Délmagyarország, 1975. március (65. évfolyam, 51-76. szám)

1975-03-16 / 64. szám

6 VASÁRNAP, 1975. MÁRCIUS !«. Szívvel-lélekkel munkálkodott H

alála utolsó órájáig sugárzott intellektusa: Nértieth László pedagógiai nézeteiről szóló tanulmányának megalkotása közben állt meg — örökre — írótolla. S a magyar irodalom nagyjainak portréihoz mindig úgy volt képes hozzávésni egy-egy tustoll élességű, markáns vonást, hogy mozdulatát a személyes érzelmek heve is áthatotta. Nem csupán éles logikájú gondolkodó, hanem égő-lobogó, lelkesedni tudó ember volt. Az értelem objektivitását mindig ötvözni tudta szívvel, nemes érzésekkel. S ez nála, az erdős, dombos, népdalokat is termő egykori „gömbi-országi" félárva bányászfiúnál mindig természetes életelem maradt. Bármilyen fontos állami posztra is állitották, mindvégig megmaradt a beretkel parasztaszszony édesanya igaz érzésekkel, nemes indulatokkal feltöltekezett fiának — vidám, hasznosan tevékenykedő, póztalan, egyszerű embernek, akinek természetes életérzése volt a kétkezi emberekhez való tartozás, akinek magától értetődő magatartás maradt a másokért való fáradozás, a segítőkészség, a humánum. Lcgfáradtabb perceiben is vidám természetességgel gyűjtött erőt — máaok meghallgatására, segítésére. Nem ismert megtorpanást, nem mutatott erőtlen cstlggedést. Pedig bizonyosan voltak olyan órái, napjai, amikor igen-igen megfáradt. Hiszen őt — ahogyan maga is tréfásan emlegette — mindig töretlen út járhatóvá tételére rendelték. Talán édesanyjától látta a példát. Hétesztendős volt, amikor apját messzeföldön — Amerikában — maga alá temette az omló bánya, s édesanyja töretlen szívóssággal, heroikus kitartással kereste meg két kicsiny gyermekének a létminimumhoz szükséges élelmet Maga Így vall erről: „Aranyasszony volt az édesanyám. mert nemcsak kenyeret keresett, hanem a hajójegy árát is. s a fenyegető adósságot, sót — amig a háború tömegsírjába temetkezett nagyobb fiát siratta — engem engedett a városi iskolák hivó-vonzó világa felé. Ha fejkendős, munkában nyűtt, földre néző anyát látok, mindig megremeg a lelkem.i." Mennyi minden maradt az örökre letett, szorgos írótollában? „Arany János a katedrán", „Gárdonyi, a néptanító", Móra gyermek- és ifjúkora, pedagóguspályájának gondos feldolgozása után Tolnai Lajos, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Kaffka Margit és Németh László pedagógiai nézeteit, közoktatáspolitikai gondolatait rendszerező munkái, az ifjúsági irodalmat qlemző művel és összeállításai — mennyi, de mennyi terv. Valóban illenek rá barátjának, Benjámin Lászlónak szép, szomorú szavai: „Vannak, kiknek búcsúzni sem kell, viszik csuda szárnyak / kedvenc fiai az időknek, gyűrűsei szép halálnak Harminc év képekben J minden örömnek telje bennük, az üdvösség ölébe halnak / halnak az élet elejének, halnak örökre fiatalnak * Hegedús András, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola 1960 óta fáradhatatlan lendülettel munkálkodó főigazgatója nem ismerte a takarékos időbeosztást, nem ismerte a pihenést. Felsorolni is hosszú lenne közéleti és művelődéspolitikai funkcióit. Szerette az ifjúságot, és szerette az irodalmak Szívvel-lélekkel munkálkodott egy olyan Ifjúsági irodalmi folyóirat megteremtésén, amely az irodalom szeretetére, az anyanyelv szépségeinek, gazdagságának felismerésére neveli a 10—14 éves gyermekeket. A Kincskereső, az Olvasó Népértmozgalom immár örökre összefonódott nevéveL S a magyar felsőoktatást, a pedagógusképzést is pótolhatatlan veszteség érte. Mint a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola főigazgatója alkotó szenvedéllyel végezte munkáját, bátran szembenézett az általános iskolai tanárképzés problémáival, új koncepciójának kialakításával. A tanárképző főiskolán folyó oktatónevelő munkában központi feladatnak tekintette a pedagógusképzés társadalmi igényekhez igazodó korszerűsítését. Hitte és vallotta, hogy a megmozdult világban, változó, fejlődő szocialista társadalmunkban a ma és a holnap tanárával szemben egyre sokrétűbb, egyre minőségibb igények támadnak, amelyek jelentősen befolyásolják a szocialista, kommunista tanárok kiformálását. Abban látta az általa vezetett intézmény életképességét, hogy milyen mértékben ,lesz képes kifejleszteni hallgatóiban a korszerű szaktudást, a tudományos felkészültséget, a pszichológiai, pedagógiai, metodikai kulturáltságot, a marxista világnézeti meggyőződést, az elkötelezettséget, valamint a politikai meggyőződésből és hivatástudatból fakadó közéleti tevékenységre való készséget. A pedagógusképzés sokrétű, igényes feladatainak megvalósításában a saját tanári tevékenységéről így vallott: „Most az a nagy gond feszit és szorongat, hogy mennyit kell még gazdagodnom, hogy a szegedi tanárképző főiskola katedráján dolgozva, íróink szerelmeseivé formálhassam tanítványaimat. Ugy szeretném azt hinni magamról, hogy tanárnak születtem." Csakugyan annak született; Igazi tanárként munkálkodott, s az ifjúság tanítójaként hagyott itt bennünket Csak most derül ki valóban, mit vesztett elhunytával az ifjúság, a jövő pedagógusgárdája. Szemünk láttára égette el önmagát — a jövőért. Szuggesztív példamutatását, pengeéles értelmének és szeretetet sugárzó szívének kincseit meg kell őriznünk. S tovább kell adnunk — a jövendő nemzedéknek. DRIEN KAROLY A

kékeszöld nyárfákon megégtek a levelek. A párás hajnalt félelmet keltő robbantás vetette szét. Az útszéli fák tövében szénné égett, agyonpréselt emberek maradványait álmos, reszkető bámészkodók állták körül. Egy asszony élesen felzokogott A tűzoltóknak még akadt egy kis dolguk, de a mentők üresen és halkan fordultak vissza. A nyárfák perzselt leveleit a szél tépdesni kezdte. A régi Mercedesből játékok, zoknik, műanyag holmik, kötött ruhák és félig égett ruhaneműk szóródtak a frissen ázott földbe, az útpadka mentén. Az alaposan megsérült Trabant darabjai beletaposódtak az út szélébe. Az alföldi városkában színes mesék keltek szárnyra, kormos, véres szárnyaikat megfürdették a reggeli nap szórt fényében. Aztán beborult az ég, szemerkélt az eső, álmosság gyötörte az íróasztalok mögött görnyedőket, s az ebéden töprengő háziasszonyok tanácstalanul néztek szét kamrájukban, miközben fekete távirattal csöngetett be a távoli város egyik lakásába a postás, és gyorsan elköszönt A Mercedes vezetője 140 kilométer után „kötött ki" a kemény derekú nyárfánál, miután felöklelte sF vajszínű Trabantot. Es az előzmények? Éjfélkor ért haza vidáman Viktor egy jól sikerült vásár után, de otthon fagyos szemrehányással tették elé a rég kihűlt vacsorát, az ételszagtól átitatott konyhában, ahol a sarokban a macskának is otthont eszkábáltak egy kiselejtezett gyümölcsös kosárból, egy cukorzsák aljából, és a strandról „emlékbe hozott" homokból... A fehér szőrű macska felneszelt az ismerős edénycsörgésre, lomhán eléje lépdelt, és nyávogva várta a kijáró falatokat. Meglepődött. „Ez a macska meghülyült. Sose kelt fel ,az éj közepén! Nahát!" Az aszszonytól nem köszönt el, lopva több mint 10 ezer forintot vett magához, húzott a pálinkásüvegből, és fásultan bepréselte elhájasodott lestét a kocsiba. Negyed négykor felvette Nándiit a lakása előtt, aki köszönés után szokás szerint elaludt. A kocsi erőlködve és magányosan robogott ki a kockaköves, sötét mellékutcából, majd Viktor nagyot ásítva ráfordult az M.-be vezető főútra. Hamarosan kijutott a néptelen országútra, amely előbb enyhén kanyargott, majd egy szakaszon rázni kezdett, — Hol járunk? — riadt fel Nándi. — Aludj még! Messze a vásár! — ásított újból Viktor. Arra gondolt, hogy a tegnapi kiruccanás ulán egy napot pihenni kellett volna, de sajnálta kihagyni az M.-i vásárt, ahol az elmúlt évben is tizenkétezer forintot árult. — Olyan rosszat álmodtam — dünnyögte Nándi, és rágyújtott. — Ülve álmodni? Ne mond, öreg! — Látod azokat a nyárfákat ott? — mutatott előre, a szürkéskékes út mentén őrt álló óriás fákra. — Azok mind lefeküdtek előttünk, s felborzolták ágaikat. Egy pillanat volt! — Egy pillanat? — vigyorgott Viktor, és arra gondolt Nándi sem számolta a konyakospoharakat tegnap... — Csodálatos pillanat! — folytatta. — Repülni kezdtünk. Elza — Ne hülyéskedj! — vágott közbe, és remegni kezdett. — Én még repülőben nem ültem, de az valami fenséges volt. A jó öreg szemétláda a nyárfák fölött libegett. Néztünk lefele, és te azt mondtad: ha ezt látná Elza! — Elza? — Jól hallottad! A feleséged! — Hagyd abba! Érted? — kiáltott türelmetlenül Viktor, és káromkodni kezdett. — Csak nem félsz? — nevetett Nándi, borostás állát simogatva. — Nem ismerek rád! — Mi bajod Elzával? — kérdezte később ingerülten. — Semmi, tulajdonképpen. Mit is számíthatnék fel bűnéül? Hogy csinos? Legalábbis hozzád képest. Hogy szereti a pénzt, a ruhákat, meg...? — Szállj ki, ha kényelmetlen! — Várj holnapig! Be se szállok, de előbb majd számolunk! — Hamarabb kellett volna! — Tudom — felelte hidegen Nándi, és órájára nézett. Hosszú út van még hátra — gondolta, és szundítani próbált. Első évben, miután megesküdtek, Elzával járta a vásárokat. Dűlt a pénz. Szép fiatalasszony volt, kedves, vonzotta a vevőkel, és minden vackot el tudott adni. Aztán jött a gyerek. Azóta nem mozdul ki. Elhízott, nem mosolyog, s mindig kevés neki a pénz... Egy évtized óta! Ház, villa a Balatonnál, most új autó! Mindig kikönyörgött valamit... Előbb tetszett neki, aztán egy ideig szerette is, amíg társa volt az üzletben, s egy idő óta fél tőle... — Én félek? — dünnyögte félhangosan. Szorítani kezdte a kormányt, odasanditott Nándira, hallotta-e, de az békésen szuszogott A kocsi mintha betegen vánszorgott volna. Rálépett a gázpedálra, de a megrakott kocsi, amelynek a hátsó ülését kiszedték, és teletömték portékával, erőlködve, nyöszörögve gyorsult Hetvenöt, nyolcvan, nyolcvanöt, kilencven... — Na, mit bír ez a dög, ez a szemétláda — szürcsölte a szavakat indulatosan. — Még azt mondja ez a hülye kupec, hogy én félek? A szétbomló szürkeségből elősejlett a város. A hajszolt fekete Mercedes nagyokat durrogva robogott rá a városba vivő kockaköves útra. Viktor előtt összefutott a vizes út, a feszesen álló nyárfák, s mögöttük íehérlő-sárgáló házak képe. Aztán egy villanásra feltűnt a gyorsan közeledő kanyarból a Trabant. Ekkor már nem volt ura a jó öreg Mercedesnek! A Trabant ledúrődott az útről, összetört, dc két, utasa élve, kisebb sérülésekkel mászott ki belőle. A Mercedes az egyik nyárfa törzsének vágódott neki. — Bennégnek! Bennégnek! — kiáltotta valaki. Három kerékpáros, aki szemtanúja volt az összeütközésnek, segíteni próbált. Az ajtók beszorultak, és a lángok már a fák csúcsaira kúsztak. — Itt minden évben meg kell halnia valakinek! — És senki nem segített rajtuk. Jaj, senki? — A borzalmak útja az, kedvesem. Higyje el nekem! Az egész város beszélt róluk. — Milyen emberek laknak itt? Hagyták égni őket, csak úgy? Az elegánsan felöltözött Elza — sírt, amikor férje teteméhez vezették. Később közölték vele, hogy a boncoláskor megállapították: nem élve, már halottan égtek össze. Akkor már nem sírt. Az más, ha szörnyethaltak. Arra gondolt, hogy a felmerült kiadások rendezése után is bőven marad annyi pénze, ami egy új, vajszínű Fordra kell. Es akkor elapadtak köny* nyei. BÁLINT GYULA Az állam fokozottabb tehervállalása nyomán emelkedik a születések száma. Ma már a gyermekes családok 63 százalékában két vagy három gyermeket nevelnek. Mintegy 300 000 gyerek jut el napról napra az óvodákba, a játék és a szórakozás mesevilágába — de sajnos, több mint 100 000 még kivülreked.