Délmagyarország, 1974. december (64. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-22 / 299. szám

VASÁRNAP, 1974, DECEMBER 28. mm Színház és divat tegnap és ma „A Színház és Divat-ot minden érdekli, ami színház és divat." Ezt az elmés mondatot a lent idézett folyóiratban, a Színház és Divat 1916. évi karácsonyi számában találtam. Az 58 esztendővel ezelőtti lapot Liebmann Bélától, az egyik legidősebb magyar fotóriportertől kaptam, aki nemegyszer meglep bennünket, emberöltővel fiatalabb kollégáit egy-egy dokumentumértékű fényképpel, régi históriákat idéző újságokkal, nem beszélve szellemes anekdotáiról, letűnt évtizedeket idéző emlékezéseiről. Lapozzuk föl a Színház és Divatot, nézzük meg, mi volt a divat és milyen volt a színház 1916-ban, s vessünk egy pillantást a mai divatra, a mai színházra is. Orsóval Emil Zászló Te büszke zászló lengetett a szél az emlékezet ormán szédítő kerek sebességgel a föld forog szín-vijjogás viharos ámulat azért is zászló vakká nézhető sugára álmon csonton átragyog nem éri fel láng-rongyos aknatűz és nincs erő, mivel bevonható te mégis zászló bíztam röptödet mikor a pince odva bújtatott s csak egy meleg szempárban láttalak halvány világ öngyújtó-sercegés lobogtál zászló koponyánk falán belül eszmélet-várunk tornyain halántékunkon lázroham dobolt fölmenteni még messze járt a szív. tala varrott bundában jártam néhány évig. Ezek a napok az államszervezés napjai voltak. Már Budapest felszabadulása után megérkezett Szebenyi, a későbbi belügyi államtitkár, s mondja nekem, Pesten is szervezik már a rendőrséget. Tőle hallottam először Kádár János nevét. Szebenyi mondta, Kádár János Budapesten rendőrkapitány-helyettes, mellette dolgozott, és úgy beszélt róla, mint kiemelkedő személyiségről. Azokban a hetekben, hónapokban, a felszabadulás után a Szovjetunió is, mi is, olyan politikát csináltunk, s erre olyan támogatást kaptunk a néptől, hogy úgy éreztük, megnyertük a csatát, a magyar nép tömegével mellén* állt. Komolyan hittük ezt, pedig nemcsak olyan falukutatók voltak ott, mint én, hanem nagy csatákban megedzett nemzetközi politikusok is. Amikor a választójogi törvényt tárgyaltuk, én egy kicsit aggodalmaskodtam is, hogy végtelenül tág lesz ez a törvény, de tulajdonképpen sem a kommunista párt képviselői, sem én, Bem más baloldaliak nem féltünk, mert abban a hitben voltunk, hogy teljesen megnyertük a népet. A választási eredmények nagyon megdöbbentettek bennünket, kommunista barátaimmal együtt. Később derült ki, hogy amíg az él'am «zervei részéről tiszta, törvénye! volt minden, a választási előkészületekben a jobboldali erők, főleg a kisgazdapárt jobbszárnyán. óriási kommunistaelle* nes uszítást folytattak, igénybe véve még a fasiszta erők nem kis létszámú maradékát. És nem utolsósorban az egyház is nekik agitált, óriási erővel, szervezettel. Tulajdonképpen a választások előtti elképzelésünkben volt valami optimista naivitás, amit a néphangulat ugyan indokolt, de mint marxistáknak tudnunk kellett volna, hogy mindaz, ami nálunk osztályviszonyokban a történelem során kialakult, nem múlhat el egyik napról a másikra. Tulajdonképpen akkor jöttünk rá, hogy a munkásosztály, a parasztság a hatalmat csak óriási harcok árán tudja majd megszerezni. Igazi nemzeti újjászületés volt az. Mindent a felszabadulás utáni hónapokban igyekeztünk pótolni. Szinte hihetetlen, amennyit akkor teljesitettünk. A történelmi szituáció feldobott bennünket, hatott egy belső nemzeti önbecsülési komplexum is, hogy amit elmulasztottunk, utólag pótoljuk. Ezért mindenre képesek voltunk. A nemzeti összefogásnak, de talán még inkább az osztályszövetségnek a legtöményebb történelmi megnyilvánulása volt ez az időszak. Ügy érzem, tőkeként kell ezt kamatoztatni a mában is. Én, személy szerint az új korszakot mindenképpen 1945-től számítanám, ellentétben néhány történésszel, ideológussal, még akkor is, ha a hatalom kérdése csak 1949-ben dőlt el. Mert a magyar nép új rendjét azóta, 1945 óta építi, még ha ez az építkezés akkor roppant nehézségek, harcok érán kezdődhetett is csak, el. M

ár a kezdő lapokról kitűnik, az első világháború második évében divat volt elkendőzni a valóságot, divat volt fátylat borítani — legalábbis az itthon maradott előkelőségeknek —, a frontok puskaropogására, lőporfüstszagára. Íme néhány sor a beköszöntőből: „Az első hónapokban (mármint a világháború első hónapjaiban) mutatkozott is holmi halvány tiltakozás a színház ellen. De később kiderült, sohase volt oly szükség a festett világra. Csillapítószernek bizonyult, rosszat felejtetőnek, és jóra emlékeztetőnek. Háborús darabokat nem is játszanak már sehol a világon." Közel hat évtized elteltével nagyot fordult a világ. Van ugyan hírmondó abból a habcsókos, hermelines, festett cirkuszi világból, méghozzá hercegnői szinten képviselve, ám sok színdarabban eldörrennek a fegyverek, van dolguk a színfalak mögött az ügyelőknek: ágyúdörgést, puskaropogást, bombarobbanást kell végszóra produkálniuk azt bizonyítandó, hogy valóságos háborúk idején cukros álomvilág a színház, amikor pedig béke honolt e féltekén, a háború felköltözik a „világot jelentő deszkákra". Ha szavazni lehetne, az utóbbi változatra adnám le voksomat. Divat volt a színházban — 1916-ban — felöltözni, még a gyermekeknek is. „Ha idillt akarsz látni, menj színházba. Kislányok ülnek a páholyban szalagos hajzattal, kisfiúk tisztára mosdottan, szőke fejjel, lehajtott gallérjuk alatt csokorra kötött kék nyakkendő." Mennyivel bonyolultabb ma a színházi öltözés. Ma Szegeden a Cinka Panna előadásaira a hölgyeknek cigányszoknyában ildomos menni, fülükben nagy aranykarikákkal. A férfiaknak Rákóczi-frizura és magyar bajusz dukál. (Istenem! Mekkorákat kaptam kisdiákként Dombos tanár bácsitól. Órákig vörösen égett a bajuszportám.) Az előkelőbbek lóháton érkeznek, cigányzenekar kíséretében. A Don Pasqualéhoz a zellerzöld kaftán a sikk, hímporos selyemsállal, s legyen ám dolga otthon a bajuszkötőnek, a pomádés üvegnek! Az Egy fiú és a tündér előadására szögekkel kivert lenge magyar beatancúg illik, a férfiak szivarzsebéből nem hiányozhat néhány illatos Csongor sem. A Cirkuszhercegnő megköveteli a csörgősipkát, a bűvészpálcát, a hölgyeknek a szakadt neccharisnyát és az álarc kötelező. Legegyszerűbb a Tűzvarázs közönségöltözéke — egyszerű, praktikus azbesztruha. Divat volt 1916-ban ellátogatni előkelő írókhoz, bevezetni a rajongókat imádottjuk tuszkulánumába. „A kertből a házba visz utunk, a Herczeg Ferenc házába, amely olyan, mint a kitűnő író: finom minden részletében, művészi minden nüanszában, úri és kellemes, határozott és előkelő... egy . magyar úr, egy magyar író háza ez." Hát ehhez csak annyit, hogv ma e"v <3-7o<m+«m ziő magyar írónak legfeljebb lakása van — akinek háza volt, annak is lebontották a feje fölül —, s ha nem hagyta el szerencsecsillaga, akkor kétszobás tarjáni, sorozatbútorral. a kandalló helyén központi fűtéssel, divatos és olcsó színpadi sikereket je'.entő darabok helyett az íróasztalfiók teli visszaadott kéziratokkal. Nincsenek nüanszaik, mindennapi munkájuk van. nem áriak és nem előkelőek, jópáran kerékpárral járnak, a többiekre sem mutogatnak a buszon, s a házmester nem is sejti, mit rejt a második emelet 12-ben az íróasztalfiók. Divatos 1916-ban a színészpletyka. „A külföldre csábítják Kosáry Emmit", „Fedák Sári és Beöthy Zsolt megegyeztek" címmel közlik legfrissebb, föltupírozott álértesüléseiket. Most jut eszembe, néhány napja a Széchenyi téri újságosbódé mellett egy fiú a MP^VT Tfiúrátra mraftva búgta a rátekeredő nőnemű leány fülébe: Látod a Martin Márta is férjhez megy. Mire a kisiany: Csak menne, de nem engedik le a színpadról. Aztán alig néhány lépéssel odébb megütötte fülem a döbbenetes hfr, az újabb kacsa: elmarad a színház következő operapremierje, Vántus István lakásáról ismeretlen tettesek — valószínűleg Attila leszármazottjai — elrabolták az aranykoporsót. Divat volt 1916-ban a primadonna. Hogy milyen volt a primadonna? Erről így ir a Színház és Divat: „Primadonna. Milyen szép szó. A legszebb. Csillogást és pompát jelent, fényt, sikert, •kacagást, ragyogást. Csák hermelinben lehet elképzelni, parfümösen, mosolyogva, örökké mosolyogva. Nem is jár, csak lebeg, nem hesrét. -sa.k *ut*nn. o* akire ránéz, az elpirul, és dadogni kezd, és virág nyílik a nyomában, és forró szívek és sóhajok, és övé ez az egész, nagy, gyönyörű, árva világ " A mi primadonnánk, a mi Palinska grófnőnk sokkal hétköznapibb életet él. A színészházban csöppnyi szoba várja, rengeteg próba, fél élete a vonaton telik a budapesti szülői ház és a szegedi színház között. Gondjai vannak, mint nekünk, problémái, mint nekünk. Nem hermelinben jár, pulóvert köt magának, s akárhogy figyeljük, nem nyílik virág a lábanyomában. Valószínű, nem is igazi primadonna Zsadon Andrea, csak színésznő. Divat volt... de idézzük inkább: „Divat most, a legelőkelőbb társaság divatja: Halmi Artúrral festetni meg a családi arcképet. Gyönyörű művészi divat ez, és ha nem is olyan olcsó divat, mint a többi, amelynek hódolunk, bizonyára nem is olyan drága, mint a zsúfolt éléskamrák divatja." Hát erre én csak egyet tudok mondani, azt olvastam az újságban, hogy: Ismét divat a töltőtoll! Hogy milyen volt öltözékben a divat, erről így ir az idézett szám divattörténeti cikkének utolsó bekezdése: „És most, hogy néhány szóval megemlékezzem a napjaimban élő divatról is. Bármennyire is kerülni akartam, kénytelen vagyok mégis konstatálni, hogy bár e téren is ántánt, egyenesen a mi bosszantásunkra olyan divatot hozott forgalomba, amely sokkal erősebben hasonlít, semmint hogy felismerhető ne lenne a kiéheztetési politikához: a háborúnak ezt a fázisát is sikeresen megoldottuk, mert minden külföldi befolyás nélkül, olyan diva- ' tot teremtettünk, amely immár a monarchia és az azzal szövetséges állam divatalkotás-ötletszerűségét, gráciáját és sikk-jét a legeklatánsabban igazolja." Tetszik érteni, ugye? Mennyivel egyszerűbb a ma divatja. Mert mi most a divat? Hát a franciás, az angolos, az olaszos, a svédes, az oroszos, a dél-amerikais szabásvonal. Divat a mini, a niidi és a maxi. Divat a nadrág és a szoknya, a kabát és a jégergatya. Divat a pöttyös, a kockás, a csíkos, a virágmintás, az állatmintás, az absztrakmintás és természetesen az egyszínű. Divat a piros, a kék, a sárga, a zöld, a barna. A tojás minden árnyalata — a tojássárgája-sárga, a tojásfehérje-fehér, a tojáshéjszínű, valamint a záptojás-zöld. A barnák közül elsősorban az őzbarna, a medvebarna, a gesztenyebarna, a négerbarna, a kávébarna, a kakaóbarna, a tejbarna, a vörösbarna, a kékbarna, a zöldbarna, a pirosbarna, a sárgabarna és a barnabarna. Hát ennyit erről (zöld)dióhéjban. Sok mindent megtudunk még divatról és színházról ebből a századeleji lapból. Megtudjuk, hogy „Most 25 éve is karácsony volt." Megtudjuk, hogy 1891. karácsonyán az Elektrát játszották a Nemzeti Színházban és a Parasztbecsületet az Operában. Megtudjuk, hogy mi a babonája a legdivatosabb íróknak, színházi embereknek, művészeknek. Megtudjuk, hogy a legnagyobb jövedelmű színész Fedák Sári volt, aki esténként 600 koronát kapott Azt is megtudjuk, hogy Caruso minden egyes fellépésekor 12 ezer 500 koronáért énekelt, s hogy „Coquelinnek egy szava, Sarah Bernhardtnak egy könnye, Monti et Sally egy-egy kiáltása háromezer-ötezer koronát jövedelmezett." Azt sem" hallgatja el a cikk, hogy a pesti színházak kórusaiban éneklő, táncoló színésznőcskék 30—50—70 koronát kaptak havonta. Megtudjuk 103 színházi ember születésnapját. Megismerkedünk új felfedezettekkel, s egy csomó butácska karikatúra verssel, melyből a cikk végén idézünk egyet: . A kamrája tele minden jóval, Azért el manapság is füttyszóval, Jókedvét kifütyüli a szélnek Es fütvül lm balokról beszélnek. Kubellk se fütyül ilyen szépen, Környel se cifrázza eképpen, Beregi Is okulhat e pózon, — Tudod-e már, hogy ki ez? ... {A Gózon. TANDI LAJOS Törők László; Hazafelé.