpen annak a területnek, amelyet elhagynak. De természetes, hogy ahol jobbak az alkotás körülményei — ezen anyagi feltételek is értendők — oda szívesen mennek. A vitát követve (amely még korántsem fejeződött be), úgy látszik, ma már városok versengéséről is szó van. Név nélkül megemlítjük annak a nagy iparvállalatnak a példáját, amely gazdaságilag ugyan szabályszerűen, sőt, felettes hatósága engedélyét és támogatását megnyerve, alkotóházat létesített, és két művészházaspárt hívott meg — a megyeszékhelyről. A mód, nem vitatható, kissé önkényes volt, meglehet, nem is hagyják szó nélkül, de a maga i,bürokráciamentes" lebonyolításában mégis jelez valamit. A kulturális szemlélet erősödését. Törekvést arra, hogy az iparvállalat alkotókat nyerjen n^pg, munkásai körébe művészekétfelepítsen. S nem is önző célokból, nemcsak azért, hogy az ott folyó munkát ábrázolják — erre egyébként bajos parancSot adni — hanem mert remélik, hogy a művészek részt vesznek az üzemi közművelődési munkában, fogékony emberekkel megszerettetik a művészetet, segítik az amatőr képzőművészeti körök tevékenységét Amint a témával foglalkozó cikkekből, tanulmányokból látszik: vannak városok, amelyek tervszerűen, szívósan dolgoznak azon, hogy minél több irodalmárt, művészt vigyenek a városukba. Tudják, hogy a szellemi élet széles körben gyűrűzik, felpezsdíti a közéletet, és tudják azt is, hogy az alkotóművészeknek hagyományteremtő ereje van. Nemcsak a mára gondolnak, hanem a holnapra, sőt a holnaputánra is: a példa vonzó lehet, a következőkben többen jönnek majd, s mind szívesebben. Igaza van annak a cikkírónak, ki azt mondja, hogy tulajdonképpen nem is a befogadó megyén vagy városon múlik egy-egy vidéken élő művész sorsa, hanem a saját tehetségén. Igaza van — de csak részben. Tény, hogy a tehetség az elsődleges, de igen sok múlik a közegen, amelyben a mű útjára indul. Mennyi mindent tehet egy város azért, hogy az ott született alkotások szélesebb körben ismertté váljanak, hogy az alkotóknak közönsége, méltányló tábora legyen! Ne csak a „hivatalos" propagandalehetőségeket említsük, hogy a mű ismertetése helyet kaphat a városról szóló könyvekben, prospektusokban stb., hanem azt is, hogy példának szolgáljon másoknak, ösztönző, követendő példának a vele való foglalkozás. (Gondoljunk a Pécsi Balett és Pécs város viszonyára: létrejöhetett volna-e ez a ma már világhírű vállalkozás anélkül, hogy a város a kezdet kezdetétől nem segíti, támogatja az együttest, jó szóval, anyagi eszközökkel, bizalommal és figyelemmel? !) Az alkotói közérzet két legfontosabb komponense, hogy miként tekinti közegének, alkotói keretének az illető művész, író a városát — s miként tekint rá az. Utóbbi — a közönség megbecsülésén kívül — elsősorban természetesen a vezető testületek magatartásában jut kifejezésre. Figyelemmel követik-e a munkáját? Kap-e jó szót, megbecsülést, bátorítást; erkölcsi és anyagi ösztöhzést? Nagyon sok múlik munkájuk elismerésén, szeretettek vagy közömbős fogadtatásán. A téma roppantul szerteágazó: a most folyó elmélkedések, viták is csak egy-egy részletkérdést ragadnak ki. Alig esett még szó a vidéki művészek munkáját követő kritikai megnyilatkozások — a néha érthetetlen visszhangtalanság — elemzéséről, a fiatal művészek sorsáról, a velük szemben támasztott helyi követelményekről. Később nyilván sor kerül ezek taglalására, és felmerülnek majd közös továbbgondolásra érdemes, új motívumok is. E közbeszólással mindössze azt kívántuk jelezni, hogy fontos társadalmi kérdésről folyik a szó, amikor a vidéki alkotói közérzetről beszélünk. Kívánatos volna, hogy mind többen szólaljanak meg, mert az érett mérlegelés és az azt követő cselekvés csak úgy képzelhető el, ha minden valós gond terítékre kerül. TAMÁS ISTVÁN Harminc év képekben Az öregekről, a tegnapi építőmunka dcrckhadár ól körültekintően gondoskodik a társadalom, csupán nyugdijakra évente több mint 20 milliárd forintot fizet ki az állam. A társadalmi segítőkészség szép példái az öregek számára min d több helyen létesített napközi otthonok.