Délmagyarország, 1974. december (64. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-01 / 281. szám

6 VASÁRNAP, 1974. DECEMBER L Mécses az ördögnek? Olvasó kritikusok E

gykori hittantanúroknak volt egy sablonos tanpéldájuk, amelyet a hit és hitetlenség között ingadozóknak scoktak idézni: Az az ember, aki hatalmas gyertyát gyújt isten dicsőségére —, nem gyújthat parányi mécsest az ajtó mögött, a sarokban, a sátánnak (bizonytalankodván, hátha mégiscsak az az erősebb), mert így sohasem nyugszik meg, 6 a végén tévedésből még megforditvn csinálja. Akkor pedig majd jön az ördög és elviszi. Arról jutott eszembe es a távoli emlék, hogy abban a vitában. amely az igényes szórakoztatás körül bontakozott ki, < folyik jelenleg is több országos ós megyei lapban, folyóiratban, •gyszer-másszor komolynak szánt érvként is elhangzik: a magasabb színvonalnak az az ára. hogy időnként az alacsonynak ngedményt tegyenek. Vagyis, hogy a jövedelmezőbb silányból fedezzék a költséges tartalmas műsorok árát Még egyszerűbben: a rossz hasznából a jót Tudom, hogy akik ezt az „árVet" kimondták, muguk sem értenek vele egyet De a valóságban igy van, gyakran igy van, mert sajnos — kiváltképpen művelődési házakban — jelenleg erre kényszerülünk, az érvényben levő gyakorlat miatt Kicsit jobban kicifrázva a lehetetlen helyzetet sokan hozzáteszik: egyetlen olyan elvi állásfoglalás vagy a művelődési gyakorlatot szabályozó rendelkezés sincs, amely úgy intézkedne, hogy bármily csekély teret is kell engedni a hitvány, nfvótlan produkcióknak, műsortípusoknak. Hogyan lehet mégis, hogy elmélet és gyakorlat között nem csekély rés mutatkozik? Hogy a művelődési házak vese lói gyakran kénytelenek „kacsintani az ördögre ls", azaz silány portékát venni, hogy megvásárolhassák a jobbat ls? Nem ismételjük dl azt a köz. helyet hogy egy rossz produkció sokszorta károsabb, mintamenynyl erkölcsi hasznot annak anyagi előnyeiből megvásárolt nívós produkció hoz. Továbbá, hogy a bevétel növelése ezen az áron nem egyéb öncsalásnál, — sőt a közönség becsapásánál. Mert annak a városi, nagyközségi közönségnek, amelyet Igénytelen, jól-rosszul összeeszkábált hakniműsorra be csábítottak csekély vigasz, hogy egy esztendőben kétszer-háromszor ugyanabban a művelődési házban, ugyanazon a színpadon különbet is léthat A kár megesett s nem egykönypyen hozható helyre. Mi hát a teendő? Korántsem a „könnyű" és a „nehéz" műsorok, előadási formák ellentmondása körül van a baj. Nem igy áll a dolog: nagyon jól tudjuk, s művelődéspolitikai gyakorlatunk már be is bizonyította, hogv a „könnyű" és a „nehéz" nem áll egymással ellentétben, ez téveszme. A „könnyű" nyújthatja a legnemesebb szórakozást, a „nehéz" a legnagyobb unalmat. A műsorok koncepciójában, összeállításában, szerkezetében és terjesztésében kell változást végrehajtani. Ezt — önmagukban — a művelődési házak vezetői nem tehetik meg. Ehhez segítségre van szükségük. Méghozzá kívülről és „felülről". Magukra hagyatva ezután sem tehetnek egyebet, mint azt, hogy tovább folytatják a kétes értékű egyensúlyozást. A vitában többen említést tettek arról, hogy mennyire ellentmondásos — vagy nehezen meghatározható a művelődési házakat műsorral gyakran ellátó ORI sserepe. Egyfelől műsorrendező iroda —. másfelől hatóság, amely a művelődési házak (vagy más művelődési Intézmények) által összeállított műsorokat engedélyezi. Méghozzá nem is csekély öszszegekért: öt-nyolc-tízezer forintért egy-egy alkalommal. Enyhíti-e a dolgot ha tudjuk: etek az Összegek nem szállnak el a felhőkkel, ezeket nem az ORI „vágja zsebre", hanem újabb alapok képződnek belőlük, amelyeket — vagy amelyeknek egy részét — az állam közművelődési célokra fordítja. De amit az ORI kínál, abban gyakran — egyes művelődési házak vezetőinek véleménye szerint többnyire — nincs választék. Vagy nincs megfelelő választék. Az érdekeltek elsősorban azzal elégedetlenek, hogy nincs garancia a minőségre. Mennyire az ORI hibája ez, s mennyire rajta kívül álló okok következménye, azt ezen a helyen aligha dönthetjük el. Több konkrét adat és Ismeret kellene hozzá. De hát a lényeg az eredmény, a produkció, a produkciók sorozata, amit a közönség a színpadon lát Ez pedig igazolni látszik a hozzászólók véleményét: kicsi a választék ée nincs garancia a jó színvonalra. Meglehet, hogy a műsor Budapesten, a bemutató teremben, a bizottság előtt még jól állt a lábán, de „leérve", egy-két hónap múlva — néha esetleg már korábban ls — fellazult a szereplőcserék vagy más okok miatt „elgyengült", s szokványos rutia* tiaknivá változott Tehát szükséges a szigorú, állandó, menet közbeni ellenőrzés is. A lezűlött produkciót haladéktalanul ki kell vonni a forgalomból. Érdemes volna elgondolkodni azon, miért nem tehet erre — megfelelő tapasztalatok birtokában — javaslatot a területileg illetékes tanács művelődési osztálya? (Az az, hogyha tesz —miért nincs annak következménye?) De bármelyik oldalról közelítjük is meg a dolgot, a színvonalnál érünk partot A közönségnek ugyanis mindegy, hogy milyen úton-módpn Jutott el hozzá egy-egy nivótlan műsor. Az ORI küldte-e, vagy — erre is van példa — maga a művelődési ház, az illetékes tanács „gondoskodott" róla? A rossz műsorok okozta „kárbecslésnél" a közönség ezt nem veheti számításba. Csak egyet: a pénzéért hitvány, rossz, alantas színvonalú, giccses árut kapott. A vitában javaslat hangzottéi arról Is, hogy nem volna-e Itt az ideje a művelődési házak 10— 15 éve megállapított s azóta lényegében változatlan költségvetési keretének a felülvizsgálatára? Hiszen nyilvánvaló, hogy a közelmúltban létesített közművelődési alapból nem mindenki kaphat támogatást; nagyon meg kell nézni, hogy az a pénz hová megy, ml lesz belőle. Ez sem látszik járhatatlan útnak. (Hogy mennyire nem az: egyes tanácsok, elsősorban megyei tanácsok, már hozzá ls kezdtek a költségvetés felülvizsgálatához Vigasztaljuk magunkat azzal, hogy a közművelődési párthatározat végrehajtásának a kezdete óta kimutathatóan csökkent a rossz produkciók száma? Ez, ter- mészetesen, öröm. De ne feledjük: az országos számadatok sok meglevő ellentmondást takarhatnak. Magukba foglalják egy-egy terűlet jó eredményeit, de nem tűnik ki belőlük, hogy vannak városok, járások, esetleg megyék, ahol lényegében változatlan a helyzet ahol a művelődési házak vezetőinek, a közösség művelődéséért felelős Intézményeknek nem az a gondjuk, hogy miből válogassanak, hanem az, hogy miként kerüljék el a rosszat S mert nem mindig tudják — bármennyire szeretnék is — „égetik a mécsest az ördögnek". A közönséghez — a befogadóhoz — sokféleképpen lehet közelíteni. A legkönnyebb, legvidámabb, leggondűzőbb produkciókkal is, — csak értelmük, tartalmuk legyen, hordozzanak mondanivalót, s tanulságot. Hogy milyen szervezeti módosításokkal lehet ezt elérni: a szakemberek dolga. De el kell érni. Gondoljuk közösen tovább. TAMAS ISTVÁN B

udapesten tartotta ez évi kongresszusát az Irodalom Kritikusok Nemzetközi Szövetsége. A kongresszuson tizenhét országból 48 küldött vett részt, Magyarországot pedig tíz-, tagú küldöttség képviselte. Szabolcsi Miklós akadémikus bevezető referátumában a többi között hangsúlyozta: „...úgy érzem, hogy a kritikának nagy és egyre nagyobb feladata van az új felfedezésében és értékelésében. De elsőnek persze arról van szó, hogy az egyéni tehetséget kellene felismerni, a nagytömegből az új, értékes müvet kiemelni... Ügy gondolom, ahhoz, hogy az egyre növekvő anyagban eligazodjunk, hogy új és új műveket tudjunk értékelni, hogy az irodalmi rengetegbe csapást tudjunk vágni, — ahhoz nem elég pusztán az az irodalmi érzék és kultúra, amely egyetlen mű megítélésére képesít. Ahhoz az kellene, hogy nagyjában ls képet tudjunk alkotni az egész világirodalom mozgásáról, fő tendenciáiról, jelentkező új áramlatairól, felbukkanó új műfajairól és y kudarcairól." Miklós Pál Tömegkultúra és kritika címmel tartott előadást Vázolta, hogy napjaink szinte korlátlan technikai lehetőségei mellett a kultúra a nagy tömegek számára is elérhető. A kultúra tömegesedése azonban veszélyekkel, az igények ellaposodásának ártalmával is járhat. Az ilyen helyzetben fokozott a kritika felelőssége. Fontos, hogy a kritika az irodalmi életbe való „beleszólási jogot" szétossza a széles olvasó közönség között A tanácskozásokon számos hozzászólás hangzott el. Ezek közül hadd emeljük most ki Kamarás István hozzászólását, amelyet Olvasó kritikusok és kritikus olvasók címmel mondott el. Bevezetőben arról szólt, hogy a magyar olvasóközönségnek csak igen csekély töredéke olvas Irodalmi és kritikai folyóiratokat nagy többsége azonban rendszeresen olvassa a napilapok és hetilapok bírálatait, hallgatja, illetve nézi a rádió- ás televízió-kritikai műsorait „Ezek a találkozások azonban csak eléggé ritkán válnak emlékezetessé, még akkor sem mindig, amikor több kritikus vitatkozik a műről — mondotta Kamarás István. A hatástalanság egyik oka az, hogy az olvasmányközvetítés ezen alkalmairól hiányzik az olvasó, illetve az olvasók képviselete. Sokszor már az is elég lenne, ha képzeletben megidéznék az olvasót szempontjait megközelítési módjait élmény-telitalálatait vagy tanulságos félreértéseit. Sokszor kevesebbel is beérnék az olvasók: azzal, hogy legalább a kritikus szélaljon meg, mint olvasó, levéve a szertartáshoz nélkülözhetetlennek vélt maszkot üljön le képzeletben olvasótársai köze, és mondja el, hogy miért tetszett vagy nem tetszett neki a kritikájára érdemesnek tartott könyv. A kritikus tanulhat az olvasóktól, mert azok sokesetben az egyes művek bizonyos részleteit jobban életre tudják kelteni nála. Az ..egyszerű',' olvasó nem rendelkezik ugyan a mű megfejtését előmozdító szakmai fegyvertárral, de mentes a kritikusok foglalkozási ártalmaitól. Meri élvezni, abbahagyni, megsiratni és megérteni is a művet A kritikusok operációinál vagy párbajainál sokszor áldozatul esik a mű élménye, az olvasók hétköznapi beszélgetéseiben viszont feltámad az élményváltozatokban tovább élő mű. Ha ezeket a beszélgetéseket kihallgatnák a kritikusok, és ha élményeiket rendszeresen leírnák az „egyszerű" olvasók. — akkor nem az derülne ki, hogy „maradjon a varga a kaptafánál", hanem az, hogy a kritikusnak és az olvasónak közös nevezője az olvasás, vagyis az értelmezés." A tanácskozás egyik szorgalma:; hallgatója volt Szabó Oyörgy író, az Uj írás rovatvezetője. Az előadások szünetében megkértük, foglalja össze véleményét a kongresszusról. — Mindenek előtt azt találom rendkívül fontosnak, hogy éppen Magyarország fogadhatta vendégül egy olyan nemzetközi szervezet tagjait, akik között mind a két világ népcinek képviselői jelen vannak. Másrészt azt, hogy a részünkről elhangzott előadásokkal bizonyítottuk, hogy a magyar irodalmi-kritikai élet rangosan tud résztvenni a nemzetközi szinten zajló vitákban. — A külföldi delegátusok hozzászólásai közül különösen mélyen hatottak rám a francia André Wurmser szavai. Wurmser gyakori vendégünk, Jól Ismeri irodalomközéleti viszonyainkat, és így módjában áll, hogy a francia és a magyar helyzet között pár-' huzamot vonjon. Felszólalásából kitűnt, hogy egy olyan fejlett nyugati államhoz képest is, mint Franciaország milyen előnyös helyzetben vagyunk például a könyvkiadás területén. Nem árt egy kicsit előbb a szemszögből gondolkoznunk, amikor hazai állapotainkkal elégedetlenkedünk. — A magyar hozzászólók közül nagyon szívemből beszélt Almási Miklós, aki a műélvezet örömének fontosságát hangsúlyozta. A kritikusoknak valóban az eddiginél komolyabban kell venniük: a műélvezetbe úgy kell az olvasót bevezetni, hogy örömöt érezzen, és ne pedig valami gyötrődés legyen számára az esz. tétlkai élmény befogadása. MORVAY ISTVÁN A

Szovjetunio hatalmas mereteihes szokván, nehezen képzeljük el, hogy milyen nagy ország az Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaság. Lakossága azonos Franciaországéval (több mini 43 millió), területe pedig 50 ezer négyzetkilométerrel nagyobb is <601 ezer). Ukrajna a Szovjetunió egyik legnagyobb, leglparosultabb köztarsasága. Az 1. Ukrán Front katonáinak emlékműve A mai Kijev; a város főutcája, I KK*CM!&