Délmagyarország, 1974. december (64. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-01 / 281. szám

VASÁRNAP, 1974. DECEMBER E 5 \ Mi is huligánok lettünk A

Ludas Matyi-ban jelent meg a következő rajzos tréfa. Hazaérkezik este a huligánfiú, vacsorát kér. Szülei a szőnyegen hevernek, könyökükre támaszkodnak nyeglén és odapöttyintik, hogy nincs vacsora. Mert: „Mi is huligánok lettünk". * Én Horváthné vagyok, a fiam pedig Miki. Már annyit kínlódtam Mikivel, hogy az említett rajzos viccet — noha az első pillanatban elnevettem magam rajta — a továbbiakban nem értelmezem tréfának. Komolyan fogom feL * Miki. mosd meg a kezed, három buszon jöttél, még fertőző betegséget is felszedhetsz! —Miki, fekete a körmöd, a tenyered, így akarsz uzsonnázni? Moss kezet! — Ennek szükségességét, vagy hiábavalóságát magam dönteném el, tekintve, hogy nem vagyok már gyerek. Tehát ott kezdődik, hogy én se mossak kezet. Miki a haját ls rttkán mossa, emiatt a haja többnyire zsirszagú. Számos inge, pulóvere van, de többnyire egyet hord. Emiatt a pulóvernek van bizonyos halvány illata... — Ki-ki éljen a saját kedve, gusztusa szerint, jóanyám! Hooplá. ebben felparázslik némi fizolófia. Nekem tehát nem okvetlenül kell mosatlan hajjal,' egyetlen pulóverben járnom. Az is elég jelen esetben, ha Mikit békén hagyom. Hallgattam rá, békén hagytam Mikit. Az eredmény? A helyzet nem javult, nem romlott. En azonban dühösebb lettem, mint voltam azelőtt. Mivel nem adtam ki, csak nyeltem-nyeltem a mérget. Hivat a fiam tanára. Szorongok. Megyek, akárha műtétre kóvályognék. Amit közöl: hagyján. Kezdem a tartásomat visszanyerni. Észreveszem, hogy feszeng. Ingadozik: mondja — ne mondja. — Elnézést, kedves asszonyom: van önöknek fürdőszobájuk? — Nincs — felelem —nincsen, még lavórunk sincs, földkunyhóban lakunk, estónként a tetvek szétpattintásával szórakozunk, már amennyire gyertyafénynél elkaphatjuk a férgeket, nem mindegyiket látjuk. A fiam tanára azt hiszi: megzavarodtam. Széles rosszkedvemben felkeresek egy másik kiváló nevelési szakembert, hogy konzultáljunk. — Jaj, drága Horváthné, maga elmulasztotta a nélkülözhetetlen anyai pofont — Azt bizony elmulasztottam, ellenkezik a felfogásommal. — Legalább egyszer, az üdvös sokkhatás miatt. Már közhelyesen Ismert, hogy még Makarenko is... — Ide figyelj, Miki, rendet csinálunk. Elég volt, édes gyerekem! Ezentúl ahogy belépsz, első utad a fürdőszobába! Es az ingeidet felváltva hordod és... — A tervezett akciókhoz énrám is szükség van. — Amit mondtam, azt teszed! — Durva egy fogalmazás ... Még rútabb szavakban sincs hiány. Lendül a karom. Mikié is lendül. Mindkét kar megdermed a levegőben. De azért Miki nyugodtan szól: — Én nem kezdem. De aki üt, azt visszaütöm, bárki legyen is. Ismétlem: bár ki. Ez mindenesetre elvnek rémlik. Önérzet is van benne. Fokozódó nehézségek El ne felejtsem, arról volt szó, hogy mi, szülők is huligánok leszünk. Átgondoltan azonban kiderül, hogy a kellemetlen kötelezettségek láncolatát kellene a nyakamba vennem. Ezt a külsőségek ügyében már láttuk. Egy kicsit beljebb is hatolhatunk. Elém járul a szomszéd, a fogorvosunk, a kislány anyja: — Hogy ez a Miki milyen aranyos! Milyen charmeur! Milyen barátságos! Eleinte azt hittem: csúfolnak. De nem, az arcukon meghatott mosoly. — Te Miki, ne használj velem ilyen hangot! — Mi az, hogy hang házon belül? — Ugyanaz, mint házon kívüL — Menj már, azt kívánnád tőlem, hogy színészkedjek?! A tárgyalás során feltárul a íuraság. Kedvesnek lenni: dögfúrasztó produkció. Mindemellett — ezt magam is tapasztalom — Miki eléggé udvariasan veszi fel a telefonkagylót. Megcsikordítja a fogát, azután vállalja a produkciót. Nem mindenki vállalja. Hívom Esztert, gyerekkoromtól barátnőmet. Gábor jelentkezik. — Hogy vagy, nagyfiú? — lelkesedem. Nem válaszol, nem is mordul. Szünet. — Anyád nincs otthon, Gábor? — Nincs H! Düh, vágás, kis hfján gyűlölet — Mikor jön haza? — Honnan tudjam?! A hangban a felháborítóan hülye és a vérlázítóan tolakodó személy eltárítása. — Sürgősen beszélnünk kell, mondd meg, hogy kerestem. Ha eszembe jut. Báj-báj. Mit tegyek, rosszul vagyok. Ez így a dzsungel szava. Mi lehet az oka? Ilyen helyzetben csak a fiatalok lekrikítóbbjaira gondolhatok. A legrikítóbbak úgy hiszik: a szülői korosztály halmazati vétke a jelen-világ minden visszássága, egytől-egylg. Számukra nem létezett folyamat, jóval korábbi tapadásokkal, századokra visszanyúló tévutakkal. Nem voltak külső körülmények. Ami hibás: ők akarták. Nem élt közöttük áldozat csakis merénylő. Bizony, dühítő ilyenek között forogni. Ilyenekkel telefonálgatni. Bűnösökkel ne bánjunk kesztyűs kézzel! Kérdezem Esztertől, Gábor így véli-e. Eszter mérges: mit képzelek! — Talán egyszer megsértettem Gábort? Nem tudhatjuk, szándékunk ellenére hol és mivel... — Soha nem sértetted meg. — Hát akkor? — Ha faggatsz, kénytelen vagyok megmondani ... Nem szeret téged. — Miért nem szeret? — Zavarja, hogy túl sokat mosolyogsz. — A telefonban nem láthatta. Különben, ha egyáltalán nem mosolyognék, akkor szeretne? — Nem valószínű. Rendkívül érzékeny: a morcos, zord emberek megsebzi k. — Meg kellene határozni a mosoly kívánatos mértékét. Óránként minimum kettő, maximum három. A szújszéthúzódás minimum másfél centi, maximum négy és negyed centi. Stimmel ez, Eszter? — Nem tudom Gábort megváltoztatni — feleli fásultan. Nos, ha a szó kiterjesztett értelmében huligánná akarok válni, nagyon utálatosnak kell lennem, és nagyon érzékenynek. Utóbbival semmi gondom. Az érzékenység magától is sikerül, megy, mint a karikacsapás. Annál bajosabb az előbbi. Kérve kérem önöket, bocsássanak meg: én csak akkor érzem jól magam, ha barátságos hihetek! De akkor, az istenért, hogyan leszek huligán?! Kötetlenség - kötöttségek Egyébként, ha én huligán lennék, nem elégednék meg azzal az úgy-ahogy, alig-alig huligánállapottal, amelyben Miki és Gábor él — családi védettségben. Akkor én, legalább időlegesen, kitapasztalnék egy galerit is. Amennyiben sikerülne beverekednem magam. Ha sikerülne, mindjárt megkérdezném: miért éppen Iksz a vezér? Mert nagyobb a testi ereje, mint az enyém? Avult szempont. Asatag volt már Toldi Miklós öregkorában is. Tehetségesebb, mint én? Esetleg például jobb szónok. Én viszont például szebben rajzolok, vagy ízesebben főzök Ha éhes a társaság, mindjárt kérdésessé válik, melyikünk a hasznosabb, aki forró szónoklattal, vagy. aki meleg étellel lakatja jól őket. Nem fogadom el Iksz-et. Hallom: hathatós oktatásban részesül, aki így vélekedik. Megvárom, míg begyógyulnak zúzódásaim, azután Jelentkezem. Fogalmazásom most már némileg óvatos. Hangom sem zengően magabiztos. — Tévedés történt, én nem Iksz ellen lázadtam, én csak úgy hiszem, ha tökéletes kötetlenségben élünk, nincs szükségünk vezérre, egyáltalán. Nem ijedősek, de most megijednek tólem. A tébolyultaktól ők is félnek. A vezér oly alapvető követelmény, hogy... hogy célszerű lesz beköltöznöm az elmegyógyintézetbe. Hasonló a helyzet a különböző szabályokkal is. A szabály, az szabály. Mint volt a K. u. K.-ban. Vagy az egykori Javítóintézetekben. — Miki, mi nem váltunk be egymás számára, a galeri és én. Emiatt muszáj itthon megvalósítanom teljes kötetlenségemet. Mivel apáddal együtt otthagytuk állásunkat, az a kérdés, miből éljünk? — Egyelőre kölcsönből, rövidesen keresek, akkor visszafizetjük, Miki jószívű gyerek és A Kommunát nevű gyárbán készüln ck a ZaporoMCC gépkocsik • A Jurij Gagarin űrhajósról elneveeell knto tóhajű ac oűessttl kik#§«h€& puzárás után. Házmesterünk nincs, kapukulcsunk van, de csak egy, most a férjemnél, ma sokáig dolgozik. — Gyere kapuzárás előtt — Nem ígérhetem. — Akkor legalább ne sokkal kapuzárás után, figyelünk az erkélyről. Figyeljük az erkélyről, felváltva, hol a férjem, hol én. Féltizenkettő, éjfél, háromnegyed egy, negyedkettő. Előbb sokat beszélünk, azután egyáltalán nem beszélünk. Előbb a tárgyak csúsznak ki az ujjaink közül, azután a parkett és az erkély köve szeretne kicsúszni a lábunk alól. — Telefonáljunk a rendőrségre? — kérdezi a férjem. — Né telefonáljunk — válaszolom. — Inkább legyünk huligánok. Rántsuk meg a vállunk és aludjunk. A sötétben a másik kedvéért mindketten alvást játszunk. Mozdulatlanságunk: feszültség. Elvész az időérzékünk. Lehet: öt perc telik el így. lehet: másfél óra. Az erkély felől nehéz test huppanása. Felpattanunk. Miki már a nyakamban, össze-vissza csókol. Azután az apját. Cseveg, mesél, vidám, parttalan, önként aranyos, természetes módon charmeur. Csupa szeretet, csupa ragaszkodás, istenien mulatott. Máskor már bekövetkeznék az olvadás. De most nem enged ki szorításából a rémület. — Hogy jöttél?!... — Hát az állványon. Könnyedsége leírhatatlan, jelző nem közvetítheti. Az állványt a tatarozó kőművesek hagyták itt, hónapokkal ezelőtt. Eredetileg sem látszott kősziklának. Azóta nagy esőzések voltak. Éppen tegnap olyan vihar, hogy mint hallom: háztetőket sodort le. Az állványtól az erkélyünkig keskeny párkány vezet. Üvöltök az életveszélyről. Kiövöltöm magamból a hosszú éjszaka szorongásait és mímeléseit. — Itt vagyok, ép vagyok, minden egyes porcikám a helyén, még varrás sem repedt fel a nadrágomon! Miki már nem charmeur. Félreérthetetlenül érzékelteti, hogy agyalágyult rémüldözésnek, slpítozásnak tekinti az egészet Söt, ami rosszabb: nyárspolgárinak. Mikiből pörköl a főlény. A huligánok nem nyárspolgárok. Mit éreznek a huligánok, ha a harmadik emeletről lezuhan egy test és a földhöz ütődik? Számomra akkora iszony, hogy nem fér el rémképeim között sem. Számomra a gyógyíthatatlan. a megválthatatlan. A vég, ami után nincs tovább. Ha mégis összeszedem magam és elképzelem a halálomat követő létet, akkor abban a létben felelősségre vonnak. — Ml juttatta Horváth Miklóst az állványra? Hogy rá se bagóztak! Ennyire nem törődött a gyerekével?! S ha azt felelem: — Kérem, én... én törődtem volna, de úgy alakult, hogy... hogy kényszerítő okok következtében én is huligán lettem ... Ha ezt felelem, akkor magam ellen bőszítem a bíróságot. Az se számít, mindegy, mekkora a büntetésem, mert a büntetésem ítélet nélkül is életfogytiglan. LASZLO ANNA SZEKERES NAGYVÁROSI FERENC PANTOMIM akar dolgozni. Már jeleztem, hogy alig-alig huligán. Azelőtt gyakran intettem, hogy tanuljon, nem ártana, ha valamire vinné. — Hogy én tülekedjem?! Köpedelmes! — Inkább esetleg tanulnál. Erre felmondta a „Gyorsuló Idő" téziseit. Állvány Amint bekapta a vacsorát, Miki készülődik. — Hová mégy? — Toronygombot aranyozni. ' — Szép és aránylag ritka foglalkozás. Hányra jössz meg? — Ka-