Délmagyarország, 1975. március (65. évfolyam, 51-76. szám)

1975-03-16 / 64. szám

VASÁRNAP, 1975. MÁRCIUS 16. B

izony, engem egyszer magához szólított a halál, de fityiszt mutattam neki. Jól megvagyok én vele, eszem agában sincs haragudni rá, de jobban érzem magam itt, köztetek. Hogy gyakran gondolok-e rá? Nem mondhatom. Már csak hébehóba jön elő nekem. De ha igen, akkor sem olyan szörnyű, mint vélnéd, sőt szinte közömbös már. Megúsztam, túléltem, itt vagyok, kész. De ha meghaltam volna, annak sincs jelentősége, hiszen nem éreztem semmit, de semmit, akárcsak az a tizenkilenc utastársam, aki azóta szerves részévé vált az anyaföldnek. Ha nem tértem volna magamhoz, simán, a legcsekélyebb' fájdalom nélkül vonultam volna ki ebből a jóképű világból, csak az asszofiynak, meg a gyerekeknek lett volna ienemód rossz. Talán tapasztaltabb vagyok sokaknál azzal, hogy megfordultam a halál házatáján — ennyi az egész. De igazán, cseppet sem volt félelmetes. Sokan azért félnek tőle, mert azt képzelik, hogy borzalmakat és isten tudja mekkora kínokat kell kiállni a végső pillanatokban. Pedig tévednek. A halál könnyedén, szinte játékosan jön felénk, s esze ágában sincs meggyötörni az embert. Ahogyan a születésemre, úgy a halálomra sem emlékezhetem, tehát újra csak azt hangsúlyozhatom, hogy semmit nem jelent számomra. A katasztrófa előtt és azóta is álmodtam mindenféle rémítő dolgokat, sziszegő mérgeskigyók kergettek, feneketlen sötét mélységbe zuhantam, olyan viziók gyötörtek, hogy beleizzadtam, a rettegésbe, s mikor fölébredtem, volt olyan érzésem, hogy a halál akart karonfogni. Most már tudom: az álomhalál nem olyan, mint az igazi. Kegyetlenül nyomasztó érzést támaszt ugyan, meggyötör, ahogyan csak tud, de elég csak arra gondolni, hogy eh, csúf álom ez az egész, és máris szabadulni lehet tőle. A valóságos halál azonban, amely az ébren levő ember után nyúl, egészen más természetű. Olyan mentőangyalféle, akiről azt tartják, hogy puha kötényébe ejti a fölbukókat. Ügy, mint fiatal anyám, aki leguggolt tőlem néhány méternyire, és biztatott: szaladj kicsim az ölembe! Ha van teljesebb biztonság az anyaölnél, úgy csak a szelíd, a jóságos halál karja lehet az. Más a betegség is, nézetem szerint. Némelyik közülük, a makacsabb, az alattomosabb fajta — hallom — tantaluszi kínokkal jár. Mondják, ilyen a rákkór is, amely végső stádiumában már szinte elviselhetetlen. De a nyavalyák legszelídebbje is ezerszer gonoszabb a halálnál, amely mintha csupán csak azért létezne, hogy megváltsa a hitvány életű szenvedőket, visszaadva porhüvelyüket az örök természetnek. Olvastam valahol, alighanem Bessenyei György műveiben, hogy az emberfia hamva a földdel elkeveredve ki fog zöldülni, és füvet ad a juhoknak, amelyeknek tejével, húsával emberek élnek. Ha azon, a tizenöt évvel ezelőtti nyári napon meg nem gondolom, hogy mégiscsak jobb lesz még élni egyelőre, akkor belőlem is friss életek fakadtak volna azóta. Nem tudom, ki hogyan látja, számomra egészen megnyugtató annak a tudata, hogy végleges elmúlásommal nem foszlok semmivé, hanem fontos összetevője leszek a diadalmas életnek. Sokan nem mernek a halálról beszélni se, mert babonásak, azt hiszik, akkor megjelenik. Minek az ördögöt falra festeni? — igy. Nemrég a vén császár, Hailé Szelasszié csúnyán legorombította azt a jópofa olasz újságírónőt, mert az megkérdezte tőle, hogy gondolt-e már a halálra. „Nem értjük a kérdést" — reagált az ilyenektől megszokott fejedelmi többesben. Pedig neki már értenie kellett volna. A halál, mint a gondos ápoló, nem megy messzire a legyengült szervezettől, s iparkodik segíteni rajta. Az egészséges életre korántsem ügyel anynyira, s mihelyt látja, hogy nincs rá szükség, megy a jobban rászorultak hóna alá nyúlni. Amit eddig mondtam, a magam megmaradásával bizonyítom. Nyolcvanassal robogott velünk a busz azon a gyorsjáratúnak nevezett repülőtéri betonon. Jobbkézről akácerdő. bal oldalon vasúti vágányok. Ügy tudom — utólag értesültem erről is, mint a halottak számáról —, negyvenketten voltunk, ki Szegedre, ki Pécsre igyekezett, az akkor még kifizetődő belföldi járatokkal. Látom magam előtt: fogom a hátsó/, följárónál levő pénztár merevítő fémrúdját, előttem az ülések mind foglaltak, mögöttem többen állnak a busz topogó részében. Jól elém világlik, kellemes érzés bizsergetett, mert eszembe jutott a táskámban levő szoknyánakvaló, amellyel a feleségem akartam meglepni. Finom kelme volt, akkortájt még nehezen lehetett hozzájutni, örültem neki nagyon. Azt hiszem, még hangtalanul fütyörésztem is, olyan, igazi elégedett állapotban voltam. Előttem csak egyetlen utas állt, aki egyszercsak ilyesmit kezdett dünynyögnl: nézzék már ezt az ürgét, még árokba visz bennünket. Megállapítottam, hogy a fölüljáró hídon vagyunk, és a kerék csakugyan súrolja a gyalogjárda peremét. Ebben a pillanatban azonban átvágódtunk az ellenkező oldalra és szálltunk, mint a madár. Működő agyam utoljára még két éles fölvételt készített számomra. Az egyik: a vaskorlát úgy nyilik-málik szét előttünk, mintha puha kötélből, vagy selyempapírból lett volna. A másik: bizonyosra vettem, hogy a hídról földet érve tovább siklunk majd simán és könnyedén Ferihegyre. Szorongásnak, ijedelemnek a leghalványabb árnyéka sem vetődött rám. Nem volt rá idő. Inkább megkönnyebbültem, Súlytalanná váltam egy icipici mámor közepette. Voltaképpen ekkor léptem át a lét és a nemlét küszöbét. Attól a minimumtól kezdve, hogy a belémszerelt képmagnó nem rögzítette a történteket — akárhogy is veszem —, a saját énem szempontjából megszűntem létezni. Én mitsem tudtam arról, hogy bennem a sejtek, a zsigerek, a véredények, a csontok mekkora károsodást szenvedtek, és visszafordulhatok-e a tökéletes puha csönd és sötétség zónájából. Mindenesetre erősen akarhattam, mert nem tetszett nekem odaát az a kerekded semmi. Amikor magamhoz tértem és fölnyílt szemem hasadékán át rámnevetett a napsugaras élet, rögtön a szoknyánakvaló jutott az eszembe. Valószínűleg azért, mert kopácsoltak a tetőn és bőröndök szálldostak, cikáztak fölöttem. Féltem, nehogy lába keljen a feleségem ajándékának. Hát nem érdekes? Rajtam, mellettem emberi testek halmaza, az egyik sorstársamról futtában megállapítottam, hogy hason fekszik, és fölfelé mered a szeme, mégis az volt az első szavam: a táskákra tessenek vigyázni! Emelni akartam a jobb kezem, kicsit furcsálltam, hogy nem engedelmeskedik, aztán ráhagytam. Jó érzéssel töltött el az a meggyőződés, hogy élek, fájdalmam semmi, ennél tovább azonban nem jutottam. Eszméletlenül dughattak a mentőkocsiba. Útközben tértem magamhoz ismét, hogy attól kezdve mindig észnél legyek. A Koltóiba vittek, valami alagsorféle helyiségben hevertettek egy tolókocsin, és örültem, hogy szaladoznak körülöttem. Egy fiatalember jött oda, hogy tudna-e valamit segíteni. Megkértem, telefonáljon a nővéremnek. X fiú jobb kezéről hiányoztak az ujjak, a maradék tenyere olyan volt, mint egy bunkó, s kíváncsi voltam, hogyan tud így telefonálni. Ott állt egy fülke, bement, és tárcsázott hüvelykujjának egy csekély maradványával. Hát ennek igazán szívből tudtam örülni, pedig akkor már fájni, sajogni kezdett minden tagom. Ránéztem a kezemre, hogy mi a csodáért makacskodik, ha emelni akarom, s akkor láttam, hogy a zakómon vastagon átütött a vér, alul meg csöpög elég kiadósan. Ügy éreztem, a csípőm is kificamodott, de inkább a fejem érdekelt, mivel abból is szivárgott a vér. Jöttek értem, fölvittek valahová, körülálltak, és tanakodtak az orvosok. Egy cseppet sem aggasztott ez, sqt nyugtató hatással volt rám. Belül csupa zene és vidámság voltam, amikor végül is letakarták a fejem. „Csak nem akarnak elaltatni?" — érdeklődtem a legkisebb ijedelem nélkül. „Nem, csak megvarrjuk kicsit a fejét" — mondta egy fekete üstökű, fiatal sebész. „Aztán szép munkát csináljanak ám, mert szakmabeli vagyok" — mondtam. „Hogyhogy?" — kérdezte. „Szabó a mesterségem" — vágtam rá, és majdnem elnevettem magam, hogy sikerült találót füllentenem. Azt hittem, két hét múlva kiengednek. Mivel azonban a medencecsontom is összetört, s izmok, vivőerek szakadtak szét szöveteim mélyén, öt hónapig nyomtam a kórházi ágyat. Azt mondták, azért mondott le rólam a halál, mert különös életerőt és kedvet látott bennem. Még Szegedre hazakerülve is félévig hordtak kezelésre, mert a járást újra kellett tanulnom, és más műveleteket is, ami az életnek szerves tartozéka. És amikor teljesen fölépültem, akkor boldogan kijelentettem: Imádom ezt a sokbajú, szépséges életet, legszívesebben soha nem válnék meg tőle. Éppen ezért, ha egy gyötrelmes, gyógyíthatatlan betegség támadna rám, a kedves, puha karú halálhoz menekülnék előle. Én már tudom, merre vezet hozzá az út. F. NAGY ISTVÁN A pápaszemes kígyó Mikor megszületik egy Hs pápaszemes kígyó, van nagy csodálkozás, hogy máris szemüveget hord. Minek egy ilyen kis pápaszemes kígyónak pápaszem — kérdezi ez is, az is. Ilyen zsenge korban? De a természet nagyon is bölcsen van berendezve, annyira bölcsen, hogy szinte nem is hinné az ember. Az egészen kis pápaszemes kígyónak természetesen nincs szüksége pápaszemre, napersze. Lát, az igaz, de nem tudja, mit lát. Ahhoz még túl kicsi, hogy tudja, mit lát És igy — mondjuk meg őszintén — tulajdonképpen semmit sem lát, és a pápaszemnek semmi hasznát nem veszi. De talán mindig ilyen kicsi marad? Nő, növöget és rontja a szemeit, rontja pedig annál Inkább, mivel pápaszemet hord, bár az égvilágon semmi szüksége rá. És így, mikor már kezdi sejteni, hogy mit lát maga körül, mikor eléri azt a veszélyes kort, hogy lát valamit, szerencsére már rosszak a szemei, nem lát az égvilágon semmit, és egy idő múltán szemüvegre van szüksége. És íme — a pápaszem épp kéznél van. Örül a pápaszemes kígyó, hogy nem kell most vennie, nem kell futkosnia utána, nem kell az SZTK-ban az orvosra várnia. És így az öreg pápaszemes kígyók ülnek szépen, pápaszemmel orrukon, újságot olvasnak, hosszú téli estéken felolvassák a híreket szegény kis pápaszemes kígyóknak, akik semmit sem látnak, és el sem tudnak képzelni semmit, csak fülelnek és már előre örülnek, hogy milyen szép lesz, ha majd ők is megöregszenek és látni fognak valamit. Csak néha akad egy-egy kis pápaszemes kígyó, aki megkérdezi az öreg pápaszemes kígyótól, miért kell a pápaszemes kígyóknak először tönkretenniük a szemüket, hogy lássanak, de az öreg pápaszemes kígyó azt válaszolja: — Csak ne beszélj, a természet nagyon is bölcsen van berendezve, annyira bölcsen, hogy nem is hinnéd. M. M. Az ingyenes egészségügyi ellátás ma már gyakorlatilag az egész lakosságra kiterjed, fejlődik az egészségügyi hálózat, új körzeti és szakorvosi rendelők létesülnek, a kórházakban a legmodernebb vizsgálati és gyógyászati eszközök is megtalálhatók. t 4